Teljes spektrum

Lassan csordogálok vissza. Állok a bringán, kacskaringózok a szemét között. Néha rágyorsítok egy patkányra, de zömében csak a jókedvű lézengés. Kétszínűségem világos fele mindig ha haza jövök. Tudom, hogy Orr valahol nem messze mögöttem óvakodik. Tudom, hogy mindent tud a jelenemről és nem tudhatom meddig bírja. Hong jár a fejemben meg valami nagy pohár jégkása. Jó cukros, erős színű. A háta ahogy hasal az ágyon és szürcsölve issza vastagcsövű szívószállal. Legszívesebben ráfeküdnék, hogy valahogy egyben legyünk. Ő a valódi király, én vagyok az első számú orgyilkosa. Ez az igazság. Fő kémje és méregkeverője. A Kodály köröndön teszek egy kört. Szeretem ezt a teret. Ahogy visszafordulok meglátom a fickó ideges mozdulatában a rendellenességet. A buszmegállóban ül. Head setje van. Súlyommal segítek rá, hogy gyorsabban felgyorsuljon a bringa és pillogok hátra amikor csak tudok. Előttem megcsillan a mikroháló a levegőben. Úgy kapom el a kormányt hogy elcsúszok.

Sehol senki, csak a fickó a buszmegállóban. Körbenézek miközben felállok. Orr sehol. Autók ahol voltak. Csend. Surrogó apró nesz. Át akarok lépni. Vissza, vissza az árnyékba. Megrázkódom, mint akit kiver a víz. Felfénylenek a tüskéim és pontosan látom ahogy a lövedékek belém hatolnak. Apró tüskék. A testem meg sem érzi, csak a sötétben ólálkodó magam látja. Megdermedek a két világ határán és eldőlök mint egy szobor.

A kapszula hengeres falának támasztom a hátam. Kezeim bénultak. A hideg bizsergeti a bőröm. Átlátszó az egész kapszula. Ott rekedtem a határon. A húsom már kékes lila, a tüskéim épek, de még emberi az arcom és ruhában vagyok. Körbenézek. A kapszulán túl sok másik kapszula. Az enyémtől alig egy méterre a következő, majd mögötte a következő, hosszú sorokban.

Engem két oldalról szemlél vagy tizenöt ember. A szomszédos kapszulák lakói vagy alszanak vagy ájultak vagy halottak. 

Felállok. A kezeim lassan bizseregni kezdenek. Nézem őket. Komoly emberek, árkos a szemük alatt. Nem olyan csinosak mint pár hete lehettek, zömében civil ruhások, két katona, egy rendőr és két fehér köpenyes. Legelöl egy zömök férfi, akarat véste ráncokkal a szeme között.

-Mi a neve? - kérdezi és közel lép.

Magáz, tehát van benne valami tisztelet. Érzem a búrát ami körülvesz. Innen se előre se hátra. A kapszula tetején kis lapok és lyukak. Fogalmam sincs az erőmről, valójában.

-Mi az öné?

Hangom túlföldi. Parancsoló, erős, magabiztos, és mély mint egy kiszáradt kút.

A fickó arcán nincs érzelem.

-Én büntetem és jutalmazom eztán. Feleljen a kérdésekre. Mi a neve?

Elgondolkozom ezen. Mi legyen a nevem? Ki is vagyok én az ő szemszögükből?

-Hor.

-Hor? - kérdezi szerepéből kiesve. Megengedek magamnak egy mosolyt.

-Hor.

-Micsoda ön?

Barátkozni akar, a ki édes. Magamban a döbbenettel viaskodik a pánik. A túlföldi részem már kidolgozta a fickó büntetését. A szivárványos részem megoldáson töpreng.

-Micsoda ön?

A fickó hátra néz a többire. Az egyik civil ruhás aprót biccent.

-Kutató. Ember.

-Ahh. - a túlföldi dühöm kezd elhatalmasodni. Nehéz a határon állni. Megnézem a szomszéd kapszulák lakóit. Talán egy farkas és egy patkány alakváltó. Nem tudom megmondani pontosan. Teljesen eszméletlennek tűnnek. A határon elég megzabolázhatatlanul okádom a mágiát. 
-Miféle búra ez?

-Antimágikus?

-Hogyan? - elnevetem magam. Azért fekszenek a jó szomszédaim?
-Nem tud ránk hatni odabentről. - mondja közönyösen a fickó és demonstrálva a dolgot még közelebb lép.

Én is oda simulok ahhoz a falhoz. Minden érzékem latba vetve igyekszem megérezni ezt az embert. A szövedéket valóban átszőtték, a saját mágusaikat valóban őrlángra állíthatnák vele. De az alakváltók? Azok magukat mahinálják. Azon ez mit sem változtat. Mi újság velem, és a fajtámmal? Mi nem magunkból építkezünk hanem a kiokádott eszenciáiból másoknak. A feleslegből, a kitermelt kidobott érzelmekből.

Megpróbálom meghatni. Szimpátiát kelteni.
-Varázsolni? Ember! Hogyan? -keserűn nevetek. Szemem esdeklő, meggörnyedek kicsit. Érzem az áramlatot. Tudom, hogy hatok rá. Fentről befújnak valamit. Reszketni kezdek. A farkam zsibbad.

-MOST! - sikít bennem a túföldi. Most vagy ennyi a szép kettős király történet.

A farkamba tolom az össze esőm és a végtüskébe állítom az akaratom. Úgy csapok a kapszulára, teljes erőmből. Végülis az életem a tét. A tüske nem e világi, így nem is úgy viselkedik. Átmegy a kapszulán és felnyársalja a fickót, de nem ál meg, hanem tovább nő, mint egy kristály és végigszúr mindent ami az útjába kerül. Én már nem vagyok test, sem Horatio a szivárványos, sem Hagranut a túlföldi király, csak egy gyilkos tüske vagyok ami kifele tör. Acélon, üvegen, húson, véren át. Érzem a felcsapó fáklya mágiát. Érzem ahogy a megfagy a vérem. Úgy tüskeként zsibbadok bele a valóságba, felfűzve magamra a fél épületet. Tárgyakat és embereket egyaránt. Növök, mint egy kristály, immár odaát. Nincs bennem érzelem, csak egyirányú akarat. 

A felszínre érve túlföldivé alakulok és megtoldom mindazzal amitől félnek. A terepjáróikból tüzet nyitnak. Hagranut vagyok, félelmet keltek bennük. Sikító bepisáló félelmet. Aztán egyesével széttépem őket, ám előtte olyan szomjjal mely nem ismeri az időt szívom ki az utolsó csepp félelmet is belőlük. Egymás brutális halálának látványa, a testem amin átrepülnek a golyók őrületet terjeszt. Nem vagyok szép, valóban. Tüskés vagyok, csontkinövéseim asszimetrikusak, karjaim a földig érnek, lábaim rovarszerűek. hlyegok hasadnak a bőrömön amiből sav csorog rájuk.

Ölök.

Aztán röhögve vetem magam a túlvilágba, hogy messze kerülhessek ettől a pokoltól.

A lakásom romhalmaz. Az ágyam poros. Horatio Wishley nevű testem haldoklik. Felemészti a túlföldi felem. A királymágia nem jelez. Hong mostanra valószínűleg megfosztott a királyságtól. Megértem. Rádöbbenek mennyire hiányzik. A túlföldi részem erősebb mint a szivárványos volt valaha. Szerettem szivárványos lenni. Szerettem a fényeket. A tündérek gyorsan halnak egy hit nélküli világban. Aztán eszembe jut, hogyHogy nincs többé álca, se itt, se ott. Hongra gondolok, a szemére ahogy belém lát és arra folyton ideges kis reszketésre ha hozzáérek. 

Halott vagyok. Ha a népeim nem vadásznak le, megteszik az emberek.

Valaki jön. Matatnak az ajtón. Az ágy csupa vér. Valaki másé. Testemen a tetoválás ponthálóvá szűkült. Várok. Mindegy.

Orr az. Belökdös egy lányt és egy fiút. Fiatalok, szépek, riadtak de nem félnek. Orr odatereli őket az ágyamhoz. Nem váltunk se szót se pillantást.
-Itt van hát. - mondja a fiú áhítattal.

-Hozz egy rongyot, mossuk le. - szól a lány.

-Elég ha itt vagytok vele. - mondja Orr és kimegy. Hallom ahogy behúzza  a bejárati ajtót. Már nem félek. Már mindegy. Gondolom megy jelenteni Hongnak. Megértem őt. Én is így tennék. A lány megsimítja a homlokom. Nem tudom minek lát engem, mennyire túlföldi mennyire szivárványos a formám. Nem érdekel. 

A fiú átjön a másik oldalamra és leül az ág szélére.

-Mit prancsolsz?

Mosolygok és fájdalmasan nemet intek. Lassan hámozd meg a nődet, kis pöcsös. - gondolom, de nincs akarat a gondolataimban. Ez Horatio Wishley fészke. 

-Kérlek, mondd mi esne a legjobban. Orsi mondta hogy hősök korát éljük és eljött az idő, hogy megmentsük a tündérkirályt. Azt mondta ez a valóságban sokkal drámaibb, mint a végtelen történetben. 

-Kik vagytok? - kérdezem halkan. - Milyen bárgyú szöveg ez. - gondoltam savanyúan.

-Senkik. Ő Kati, én Zoli vagyok. Mindkettőnket többször megmentett Orsi. A lány ki idehozott. - mutatott zavartan az ajtó felé. - Azt mondta ha eljön az idő meg fogjuk menteni a királyt. Persze ez akkor nevetségesnek tűnt. 

-Ma már cseppet sem tűnik annak. - tette hozzá Kati. - Sokat láttunk és készek vagyunk bármiben a segítségedre lenni.

-Az kedves gondolat. - a túlföldi részem már látatja is a hosszú kínzások adta millió különböző ízű fájdalmat és vágyat. De itt a túlföldi éhe nem volt valóságos. Annyira hatott csak mint egy rémálom az ébredés után egy órával. - Horatio Wishley vagyok. - gondolom szinte megerőszakolva a tudatom. - Ez a saját menedékem, és lám, van élelmem is.

-Mi okozna nektek a legnagyobb örömet? Elég ha gondoltok rá. - suttogom. Ők gondolnak én pedig elnevetem magam. Hangom halk és erőtlen. Lassan beszélek, nehezen véve levegőt a szavak között.

-Akkor csak sorban. Zoli menj ki a konyháéba és keress valami ennivalót. Kati addig vetkőztess le. 

Mozdulnak. Szépek. Alig 16 évesek lehetnek. Figyelem őket. Zoli összerakott valami ételt konzervekből és kekszből ami a kamra padlójában volt elrejtve. Andi pedig lemosott. Keze felfedezett. Kiderül, hogy nem egyszerűen Horatio formám van. A tetováló szett kicsit bekoszosodott, de azért működött.  Lelkesedésük finoman csepegtetve táplált. Délután volt mikor újra nyílt az ajtó. Addigra Zoli és Kati jobban megismerte egymást, én pedig kis adagokban újratanultam emészteni a szivárványt.

Hong jön be egyedül. Bőrdzsekiben, magas szárú csízmában, fegyveresen. Léptei kimérten koppannak. Megállt a szobaajtóban és végigmért. Én az asztalhoz rogytam le nem sokkal korábban, képeket nézegettem a saját múltamból.

-Borzalmasan nézel ki. - veti ida.

-Te is. -fel sem nézek.

-Orr mindent elmondott.
-Azt kétlem.
-A kettős életed régóta tudom.

A szívem akkorát dobban hogy beleremegtem. Mi van? Felnézek rá.
-Mit?
-Hogy a négy túlföldi királyságból kettőt már megszereztél.

Leteszem a képeket. A szemét nézem ahogy belém lát és arra folyton ideges kis reszketésre ha hozzáérek. Mostanáig azt hittem a titkos szerelmes rezdülései. Valójában a félelemé voltak.

-Tedd a dolgod gyorsan. Készen állok. - mondom és abban a pillanatban készen is állok. Nem tudnám elmagyarázni, mert pont olyan blőd lenne mint a gyerekek zavaros hadoválása a tündérkirály megmentéséről. Felállok. A kezemből a fotók az asztalra hullanak. A pólóm alól kikandikálnak a tetoválás maradékai. Mesztéláb a gerendákon. Délután van.

Kardot ránt és egy gyönyörű fordulattal felugrik, hogy ketté szeljen egyetlen mozdulattal. Nem moccanok. A túlföldi bennem tombol. Már széttépte volna a mozdulat elején, de ez Horatio Wishley fészke. Itt senki nem támad Hongra. Senki, még én sem. A kardja borotva éles. Megáll a hajam között a fejem búbján. Visszadugja a hüvelybe. Én nem mozdulok. Mit is tehetnék. Áll velem szemben és ő sem moccan. Akár a telet is ki tudom itt várni. Nézem őt és érzem ahogy a királymágia feléled. Az életereje elkezd belém áramlani. Hagyom magam össze esni. Fölém lép és úgy néz le rám.

-Mikor leszel már elég bátor felvállalni azt aki vagy? - a végét torka szakadtából üvölti belém. - Én a leggonoszabb szivárványos fia vagyok, te pedig a legszivárványosabb túlföldi vagy. Mi vagyunk híd, mi vagyunk a rendezőelv, mi vagyunk a szabály ami egybefogja a létezőket. MI VAGYUNK A KIRÁLY!