Teljes spektrum

Lassan csordogálok vissza. Állok a bringán, kacskaringózok a szemét között. Néha rágyorsítok egy patkányra, de zömében csak a jókedvű lézengés. Kétszínűségem világos fele mindig ha haza jövök. Tudom, hogy Orr valahol nem messze mögöttem óvakodik. Tudom, hogy mindent tud a jelenemről és nem tudhatom meddig bírja. Hong jár a fejemben meg valami nagy pohár jégkása. Jó cukros, erős színű. A háta ahogy hasal az ágyon és szürcsölve issza vastagcsövű szívószállal. Legszívesebben ráfeküdnék, hogy valahogy egyben legyünk. Ő a valódi király, én vagyok az első számú orgyilkosa. Ez az igazság. Fő kémje és méregkeverője. A Kodály köröndön teszek egy kört. Szeretem ezt a teret. Ahogy visszafordulok meglátom a fickó ideges mozdulatában a rendellenességet. A buszmegállóban ül. Head setje van. Súlyommal segítek rá, hogy gyorsabban felgyorsuljon a bringa és pillogok hátra amikor csak tudok. Előttem megcsillan a mikroháló a levegőben. Úgy kapom el a kormányt hogy elcsúszok.

Sehol senki, csak a fickó a buszmegállóban. Körbenézek miközben felállok. Orr sehol. Autók ahol voltak. Csend. Surrogó apró nesz. Át akarok lépni. Vissza, vissza az árnyékba. Megrázkódom, mint akit kiver a víz. Felfénylenek a tüskéim és pontosan látom ahogy a lövedékek belém hatolnak. Apró tüskék. A testem meg sem érzi, csak a sötétben ólálkodó magam látja. Megdermedek a két világ határán és eldőlök mint egy szobor.

A kapszula hengeres falának támasztom a hátam. Kezeim bénultak. A hideg bizsergeti a bőröm. Átlátszó az egész kapszula. Ott rekedtem a határon. A húsom már kékes lila, a tüskéim épek, de még emberi az arcom és ruhában vagyok. Körbenézek. A kapszulán túl sok másik kapszula. Az enyémtől alig egy méterre a következő, majd mögötte a következő, hosszú sorokban.

Engem két oldalról szemlél vagy tizenöt ember. A szomszédos kapszulák lakói vagy alszanak vagy ájultak vagy halottak. 

Felállok. A kezeim lassan bizseregni kezdenek. Nézem őket. Komoly emberek, árkos a szemük alatt. Nem olyan csinosak mint pár hete lehettek, zömében civil ruhások, két katona, egy rendőr és két fehér köpenyes. Legelöl egy zömök férfi, akarat véste ráncokkal a szeme között.

-Mi a neve? - kérdezi és közel lép.

Magáz, tehát van benne valami tisztelet. Érzem a búrát ami körülvesz. Innen se előre se hátra. A kapszula tetején kis lapok és lyukak. Fogalmam sincs az erőmről, valójában.

-Mi az öné?

Hangom túlföldi. Parancsoló, erős, magabiztos, és mély mint egy kiszáradt kút.

A fickó arcán nincs érzelem.

-Én büntetem és jutalmazom eztán. Feleljen a kérdésekre. Mi a neve?

Elgondolkozom ezen. Mi legyen a nevem? Ki is vagyok én az ő szemszögükből?

-Hor.

-Hor? - kérdezi szerepéből kiesve. Megengedek magamnak egy mosolyt.

-Hor.

-Micsoda ön?

Barátkozni akar, a ki édes. Magamban a döbbenettel viaskodik a pánik. A túlföldi részem már kidolgozta a fickó büntetését. A szivárványos részem megoldáson töpreng.

-Micsoda ön?

A fickó hátra néz a többire. Az egyik civil ruhás aprót biccent.

-Kutató. Ember.

-Ahh. - a túlföldi dühöm kezd elhatalmasodni. Nehéz a határon állni. Megnézem a szomszéd kapszulák lakóit. Talán egy farkas és egy patkány alakváltó. Nem tudom megmondani pontosan. Teljesen eszméletlennek tűnnek. A határon elég megzabolázhatatlanul okádom a mágiát. 
-Miféle búra ez?

-Antimágikus?

-Hogyan? - elnevetem magam. Azért fekszenek a jó szomszédaim?
-Nem tud ránk hatni odabentről. - mondja közönyösen a fickó és demonstrálva a dolgot még közelebb lép.

Én is oda simulok ahhoz a falhoz. Minden érzékem latba vetve igyekszem megérezni ezt az embert. A szövedéket valóban átszőtték, a saját mágusaikat valóban őrlángra állíthatnák vele. De az alakváltók? Azok magukat mahinálják. Azon ez mit sem változtat. Mi újság velem, és a fajtámmal? Mi nem magunkból építkezünk hanem a kiokádott eszenciáiból másoknak. A feleslegből, a kitermelt kidobott érzelmekből.

Megpróbálom meghatni. Szimpátiát kelteni.
-Varázsolni? Ember! Hogyan? -keserűn nevetek. Szemem esdeklő, meggörnyedek kicsit. Érzem az áramlatot. Tudom, hogy hatok rá. Fentről befújnak valamit. Reszketni kezdek. A farkam zsibbad.

-MOST! - sikít bennem a túföldi. Most vagy ennyi a szép kettős király történet.

A farkamba tolom az össze esőm és a végtüskébe állítom az akaratom. Úgy csapok a kapszulára, teljes erőmből. Végülis az életem a tét. A tüske nem e világi, így nem is úgy viselkedik. Átmegy a kapszulán és felnyársalja a fickót, de nem ál meg, hanem tovább nő, mint egy kristály és végigszúr mindent ami az útjába kerül. Én már nem vagyok test, sem Horatio a szivárványos, sem Hagranut a túlföldi király, csak egy gyilkos tüske vagyok ami kifele tör. Acélon, üvegen, húson, véren át. Érzem a felcsapó fáklya mágiát. Érzem ahogy a megfagy a vérem. Úgy tüskeként zsibbadok bele a valóságba, felfűzve magamra a fél épületet. Tárgyakat és embereket egyaránt. Növök, mint egy kristály, immár odaát. Nincs bennem érzelem, csak egyirányú akarat. 

A felszínre érve túlföldivé alakulok és megtoldom mindazzal amitől félnek. A terepjáróikból tüzet nyitnak. Hagranut vagyok, félelmet keltek bennük. Sikító bepisáló félelmet. Aztán egyesével széttépem őket, ám előtte olyan szomjjal mely nem ismeri az időt szívom ki az utolsó csepp félelmet is belőlük. Egymás brutális halálának látványa, a testem amin átrepülnek a golyók őrületet terjeszt. Nem vagyok szép, valóban. Tüskés vagyok, csontkinövéseim asszimetrikusak, karjaim a földig érnek, lábaim rovarszerűek. hlyegok hasadnak a bőrömön amiből sav csorog rájuk.

Ölök.

Aztán röhögve vetem magam a túlvilágba, hogy messze kerülhessek ettől a pokoltól.

A lakásom romhalmaz. Az ágyam poros. Horatio Wishley nevű testem haldoklik. Felemészti a túlföldi felem. A királymágia nem jelez. Hong mostanra valószínűleg megfosztott a királyságtól. Megértem. Rádöbbenek mennyire hiányzik. A túlföldi részem erősebb mint a szivárványos volt valaha. Szerettem szivárványos lenni. Szerettem a fényeket. A tündérek gyorsan halnak egy hit nélküli világban. Aztán eszembe jut, hogyHogy nincs többé álca, se itt, se ott. Hongra gondolok, a szemére ahogy belém lát és arra folyton ideges kis reszketésre ha hozzáérek. 

Halott vagyok. Ha a népeim nem vadásznak le, megteszik az emberek.

Valaki jön. Matatnak az ajtón. Az ágy csupa vér. Valaki másé. Testemen a tetoválás ponthálóvá szűkült. Várok. Mindegy.

Orr az. Belökdös egy lányt és egy fiút. Fiatalok, szépek, riadtak de nem félnek. Orr odatereli őket az ágyamhoz. Nem váltunk se szót se pillantást.
-Itt van hát. - mondja a fiú áhítattal.

-Hozz egy rongyot, mossuk le. - szól a lány.

-Elég ha itt vagytok vele. - mondja Orr és kimegy. Hallom ahogy behúzza  a bejárati ajtót. Már nem félek. Már mindegy. Gondolom megy jelenteni Hongnak. Megértem őt. Én is így tennék. A lány megsimítja a homlokom. Nem tudom minek lát engem, mennyire túlföldi mennyire szivárványos a formám. Nem érdekel. 

A fiú átjön a másik oldalamra és leül az ág szélére.

-Mit prancsolsz?

Mosolygok és fájdalmasan nemet intek. Lassan hámozd meg a nődet, kis pöcsös. - gondolom, de nincs akarat a gondolataimban. Ez Horatio Wishley fészke. 

-Kérlek, mondd mi esne a legjobban. Orsi mondta hogy hősök korát éljük és eljött az idő, hogy megmentsük a tündérkirályt. Azt mondta ez a valóságban sokkal drámaibb, mint a végtelen történetben. 

-Kik vagytok? - kérdezem halkan. - Milyen bárgyú szöveg ez. - gondoltam savanyúan.

-Senkik. Ő Kati, én Zoli vagyok. Mindkettőnket többször megmentett Orsi. A lány ki idehozott. - mutatott zavartan az ajtó felé. - Azt mondta ha eljön az idő meg fogjuk menteni a királyt. Persze ez akkor nevetségesnek tűnt. 

-Ma már cseppet sem tűnik annak. - tette hozzá Kati. - Sokat láttunk és készek vagyunk bármiben a segítségedre lenni.

-Az kedves gondolat. - a túlföldi részem már látatja is a hosszú kínzások adta millió különböző ízű fájdalmat és vágyat. De itt a túlföldi éhe nem volt valóságos. Annyira hatott csak mint egy rémálom az ébredés után egy órával. - Horatio Wishley vagyok. - gondolom szinte megerőszakolva a tudatom. - Ez a saját menedékem, és lám, van élelmem is.

-Mi okozna nektek a legnagyobb örömet? Elég ha gondoltok rá. - suttogom. Ők gondolnak én pedig elnevetem magam. Hangom halk és erőtlen. Lassan beszélek, nehezen véve levegőt a szavak között.

-Akkor csak sorban. Zoli menj ki a konyháéba és keress valami ennivalót. Kati addig vetkőztess le. 

Mozdulnak. Szépek. Alig 16 évesek lehetnek. Figyelem őket. Zoli összerakott valami ételt konzervekből és kekszből ami a kamra padlójában volt elrejtve. Andi pedig lemosott. Keze felfedezett. Kiderül, hogy nem egyszerűen Horatio formám van. A tetováló szett kicsit bekoszosodott, de azért működött.  Lelkesedésük finoman csepegtetve táplált. Délután volt mikor újra nyílt az ajtó. Addigra Zoli és Kati jobban megismerte egymást, én pedig kis adagokban újratanultam emészteni a szivárványt.

Hong jön be egyedül. Bőrdzsekiben, magas szárú csízmában, fegyveresen. Léptei kimérten koppannak. Megállt a szobaajtóban és végigmért. Én az asztalhoz rogytam le nem sokkal korábban, képeket nézegettem a saját múltamból.

-Borzalmasan nézel ki. - veti ida.

-Te is. -fel sem nézek.

-Orr mindent elmondott.
-Azt kétlem.
-A kettős életed régóta tudom.

A szívem akkorát dobban hogy beleremegtem. Mi van? Felnézek rá.
-Mit?
-Hogy a négy túlföldi királyságból kettőt már megszereztél.

Leteszem a képeket. A szemét nézem ahogy belém lát és arra folyton ideges kis reszketésre ha hozzáérek. Mostanáig azt hittem a titkos szerelmes rezdülései. Valójában a félelemé voltak.

-Tedd a dolgod gyorsan. Készen állok. - mondom és abban a pillanatban készen is állok. Nem tudnám elmagyarázni, mert pont olyan blőd lenne mint a gyerekek zavaros hadoválása a tündérkirály megmentéséről. Felállok. A kezemből a fotók az asztalra hullanak. A pólóm alól kikandikálnak a tetoválás maradékai. Mesztéláb a gerendákon. Délután van.

Kardot ránt és egy gyönyörű fordulattal felugrik, hogy ketté szeljen egyetlen mozdulattal. Nem moccanok. A túlföldi bennem tombol. Már széttépte volna a mozdulat elején, de ez Horatio Wishley fészke. Itt senki nem támad Hongra. Senki, még én sem. A kardja borotva éles. Megáll a hajam között a fejem búbján. Visszadugja a hüvelybe. Én nem mozdulok. Mit is tehetnék. Áll velem szemben és ő sem moccan. Akár a telet is ki tudom itt várni. Nézem őt és érzem ahogy a királymágia feléled. Az életereje elkezd belém áramlani. Hagyom magam össze esni. Fölém lép és úgy néz le rám.

-Mikor leszel már elég bátor felvállalni azt aki vagy? - a végét torka szakadtából üvölti belém. - Én a leggonoszabb szivárványos fia vagyok, te pedig a legszivárványosabb túlföldi vagy. Mi vagyunk híd, mi vagyunk a rendezőelv, mi vagyunk a szabály ami egybefogja a létezőket. MI VAGYUNK A KIRÁLY!

vendégbejegyzés - csenge

Hong azt mondja, még órákba telhet, mire Horatio visszaér és határozottan ráutaló magatartást mutat, hogy húzzak aludni. Aztán kiderül, hogy szobám valószínűleg még nincs, és mivel Hong az Hong, reflex-szerűen felajánlja a tulajdon királyi szobáját és ágyát. Lehet hogy megbánná, de késő, lecsapok a lehetőségre. Még egy kicsit húzom az időt, mert mégiscsak izgalmasabb a jelenlévő Honggal beszélgetni, mint az üres szobájában aludni. Aztán mikor már összeakadna a nyelvem a fáradtságtól, elmasírozok a royal nyoszolya irányába, ahol egy szemtelen képű Han Solo áll őrt és szinte kiröhög, mikor jelzem felé, hogy bemennék és bent is maradnék. Persze rém udvariasan teszi mindezt. Ezek a nemes tündérek ha megfeszülnek, sem bírnak tapló parasztok lenni. Szóval megkeresem Jakabot, aki szerencsére elhiszi amit állítok, és segít bejutni. Han Solo töretlenül vigyorog és nem úgy tűnik, mintha menni akarna. Intek Jakabnak, hogy váltanék vele pár szót. Odébb lépünk.
- Jakab, ez a pasas végig itt fog dekkolni a szoba előtt?
- Lavante hercege a király biztonságára ügyel.
- Aha. Csakhogy a király tökre nincs bent.
- Az mindegy - mondja mosolyogva és megérinti a karom. - Egy dézsa fürdővizet is előkészítettünk a királyi felségnek, de használd nyugodtan, kisasszony.
- Szeretlek, Jakab - mondom párás szemekkel, ő felkuncog és távozik, én meg elsurranok Lavante pimasz hercege mellett és azt mormogom, "fagyaszd le a mosolyt, Solo", valószínűleg úgysem érti.
Hong szobája olyan, mintha már hetekkel ezelőtt berendezték volna, az utolsó hajkefe is a helyén. A falak, az ablakok a múzeum valami belső irodájára utalnak, semmi cicoma, de a berendezés bakker! Árkádiai cuccok, nem vitás. Egy szekrény Narnia krónikáiból, egy dézsa, szinte gőzölög a víz benne, valami vékony lábakon álló íróasztalféle, egy fésülködőasztal és végül, de nem utolsósorban egy hatalmas ágy, akkora mint egy csatahajó, faragott támlával és habos, hófehér ágyneművel. Bakker, ez a pasi tud élni. Gyorsan ledobálom a ruháimat és kiélvezem a mennyei luxust, amit egy kád, azaz dézsa meleg víz tud nyújtani ezekben az apokaliptikus időkben. Aztán semmi kedvem visszahúzni a koszos, izzadt, véres-medvés-tigrises cuccaimat, úgyhogy kis habozás után Hong pizsamájába bújok. Legfeljebb megkardlapoztat, vonom meg a vállam. Megéri. Még sosem volt rajtam bordó selyempizsama, habár ez kétségtelenül nem a méretem. A mozdulattól az ing majdnem a derekamig csúszik, úgyhogy begombolom a hanyagul nyitva hagyott felső gombokat, felhajtom a nadrág szárát és az ing ujját, és most már csak arra kell vigyáznom, hogy a nadrág le ne essen. Egy pillanat és már el is nyúltam az anyahajó belsejében. Középen fekszem, eszemben sincs a szélre húzódni, majd odébb gurít a királyi felség, ha mégis aludni tér. Elfészkelődöm Hong illatában. Vajon Lavante hercege mennyire pletykás? - tűnődöm. - Holnap, vagy már ma kezdik el suttogni, hogy Horatio király kedvenc fáklyája a Hong király ágyában aludt? Persze, ha Hong, a diplomácia mestere nem ítéli ezt rossz húzásnak... - ásítok. Különben is kisebb halacska vagyok én annál, hogy ez politikailag számítson. Aztán Horatiora gondolok, alig láttam ma. Igyekszem nem aggódni érte, bár nem nagyon sikerül, azért Sándornak igaza van, Hor tud magára vigyázni... Gondolatban elémegyek deszkával, végig a hídon, elkanyarodok a Hősökön, aztán már az Andrássyn suhanok, a napfény a levelek közt villog...

Kronológia 7.

a csapat egy része - tündérek és kb 25 hozzájuk csapódott ember, összesen kb 100 fő - átköltözik a Városligetbe, ahol az emberi berendezkedés igyekszik a korábbi bürokratikus formát fenntartani. a záporozó banalitás ellenére Hong fejében fény gyúl és a csapat a Vajdahunyad várat jelöli ki területül (lásd még a tündérgiccs címszónál). Ákos, Sándor és Csenge meglógnak a helyfoglalás és berendezkedés macerája elől, és az Állatkertben néznek körül, ahol elejtenek egy tigrist, kis híján őket ejti el egy medve, majd a tigris és medve elejtését nehezményező biciklis állatkerti fickók lerázása és mindkét srác lábon lövetése után visszaérkeznek a Vajdahunyadhoz. Ákos és Csenge több-kevesebb sikerrel gyógyítgatják a lábakat, majd néhány mobiltelefonra váratlanul és teljesen megdöbbentő módon sms érkezik, amiben egy koordináta (Paks) és egy másnap reggeli időpont mellett az áll, h a királyok küldötteit várják. Ákos és Sándor elalszanak, Hong és Csenge úgy döntenek h ébren megvárják a valahová elkarikázó Horatio visszatértét. közben próbálják kitalálni, ki és miért küldte az üzenetet, illetve a kedves hangvételű beszélgetés közepette Hong felhívja Csenge figyelmét arra, h többen figyelik, illetve tulajdonképpen felajánlja h megtanítja őt arra, miként lehet a saját maga mestere, mint fáklya.

Vendégbejegyzés - Sándor

- Hé! – mondja.

- Hé! – mondom.

- Segítenél?

- Miben?

Bizonytalan kézmozdulatot tesz, a karján zörög a kabát.

-         - Nem kellene, hogy felismerjenek – megérinti az arcát, aztán maga köré int. – Se itt, se odaát.

Bólogatok, és ráharapok a sárgadinnyés Orbitra. Egy kislánytól loptam a Régi Zeneakadémia kapualjában. Mennyei íz, hatvan másodpercig. Aztán, mivel még mindig ott áll, megkérdezem.

-          - Mit tehetnék én?

Fanyar mosoly az arcán.

-         -Penge vagy. Láttalak.

-         -Ja – bólogatok. – Tényleg.

-          - Akkor? Segítesz?

Megrántom a vállamat.

-          - Miért ne? Gyere! – megfogom a csuklóját, és húzni kezdem magam után.

Ellenkezés nélkül követ.  Ráfordulunk a Paulay-ra, majd berúgom az Új Színház művészbejárójának ajtaját. Valakik már jártak előttünk, a pozdorja ajtót csak tessék-lássék támasztották vissza a helyére. Belépünk a sötétbe. Szürkülő falak, vékony, poros kőlapok.  Ő figyel, én dúdolok. Lassan elönt az öröm, hogy legálisan kaszabolhatok. Haj, azok a régi, ódon csatamezők! Haj, azok a tüskebokorra szúrt testek!  Oda már mind, oda. De most, hála Orrnak, újra megtölthetem az orromat a hús és a vér szagával. 

Felmegyünk a nagyszínpadra. A nézőtéri ajtók halványzöld exit figurái alkotják a tánckart. A kétszemélyes revű mi vagyunk: a művész, és eleven szobra.  Oda se figyelve kicsattintom a borotvát. Az arcát figyelem, egyszerre itt, és odaát. Mintha hologramos gyerekvonalzót néznék: jobbról az ázott, szőke punk csaj, balról az asztrál sárkánygyík-szörnyeteg. Alig bírok magammal, a vigyor szinte felmetszi az arcomat.

-         -Nahát- mondom, már rekedt a hangom – Nahát, és nahát. Mit vegyek el, és mi maradjon?

Megköszörüli a torkát. Megnyúlt orral szimatolok, de alig érzek félelmet. Nem is félelem ez, inkább az elkerülhetetlen veszteség feletti szomorúság.

-     - Maradjon a hűségem a királysághoz. Maradjanak a képességeim, és maradjon a tudat, hogy ki vagyok – tétovázik, aztán elhallgat. Rezzenéstelen az arca.

-          - Ennyi? Rám bízod?

Bólint. Még mindig nem fél. Lehunyja a szemét, és érzem, hogy leereszti a pajzsait. A bárány nekem adja magát, hejj.

Lenyúlok magamba, és mint iszapos sárlabdát terítem szét a mosolyomat.

-         - A Csitári hegyek alatt…

Közelebb.

Hozzá.

-         -Régen leesett a hó…

Megfogom.

Meginog a kezemben, mint egy rongybaba, ellen kell, hogy tartsak, nehogy a deszkákra boruljon. Lassan térdre eresztem.

-          - Azt hallottam…

Bizseregnek az ujjaim. Megnyitom a kaput, és miközben az anyagban csípővel tartom, az asztrálban   belekapaszkodom a szemgödreibe.

-         -Kis angyalom…

Megemelem a homlokcsontját, széthúzom az állkapcsát és a járomcsontját. Az esszencia recsegve tiltakozik, harmatként szitál a fájdalom párája.

-          -Véled esett…

Metszés a szeme alatt, és az állánál. Ruganyos és ellenálló a bőre, a vére sűrű és nehezen folyó.

-          - El a ló…

Kocogó hang. A fogai csattognak a reszketéstől.

-           - Kitörted a…

Átkötök pár ideget, megnyújtok néhány arcizmot. Alig néhány karcolás, mester vagyok igazán.

-         - Kezedet…

Hátralépek, megszemlélem. Az oldalára dől, feje a színpadnak koppan. A vér hártyája alatt is látom az arcát, az éles kaukázusiból holdvilágképű mongoloiddá kerekedett vonásokat.

-          - Mivel ölelsz…

A test hát megvan, már csak a szövedék marad. Betérek az asztrálba teljesen, és a lehanyatlott sárkánygyíkhoz lépek.

-          - Engemet…

Körbejárom, meg-meghajlok felé, mintha táncolnánk, és minden mozdulat, minden perdülés lemetél valamit a lényegéből. A mélyebb rétegekből választok, óvatosan húzva elő egy-egy fényszálat.

-          - Így hát, kedves kis angyalom…

Gyerekkor, szülők, barátok. Mehetnek a levesbe mind.

-          - Nem lehetek a tied.

A dal végeztével nagy lesz a csend. Az üres színpad kupolaként feszül fölöttünk. Én elégedetten zihálok, Orr alig lélegzik. Réges-rég elájult. Jobb is így neki. Már csak szöveg nélkül dudorászok, miközben összeszedem a levágott húscafatokat. Egy Smatch-es zacskóba gyűjtöm, és a hónom alá csapom.

-        - Rendbe jössz – mondom neki, és tudom, hogy így van. – Legális volt! – ezt már a Molnárnak szánom. Biztos, ami biztos.

Köszönöm, Orr. Igazából te tettél szívességet, nekem.

Vendégbejegyzés - Csenge

Hong egyszerűen gyönyörű a piros ingben, ahogy a fel-feltámadó szél meglebegteti az ingujját. Piros lobbanás a finom, de erős csuklóinál. Az a film jut róla eszembe, Hős vagy mi volt a címe. Azt sem lehet már többet megnézni, mint csak úgy zenét hallgatni sem. De most nincs idő ezen szomorkodni, mert a két fickó közben összecsap, lenyűgöző minden mozdulatuk, Ákos tényleg mestere a tudásának. Hongot nem győzheti le, mantrázom eleinte kicsit szorongva, aztán mikor látom, hogy tényleg nem, nekibátorodom. Tanulhatnék tőle, jut eszembe sokadszorra, de valahogy úgy érzem, ez nem az, amit keresek. Még csak nem is tudja, hogy varázsol. Létezik ez, hogy ugyanúgy nem tudja, ahogy Enikő attól az Új Világrendtől, vagy mitől? Az imént a Kill Billt említette példának. Hát nem. Nem attól félek, hogy keményen kellene dolgoznom és tanulnom, hanem hogy olyan, mintha nem azt akarná adni, amit kérek tőle. Mintha elbeszélnénk egymás mellett.
Hong győz sokadszorra, vége a küzdelemnek, kezet fognak. Tényleg mennyire nemes, milyen szép, gondolom, és érzem ahogy elvörösödök. A számon kezdődik, amitől aztán ilyen hülye érzésem lesz, mintha forrna a szájam és bizsereg, aztán az arcom is követi. Bárcsak ne pirulnék el ennyit. Igazán röhejes. Bárcsak olyan lennék, mint Mika, erős és gyönyörű és magabiztos. Lehajtom a fejem, igyekszem elbújni. Mire Ákos visszaér, már rendben vagyok. Nem kell tündérnek lenni hozzá, hogy lássam, mennyire élvezte ezt. Kicsit irigykedem. Csak kicsit. Mindenesetre érdekes ez a fickó a nyílt arcával, a szőke rasztáival meg a gondolom hétszeresen zárt természetével. Ha jól emlékszem, egyetlen kérdésemre sem adott rendes választ. Elküldi a kicsi kínaiakat, velünk jön, örülök neki. Normális hapsinak tűnik és bármit mond Horatio, csak jól jön egy erős fáklya szövetséges. Habár én még mindig izgulok, hogy egyetlen hitetlenkedő mondattal megöli a tündéreket. Horatio lép aztán oda gratulálni, és most mintha megint szorosabb lenne közte és Hong között a kötelék. A barátság, és nem a királymágia. Hor azt mondta tegnap este, hogy össze fogja őket olvasztani. Jócskán meg is ijedtem. Félek, hogy elvesztem Horatiot. Azt találtam mondani, hogy szeretnék tündér lenni, ő meg nevetve felajánlotta, hogy szervez nekem egy tiszteletbeli tündérré avatási ceremóniát. Asszem hülyét is kapna itt mindenki, ha nem felejtené el holnapra, meg nem lenne millió fontosabb dolog. De nem is akarom már. Úgysem tartozhatom közéjük, akkor meg inkább vállalom, hogy ember vagyok...

Keresztesi Ákos

A kínai piac egy betévedőnek úgy tűnhet mint a dzsungel. Átláthatatlan, kiszámíthatatlan, tele csapdával és élőlénnyel. Az ott élőknek sajátos identitástudatuk van. Olyan összetartók mint egy szekta, és ugyan ilyen szigorú rendszereket is alakítottak ki. Egy kaukázusinak, még ha nem is magasabb sokkal náluk nagyon nehéz itt megbújnia. Kivéve, ha ők maguk nem hívják és bújtatják a fürkésző szemek és fülek elől.
Mester vagyok itt. Harcművészetet, magyart és emberismeretet tanítok 5-25 éveseknek. Az a szerencsém, hogy nagyon akarnak tanulni, és ezért aztán eredményes is együttműködésünk. Én megkapok mindent ingyen amit csak akarok, ruhát, ételt, szállást, szórakozást, és ha kell magányt is. Ők pedig felvértezik a fiaikat egy magasabb szintű védelemmel ami a test és az elme tökéletes összhangján alapul, és nem kell hozzá semmi sem. Pont ugyan olyan jól működik egy pusztában meztelenül, mint egy nagyváros emeletes zsúfolt piacán, csúcsidőben.
A sötétben olyan erőpróba volt megtartani őket, amit egyedül nem is lettem volna képes. Tanítványaim, akik az elmúlt nyolc évben zömében velem és egymással mérték össze tudásukat, eddig csak elvétve szorultak rá éles helyzetbeni alkalmazásuktól. Most valami olyasmitől kellett megvédeni magukat és szeretteiket, aminek létezését mesék és mítoszok őrizték csak, és a huszonegyedik század technológiát magasztaló emberi számára egyenesen elképzelhetetlenek voltak.
Megtettük ami erőnkből telt. Kevés családtagot vesztettünk és ép eszétől is csak négyen váltak meg. A tanítványok új fénnyel kezdtek rám nézni, ami felettébb zavart. Eltelt pár hét és újra keresni kezdtek a katonák és a rendőrök felváltva. Az ellenük felhasznált praktikák ezúttal is olajozottan működtek. Csak bennem támadt rendre olyan inger, hogy elmenjek innen, kijátszva a katonákat, a rendőröket és szeretett kínai fogadott családomat is.

Csütörtök volt. A férfi nem tűnt harciasnak, de volt benne valami metsző, valami amitől bárki hátán felállt volna a szőr. Belépett és engem keresett név szerint. Úgy mintha nem rejtőznék, mintha simán kereshetne bárki. A srácok akik őrt álltak azonnal leadták a jelet. Én nem messze álltam onnan. Lekio kisebbik lányával gyakoroltuk a helyesírást. Ő az enyémet ellenőrizte én az övét. Leiko meghajolt és kézjellel adta tudtomra, hogy valami kétes alak keres.
Kétes alak. Ez talán a legkifejezőbb a leírására. Mikor elfajulni látszottak a dolgok, egyszerűen eltünt a szem elől. Éreztem, hogy figyel, tehát jelen van, de a mód ahogy ezt tette nem trükk volt.
Beszéltem vele és megígértem neki, hogy felkeresem a megbízóját az Andrássy úton délután. Elégedettnek tűnt, mintha tudná, hogy nem hazudok. Felkeltette a kíváncsiságomat.
A világ odakint elhalni látszott. Pár hét elég volt, hogy a szemetet kupacokba hordja a szél és a gaz felverje a beton repedéseit. Az emberek szertehagyott autóinak üvegét valaki egészen az Orczy kertig kiverte. A benzintankok sapkái szerte a földön. Minden autót leszívtak már. Mentet közben újragondoltam a fickót, aki Sándorként mutatkozott be. Néztem a járását, ahogy ott hagyja a piacot és benne engem. Kemény kötésű inas harmincas fickónak tűnt. Jó nehéz élettel a farmerkabát alatt és meglepően élénk okos tekintettel. Nem éreztem fenyegetést. Személytelen figyelem volt csupán amit felém irányított.Mentem a belvárosban, kiégett vagy kirabolt boltok mellett, egy feldőlt villamost kikerülve. A szőr továbbra is állt a karomon. A legjobb tanítványaimat magammal hozom, csak mert tudom, hogy követnének. Azt mondtam akrobaták. Nem hazudtam. Megtanultak pár ügyes ugrást és rugást. Közepes cirkuszba elmennének.
A balettintézetet takarta a házszám. Össze sem keverhettem. Amit Sándor gondolataiból megéreztem az alapján itt valami tündérkirályság volt. Természetesen óvatosan kell kezelnem az ilyen, intuitív dolgokat. Az, hogy egy ex drogos lecsúszott katona tündéreket vél látni, lehet az elvonási tünetek, vagy a szimpla elmebaj része is. Nem tudom kik ezek itt a balettban, de tény, hogy a város többi részétől eltérően nagy élet van itt.
Egy lánnyal beszélgetek már egy ideje. Kis szőke. Maximum húsz lehet. Csenge. Aranyos ahogy megérzi a tudást. Míg tanítványaim rögtönzött cirkuszi előadását figyeljük finoman érdeklődik, hogy lehetne e tanítványom. Kill Billre hivatkozom és ő, ahogy várható volt el is bizonytalanodik. Ehhez elszántság kell, én tudom. Ő is tudja, hogy nem elég elszánt. De a személye napsugaras, a gondolatai tiszták, ahogy a tekintete is. Kicsit csipkelődik és arra biztat tartsak neki bemutatót. A többi ember tesz vesz ugyan, de érzem rajtuk, hogy csak tettetik. Pont ugyanúgy viselkednek, dobozokat és csomagokat pakolásznak, mint ahogy a piacon az enyéim szokták, ha éppen körbevesznek biztonsági karanténben valaki gyanúsat. Rámosolygok. Van valami otthonos ebben, ahogy beszél velem. Aztán ő is a tündérekkel jön. Elkapott, kicsúszott szó, amit próbál lazasággal elkenni. De meghallom. Megjegyzem, bár nem értem igazán. Varázslatról beszél, mágiáról, tehetségről. Próbálom lefordítani a szavait valamely másik általam ismert nyelvre, hátha valami értelme csillan.
Lassan dűlőre jutok, mint a teknősbéka, és onnantól nem téríthet el semmi. Lassan török utat mint a víz. Nyugalommal és idővel. Ha azonban megpróbálnak kész vagyok megállni a helyem. Bemutatót szeretnétek? Legyen.
Ellenfelet kérek és kapok. Meglepően magas ázsiai férfit. Úgy fest mint egy mesehős. Lenyűgözően elegáns, kecses és nemes. Önkéntelenül is meghajolok. Ő apró mosollyal a szemében viszonozza köszöntésem. Botot fog. Klasszikus lesz tehát a megmérkőzésünk.
Azon kapom magam, hogy szélesen vigyorgok és végtelenül elégedett vagyok. Kiváncsiságomat izgatott várakozás és az adrenalin áramlása váltja fel.
Megküzdünk. Hosszan, lendületesen. Használva tereptárgyakat az oszlopokat. Az a sok ember szinte együtt lélegzik velünk. Ellenfelem elképesztő, méltó ellenfél. Bátorsága és fizikát meghazuttoló lendülete és ügyessége lenyűgöz. Természetesn vagy egy tucatszor legyőz, de ezzel együtt is megajándékozottnak érzem magam. Felejthetetlen küzdelem volt. Rajongásom minden perccel egyre nő e férfi iránt. Tanulni akarok tőle, a közelében lenni és kipuhatolni, hogy ez a kettősség ami a harcmodorában jelen van, ez a fesztelenség egyszer és a zárt, kötött formalitás másrészt hogyan jelenik meg a viselkedésében amikor nem harcol. Ki ez az ember egyáltalán?
Végeztünk és a tömeg tapsol és ujjong. Nagyon szerethetik. Felsegít és meghajol, majd kezet fog és a szemembe néz valahogy úgy, mintha cinkostársak lennénk. Kissé zavarba is hoz ezzel. Ki ez az ember?
A tömeg utat enged egy másik alaknak. Kimosakodott punk, szétterülő páncélt imitáló tetoválásokkal. Hasonlatos Sándorhoz, de kevésbé szétesett talán. Adalép. Eddigre mindenki elhallgat kissé. A harcos nem lép félre előle. A punk gratulál neki. A szeme öreg és vidám egyszerre. Csillog mint valami gyereknek karácsony este és öreg és fáradt egyszerre. Megrohannak az érzések vele kapcsolatban. A kettősük bonyolult tánca bomlik ki elém. A harcost akarom mesteremnek, de ki ez a furcsa alak?  Ott hagynak. Csengét keresem a szemmel. Mosolyogva jön.
-Ki ez a harcos?
-Az egyik királya a tündéreknek. - mondja picit kipirulva.
-És a punk?
-Ő a másik.
Semmit nem értek. Tanítványaim némelyike hozzám lép.
-Menjetek haza. - mondom nyugodt hangon. A szívem hevesen ver. - Velük megyek.

Nézőpont - Hong

Minden rendben halad. Lavante hercege a legnagyobb segítségem mióta Jakabot Horatio után küldtem. Mondtam neki, hogy kémnek született de csak nevetett és megveregette a vállam, hogy nem mindenki olyan feltűnő mint én, de ettől még nem lenne jó kém. Vele nevettem, de közben reméltem, hogy érti a célzást. Nem lenne hasznos, ha Horatio rájönne, hogy rajta tartom a szemem. Nem értené. Támadásnak venné. Pedig nem az.
Pedig nem az.
Levante ambiciózusabb, mint hittem. Len figyelmeztetett, de jobb ha Len és Mika a harcosokkal van, mint ha őrzi az ajtóm. Arra jó lesz egy hozzám hasonló elkényeztetett nemesficsúr is. Palástom is lett. Ő hozta. Nevetséges. Majd kitanulja a fontossági sorrendet. Addig is jól mutat a háza fénye a korona körül. Megbízható és nem sunyi. Manapság ennyi szinte sok is egyszerre.
Gyorsan összepakolunk. Valahogy mindenki feszeng. Pedig a Városliget, a fürdőépület megfelelő kellene legyen. Mégsem az. Hideg, minden stukkójával és csipkéjével együtt hideg.
Kint támasztom a pillért. Figyelem ahogy pakolnak, rendezgetik kevéske motyójukat. Nem mernek rám nézni. Embernek öltöztem. Bőrdzseki, farmer, bakancs. Pórias, de most jobb, mint az öltöny. Lavante egy sármos ácsnak öltözött. Mindig megmosolyogtat, ahogy legendás alakok képét ölti magára. Ma ő Harrison Ford, ács korából.
Elvittem vadászni tegnap. Horatio aludt. Engem is széttépett a szövő, de én valami elemi gyógyírre vágytam. Hívtam Lavantét és kimentünk a melegedőbe. Össze is szedtünk négyet. Három lányt és egy fiút. Koszosak voltak, éhesek és agresszívek. Csokoládét kaptak és valami üdítőt, karomnyomokkal a dobozon. Mindegy. Örültek. Eljöttek. Megetettek. A fiút végül az ágyamba is beengedtem. Nem laktam jól, de legalább erő költözött a tagjaimba.
Lavante az ajtónk előtt. Horatio talán alszik. Érzem őt. Érzem a feszültségét, ami lehet rémálom, de lehet szorongó forgolódás is. Átmennék, de nem tudnám helyesen tálalni. Nem akarok semmit, csak tudatni vele, amit a korona megtesz minden pillanatban, hogy nincs egyedül. Megteszi a korona. Talán nem baj, ha nem megyek át hozzá. Talán nem baj.
Felkel. Ébren van, érzem.
A balkonról lép be. Megáll az ágy előtt. Csupasz felsőtestén még bíbor csíkok a szövő tépései.
Kirakom a fiút. Lavante ért, biccent és már viszi is.
-Itt alszom. - mondja. Érzem a szorongását és nem hallom a szavaiban. Ugyan az a hanglejtés, mint mindig ha vét valamely törvény ellen. Ismeri mindet, jobban mint a legtöbbünk. Pontosan tudja mikor melyiket szegi meg. Elszomorít hogy még most is álarcok mögé bújik.
Felemelem a takarót. Becsusszan alá. A testem reagál ugyan, de nem vagyok hajlandó tudomásul venni. Nem érek hozzá, amennyire lehet.

-Nem vagy éhes? - kérdezi. Ő nem volt vadászni. Ő nem evett már megint két napja. Én voltam az utolsó fogása, de én is a túlföldi énjét etettem meg,
-Nem jobban mint te - válaszolom. Szavaim jelentése pont olyan félreérthető, mint amennyire szégyenlem magam. Kínomban nevetek. - nem tudlak megetetni - gondolom. - felség. - mondom ki, hogy ne nyúljon túl kínossá a csend.
-Tényleg bezárattad apádat?
Terel. Éhes és fél. Fél még mindig. Hol van a felszegett fejű, öntörvényű Horatio, aki fáklyákkal és farkasokkal barátkozik, aki síkok között mászkál és morzsákból elél vígan.
-Kénytelen voltam.
-Biztos vagyok benne.
-Az az érzésem támadt, hogy mindegy. - Szalad ki a számon. Szeretném megmondani neki, hogy mindegy miért olyan amilyen. Ilyen és én szeretem hogy ilyen, és a nép elfogadja, amig nem éhezik. Hogy mindegy milyen a formája amíg a döntései a népet szolgálják. Amíg mi vagyunk a korona teste, addig mindegy. Ennek pedig csak a halál vet véget.
Felém fordulvonásai a sötétbe vesznek.
-Mikor kifele jöttünk én is így éreztem. - Felcsillan a fénye. Izgatott a hangja. -  a Molnár szavai, hogy árad belőle a mindegy. akkor azt hittem, hogy azért mert úgyis elpusztulunk...
Felé fordulok.
-... de most sokkal inkább gondolom azt, hogy össze kell olvadnunk.
-Nem. - keményen szakad ki belőlem. Végig gondoltam ezerszer azóta. Erre készülök amióta csak királyá választottuk. Pont úgy történeik, ahogy vártam. A népünk érdekében. Nem lepődök meg és már nem ijedek meg. A túlföldi bábkirály itt érhetne legendává. De engem emelt maga mellé pajzsnak, vagy óvintézkedésnek. A szíve szivárványos, tudom. Ezt kell mondja, hiszen ez látszik logikusnak aki ő onnan nézve. Az ő vére is kevert. Miért ne keveredhetne szivárványos túlföldivel? De nem. Ez nem összeolvadás, hanem elnyeletés lenne. - Ez az amit csak te gondolhatsz így. - mondom ki őszintén, és remélem, hogy érti, hogy a szabadelvűségére gondolok, nem a kevert vérére.
Felül. Úgy néz, mint akit leköptek. Nem tudom, hogy erősítsem meg. Kimondom hát a véleményem. Annak őszinte voltát éreznie kell.
-Nem olvadunk össze. Nem lehet. Nincs ilyen opció. Meghalnak ők is sokan, és az emberek hite ki fogja termelni az újabb generációt.
-Akkor miért mindegy neki? -kérdezi kicsit nyugodtabban. A keze remeg. Érzem, hogy fáradt, hogy éhes és magányosabb, mint valaha. Önkéntelenül is kinyúlok felé, de nem merem úgy befejezni a mozdulatot, ahogy szeretném. Megborzolom a haját. A fejbőre borostás.
-Mert még egy félvér szivárványos is nagy érték. - mondom. Erősnek érzem magam. Most először valóban támaszának. Sóhajt.
-Elsármoltál, bazmeg? - kérdezi nevetve. A kezem az arcán, végigcsúszik a nyakán a vállára. Még jó hogy ilyen sötét van, és nem látja mennyire elvörösödök.
-Nem tudlak. - mondom, de nem jön ki hang a torkomon  - sajnos.
Jakab kopog be. Hálás vagyok a felbukkanásáért. Nem tudom hova fajult volna ez. Nem lenne helyes ha újra visszafordulnánk az erős Horatio - gyenge Hong rendszerbe. Szeretem hogy szüksége van rám, és mer rám támaszkodni. 

-Ha megbocsájt felséged. Sándort elküldtem információért a potensebb fáklyákról. Most ért vissza.
-Egy perc és követlek, felség. - válaszolja, mintha semmi nem történt volna, mintha nem egy ágyban feküdve beszélnénk meg életbevágóan fontos döntéseket. Kisietek.

A fáklya, akit hoznak egy harcművész. Csenge könnyedén kezeli. A fénye beragyog mindenkit. A férfi nyugodt, kicsit talán érdeklődő is, de nem kiváncsi. Laza öltözéke ruganyos testén kifejezetten hívogató. Csenge tereli a szót. Horatio távolabbról figyeli őket. Mindenki sürög-forog. Az artisták kellemesek voltak. Semmi extra. Az emberek mégis felragyogtak tőlük. Igen, az a kevéske ember akit magunkhoz édesgettünk. Furcsa így velük. Sok munka folyton újra és újra megerősíteni a szeretetüket. Horatio szerint sosem lesz olyan kényelmes mint odaát volt. Csenge csűri-csavarja a szót. Mögöttük állok pár lépésnyire. Megkéri a fickót, talán Ákos a neve, hogy tartson harci bemutatót. Érzem ahogy Horatio megfeszül és látom ahogy Lavante, Mika és Len érdeklődve vált pillantást. Ők benne lennének. A fickó mosolyog. Szelíd. Szép a maga módján. Szabadkozik egy mondatnyit, de az is csupán annyi, hogy egyedül nem olyan látványos. Horatio még jobban megfeszül. Mika és Lavante lép egyet előre, Len rám néz. Elég a pillantásom és a harcosok három legjobbja visszalép. Horatio mély levegőt vesz. Ő már tudja.
-Majd én! - szólok nyugodtan és a pillér mögött kettőt fordulva vérbordó barokk ingben, szűk fekete nadrágban indulok felé. Kezemben hosszú bot. Nem tudom és nem is akarom eltüntetni az arcomról az örömöt.
-Ó! - szakad ki belőle. Látom a ragyogásábólu, hogy kedvére való vagyok. Ó igen. - gondolom. Tündér vagyok, szép harcos, ha valamihez értek, akkor az az elbájolás.
A nép és az emberek teret adnak, ujjongva várják összecsapásunkat. Horatio mozdulatlan. Nyomja át belém az erejét. Meg kell állnom és mély levegőt venni. Hónapok óta nem éreztem ennyi erőt és életet magamban. Meg tudnám hágni az egész világot.
Meghajolok előtte. Ő is meghajol. Mozdulatai nemesek. Arca középszerű. A szeme nyugodt aranybarna.
Támadok.
Összecsapásunk hosszúra nyúlik. Mindannyian kiélvezzük minden pillanatát. Nem használ semmi offenzív mágiát, ahogy én sem. De tudása, profizmusa, kecsessége és eleganciája összemérhető az enyémmel. Helyzetfelismerő képességemet Horatio ereje adja, ahogy varázslatos reflexeimet is. Sokáig voltam az udvar legjobb bajnoka. Ez a tudásom nem egyszer  tartotta vissza apámat, attól, hogy kitagadjon. Harcolok, vigyázva nehogy kárt tegyek benne. Ő hasonlóképpen óv engem. A harcunk szépsége méltó egy társkirályhoz. Legyőzöm tucatszor. Ő nem tud engem egy alkalommal sem. Érzem benne, hogy ha akarna megölhetne, de azt nem ebben a harcmodorban tenné. Látom a mozdulatain, hogy orgyilkosként talán még jobb.

Horatio megkönnyebbül. Nevetve tapsol. Oda jön, gratulál. Meghajol. A szeme csillog. Olyan mint ifjú korunkban.
Eszembe jut egy alkalmat mikor tőrpárbajt vívtam helyette. A hölgy igen kacér volt, a férje igen szálas, és úgy ragyogott a közelemben, hogy magam is egészen rákívántam. Megegyeztünk, hogy ha nyerek elvitetem felápoltatni, de közben örömét is etetem. Míg Horatio a kedves nejének szerez újabb örömteli órácskákat. Végül egy ínycsiklandó orgia kerekedett belőle szomszédos szobákban ugyan, de nyitott kétszárnyú ajtókkal. A nőcske időnként átkiabált, hogy tanuldja meg a férje végre hogyan kell baszni. Megtettem ami tőlem telt. Ha jól emlékszem többé nem nézett nőkre. Akkor csillogott így Horatio szeme.
A fáklya is boldognak tűnik. Fényét óvatosan nyalogatják harcosaink.