Hong - odaát

Horatio Wishley - odaát

Egy a sok közül

A Molnár felült a száguldó mentőautóban nagyjából a Szép Ilonka vendéglő magasságában. Sándor a majrévasba kapaszkodva pillantott hátra a mozgásra. Mikor a tekintetük találkozott az idő a mentőben megállt. Hong éppen Pistipali térdét nyomta le teljes erejéből, hogy az az autót maximális sebességben tartsa, közben Pistipali arcába bámult. Pistipali a kormányt szorította és éppen csak egy hosszú kiáltásba kezdett. Előttük a macskakaját szállító teherautó szinte repült lefelé a Városmajor irányában. Hajnalodott.

a Molnár megállította egy pillanatra Sándor számára az időt és felült az egyik nő helyén.

-Hát nem érted? - hangja korholó volt és némiképpen csalódott. - Mit műveltél?

Sándor érezte hogy félrecsúszott valami. A kórházban megkínzott emberek kínjai olyan rég áhított, hosszan hiányolt íz volt számára, amitől egyszerűen nem tudott megválni. Öttel végzett lássa, a lehető leglassabban, újra és újra visszahozva őket élet és halál szélére, csak hogy a penge élén tarthassa őket.

-Nagyon nehéz. - suttogta. - végül is démon vagyok... - hirtelen fény gyúlt a tekintetében és fenyegetőn feszült a Molnár elé. - Ti hívtatok, ti akartatok. Mit akartok tőlem?

A Molnár nem hőkölt hátra. Miért is tette volna. Közelről fürkészte a démon emberi arcát.

-Nem hívott senki. Kaptál egy esélyt, egy lehetőséget, amivel vagy élsz vagy nem.

-Miért akarnék ilyet?

-Hát nem emlékszel? - a Molnár meglepettnek tűnt a maga visszafogott módján.

-Nem. - Sándor elbizonytalanodott. Emlékezett egy fényfolyosóra amin azonnal kimenekült valahonnan, és úgy találta magát Janka Sándor sokat próbált testében, de hogy miért vagy honnan, arra nem emlékezett.

-Jól van. - A Molnár elhelyezkedett és kezeit az ölébe ejtve mintha egy cseppet még mosolygott is volna, mikor belekezdett a feltételeibe. - Mennyit is? Ötöt öltél meg? Legyen akkor felfelé kerekítve három. Három életet kell a fény felé fordítanod. Mielőtt könnyűnek hinnéd a feladatot, nem megölnöd kell őket. Megtartanod őket, a lehető legtovább a fényben.

-Démon vagyok, hogy tarthatnék meg valakit a fényben?

-Akarsz emlékezni miért döntöttél a fény mellett?

-Igen, persze. - Sándor kezdett ideges lenni.

-Megmutatom neked az egyik a számos erre sarkalló esemény közül. Te segítesz három léleknek a lehető legtovább megállni a fényben, és megkapod az összes ezzel kapcsolatos emléked felét.

-A felét?

-Ha ötöt vállalsz megkapod az összeset.

-Micsoda egy kufár vagy.

-Alkudozom veled azok után, hogy újra szörnyeteggé változtál elégetve mindent, kioltva minden fényt amit lassan, kemény munkával összeszedtél. Engedd meg, hogy én mint Isten molnára személyesen gratuláljak. - Kinyújtotta a kezét Sándor felé.

-Megegyeztünk? - kérdezte felvont szemöldökkel.

-Meg. - fogott rá a kezére Sándor. - Meg.

A Molnár eltűnt, a mentő tovább száguldott a Városmajor felé, Pistipali kiáltott, Hong hátra lesett, Sándor pedig kapaszkodva állt középen, szája keményen összeszorítva. Egyetlen pillanat volt, egyetlen lélegzetvétel és emlékezett az utolsó esetre.

Egy férfi volt az, Miklós, Szegeden. A konyhaasztalnál ült és gyógyszeres dobozokat rendezgetett. A keze remegett. Az asztalon csekkek sorakoztak és bankszámlakivonatok, takaros kupacokban. Köztük a gyógyszerlevelek és üvegek. Nagyság szerint állította őket. Ő mögötte állt és súgott neki. A férfi néha úgy vélte, hogy elmenekül, itt hagy mindent, máskor azt gondolta, hogy öngyilkos lesz, máskor azt, hogy végig megy ezen az úton. ha jönnek majd kikapcsolni a villanyt meg a vizet, ő beengedi őket és készséges lesz és nyugodt. Ilyenkor a démon aki ő volt sugdosni kezdett a fülébe, finoman rátekeredett a nyakára, hogy nehezebben lélegezzen és arra biztatta magát, hogy inkább hagyja itt az egész kócerájt.
Hosszan játszadozott így vele, mikor becsöngetett egy férfi. A démon várt, ott lógott Miklós nyakába mint egy szikla, lelassította a lépéseit és nehézzé tette számára a döntéseket. Még azt is, hogy ajtót nyisson e vagy sem. Végül beengedte és leültette a nappaliban.

-Ne haragudj, hogy így váratlanul, csak ellopták a telefonom tegnap. - a férfi kissé toporgott a kanapé előtt aztán leült. - Olyan szürke vagy, jól vagy?
-Persze csak ez az idő megvisel. - lerogyott a kiült fotelba. A tévé helye ásított rájuk a könyvszekrény közepéből.
-Mi van a tévéddel?

-Szerelőnél van. - jött a gyors válasz. A valóságban azonban ötezerért eladta a készüléket még hetekkel korábban.
-Sajnálom. Akkor esetleg átjöhetnél megnézni a meccset hozzám. - vidult fel a másik. - Sokat vagy egyedül mióta férjhez ment a lányod. És én is túl sokat beszélgetek a madarammal. - kínosan elnevette magát.

-Kösz. talán. -
A démon letekeredett Miklósról és most a másikat kezdte körbetekeredni. Sütött belőle valami mélységi erő. Valami ami nem a fickó akarata volt, sokkal inkább valami természetes belső tartás. Nem volt jól öltözött, nem volt erős sem. Mégis valahogy nem talált rajta fogást, valahogy úgy ahogy kisgyereke keze nem talál fogást a nagyra fújt labdákon.

A démon visszatekeredett Miklósra. A férfi pedig beszélni kezdett.
-Tegnap előszedtem a feleségemtől maradt könyveket. Tudod voltak ilyen ezoterikus könyvei. Badarság. - legyintett. - De volt közte pár darab ami valami komoly értekezés volt a világ felépítéséről. Belelapoztam és olyan érdekesnek találtam, hogy áthoztam neked. Olvasd el és beszéljük meg, mit gondolsz róla. Te mégiscsak tudós ember vagy. Érdekelne a véleményed a dologról.
-Ugyan, diplomám ugyan van, de az elmúlt tíz évben a labor környékére sem mentem. - keserűen mosolygott a másikra. - A raktárban nem sok tudomány van. Dobozok, ládák, villás targonca és könyvelés.

-Az mindegy, Mikikém. a lényeg a szemlélet, a hozzáállás a világhoz. Te a raktárban is tudós módjára látod a világot. Olyan rendet tartottál, mint a laborban. - a fickó előrehajolt ültében és a térdeire támaszkodott. - Figyelj... itt van. Ez a legjobb. - vágott egy bizonytalankodó fintort és a lába mellől a szatyorból előhúzott egy igazán jellegtelen fehér puhafedeles könyvet.
A démon Miklós körül megremegett. A könyv nem könyv volt, hanem egy kód. Egy finom szövésű titkosírás, az univerzum minden nyelvén, minden lény számára érthető módon. Ott a fizikai világban könyv volt egy kevesek használta közép-európai nyelven. A démon síkján egy cső volt, egy akna a hét világréteg között. Valahogy úgy, mint egy liftakna.
A férfi letette a könyvet az asztalra, a démon pedig észbe kapott.
-Nem érdekel ez téged. - súgta Miklósnak. - Badaraság. Ezoteria.
Miklós nem nyúlt a könyvért, hanem a barátjára nézett.
-Nem hiszem, hogy elolvasom. Mondj róla valamit, hátha úgy rászánom magam.
-Hát jó. Gondoltam, hogy ez lesz. - a vonásai kisimultak. - Azt mondja, hogy végül mindenki kijut ebből a rendszerből. Nem a pokolba vagy a mennybe, hanem ezeken kívülre. Ki az egész teremtésből. Hogy a menny és a pokol éppen olyan eleme a világnak, mint a tenger és a szigetek. Aki a pokolba gondolja magát oda kerül, aki a mennyeket reméli, az oda. aki rég meghalt szeretteihez gondolja magát, az megtalálja őket odaát.
-Elég vacaknak tűnik. - morogta Miklós. A démonban azonban valami megpattant.
-Már megint az emberek. - sziszegte. Szorosabbra vette a fogást Miklóson.
-De nem is ez a legszebb. Hanem azt mondja, hogy mindenki önszántából száll ki, külső isteni segítséggel ugyan, de nem úgy ahogy azt a vallások kezelik. És képzeld, azt írja végül még a démonok is visszaolvadnak istenbe, ahogy minden lény, köztük az ember is. Érted? ez valóban keresztényi, nem gondolod? A szeretet istene megbocsát a démonoknak is.
-Micsoda badarság. - harapott mélyebbet Miklósba a démon, aki erre ólmos fáradságot érzett.

-Tudós voltam, most ugyan raktáros sem, de nem hiszek istenben, tudod.
-Tudom. - mosolygott a másik. - azért is hoztam el neked. tele van fizikával meg kémiával. Engem megfogott ez a dolog, hogy végül minden és mindenki visszatér, de a neked a fizika része miatt hoztam el.
-Miféle fizika?
-Azt mondja minden rezgés.- várt, hogy ülepedjen a hallgatóságában az információ. - minden de minden rezgés. És akkor, ha ez így van, akkor mindenki is rezgés, és akkor a túlvilág is csak valamilyen más rezgés, és akkor a pokol és a mennyi is csak valami rezgés, és akkor valóban létezhet, hogy minden kis rezgés összeolvad valami nagy egyetemes zizegéssé.
A démon elengedte Miklóst.

-Isten fehér zaja. - Miklós elnevette magát. - Érdekes elmélet.
A démon körbefolyta a könyvet, ami mintha sehol sem lett volna igazán. A liftakna a hét réteg között hívogatóan húzta.
-Azt mondja - folytatta a vendég - hogy a világrend, amit ismerünk a jó és a rossz folytonos hadakozásán alapszik. nem tudnak kiegyenlítődni.
-Jah.
-De nem is kell nekik. Érted. Mindegy, hogy mi történik veled, amíg szem, előtt tartod, hogy kifele mész innen. Az egész létezésnek a célja az, hogy hazavezetődjünk mi és minden más létező istenhez. Ki a jó és a rossz rendszeréből.
-Kifele.A démonban mély visszhangot vertek a szavak.
Kifele.
El akarta hagyni a szobát, az emberek ragacsos vérgöngyölegeit, a mocskos vágyakban pácolt gondolatait, a millió fajtáját a félelemnek. Mindet jól ismerte már. Bármelyiket képes volt bárkiben előidézni, és aztán ott billegtetni őket hosszan a döntésképtelenség állapotában.
Nem kellett kutakodjon, hogy lássa, hogy a könyv igaz. Látta a tulajdon érzékeivel, érezte velőtrázó valóságosságát.
A démon félt. Létezése első pillanata volt ez, amikor félt. Félt a megsemmisüléstől, miközben bele akart nézni a csőbe. A könyv kínálta kapun át, ki akart nézni isten valóságába.
Végül hagyta Miklóst csevegni, és visszavonult a síkja mélyebb rétegeibe, Egyre növekvő félelemmel és egyre növekvő sóvárgással vette észre, hogy a távolsága a könyv mutatta liftaknától állandó maradt.

A mentő száguldott és mielőtt elérte volna a János kórházat áthasította a vastag függönyt az asztrál sík felé. A teherautó a benne fekvő nőkkel és a mentőautó benne a démoni félelmeit és emésztő sóvárgást újra teljes spektrumában érző Sándorral áttépte magát a függönyön. A legtöbb ember nem érez egész életében ehhez fogható fájdalmat. Sándor démonként viszont sokszor okozott is ilyet. Mikor élve nyúznak meg valakit, az ehhez fogható. Most ahogy állt és kapaszkodott meg volt róla győződve, hogy az erőszakos átlépés és a visszanyert emlék összekapcsolódó fájdalma nagyon is összetartoznak. Körbenézett, végig sem gondolva mit tesz, körbenézett az aknát keresve. A könyv biztosította liftakna távol, valahol a horizonton vibrált, hét állandó
villámmal övezve.
Távolabb volt tőle, sokkal távolabb, mint remélte.

Megjelöltek - Kriszta

Régóta gyötörték rémálmok. Rohanás, menekülés keresztül jól ismert helyeken. Tágas, egylégterű irodájuk, mint valami labirintus elemkedett köré, vagy gyermekkora utcái egyre szűkülő sikátorként állták útját, szeretett gimnáziuma termei álmaiban egymásból nyílva képeztek visszahurkolódó tereket. Ő pedig rettegve menekül keresztül rajtuk szinte minden éjjel. Zihálva csatakosan ébredt, és hosszú percekbe telt míg szétválasztotta a valóságot az álomtól. Ilyenkor mindig kiment a fürdőbe, nem kapcsolt villanyt, csak a nyitott ajtón át leste a hálóba becsíkozódó fényét az utcai lámpának. Nem félt a sötétben. Talán csak a sötétben nem félt. Ciki, a macska, fel sem emelte a fejét ezekre az éjszakai előadásaira.

Reggel aztán a szokott gyűrött fejjel ébredt. A szokott, már már erőltetett lassúsággal kortyolta a kávéját a szűk teraszon ücsörögve. Ciki ilyenkor az ölében hevert, mint valami trónját tévesztett királynő és hangosan dorombolt. Érezte, hogy minden reggel, amikor el kell hagyja a lakása védett zugát, igen nagy erőfeszítést jelent számára.

A melóba autóval ment, mert gyűlölte a tömegközlekedés testközelségét. Nem szerette ha közel mennek hozzá idegenek, ha bárki kabátja súrolja az övét. Leülni olyan ülésekre ahol akár egy hajléktalan is ülhetett korábban egészen rémisztőnek tűnt. Még összeszed valami betegséget. 

A kollégáival udvariasan távolságtartó volt. Nem szeretett részt venni a céges pletykálkodásban. Szigorúan munkáról beszélt és szigorúan hazait evett. Sosem ment el velük véletlenszerűen ebédelni. Így is tudott mindenki magánéletéről minden részletet, és a háta közepére sem kívánta a kisgyerekes anyák gyerekajnározó sztorijait, ahogy a menyasszonyok esküvő tervezgetésétől is hányni tudott. Nem volt rá kíváncsi cseppet sem, hogy kinek milyen köcsög/édes macika/dögös macho a pasija/férje/fia. Nem szerette őket különösebben. Az ügyfeleket azonban egyenesen idiótának tartotta. És ha kevés számú barátnőjével szóba kerültek, ő csak vonogatta a vállát, hogy hogy is értékelje őket máshogy ha valóban azok.

Ügyfélszolgálat vezető volt egy belső kerületben. Nőket kellett kedvességre sarkallnia és ügyfelek gondjait megoldania, közben komoly papírmunkát végeznie, és folyamatosan referálni a saját főnökeinek. Felelősségteljes pozícióban volt és napi 10 órát dolgozott egy közepesen kellemes fizetésért, immár tizedik éve.
Csaba, a közvetlen főnöke csak 6 órában dolgozott az irodában. Csaba mindig szomorú szemekkel mászkált, kicsit gyűrött márkás ingében. Folyton fáradt volt és kicsit mintha csalódott is lett volna. Legalábbis ferdén tartott szájától bárkinek ez a benyomása támadt ha ránézett. Kriszta hosszú évek óta szerelmes volt Csabába. Csaba hosszú évek óta aludt nála időnként, és mikor a feleségével éppen nem voltak olyan jóban, olyankor válásról is beszélt és gyerekelhelyezésről hanyatt fekve Kriszta széles franciaágyán és miközben Ciki Kriszta hátához kunkorodott, Csaba belesóhajtott Kriszta fülébe, hogy mennyire boldogok lesznek együtt.

Kriszta minden alkalommal figyelmeztette magát, hogy ne higgyen neki, és minden alkalommal újra így kötöttek ki nála, immár kilenc éve.
A sötétség az autójában érte. A kétéves fűzöld Nissan lassan halt meg, ahogy a többi autó is a közelében. akadozva. Újraindulva. Villogva-szirénázva, majd mint egy ló lefeküdt és nem mozdult többet. Kriszta kipakolta és elindult a metró felé. Ott aztán a felömlő tömegtől megtudta, hogy a metro sem megy.

Valahol a Mexikói úton érte az este és alig egy óra múlva még ugyanúgy gyalogolva érte a Sötét. a sötétséggel nem volt baja. Kislány korában támadt az az ötlete, hogy a sötétben nincs az a szörny ami megtalálhatná. De ezek a lények mások voltak. Ezek a lények jól látszódtak. Kriszta betört egy házba a Gyarmat utcában. Abba a házba amiből fény áradt. Kiabált és verte az ajtót, hogy engedjék be. aztán egyszerűen úgy döntött, hogy beengedik. Leszaladt a lépcsőn és hátrafutott a garázsokig. Ott már nem félt. Nyugodtan odalépett a hátsóbejárathoz és lenyomta a kilincset. Az idős házaspár egymás kezét szorongatva álltak a csinos ebédlőjükben, halálra váltan. Kriszta odalépett hozzájuk, miután bezárta maga mögött az ajtót, és nyugodtnak szánt ám elcsukló hangon kedvesen elkezdett beszélni hozzájuk.
-Elnézést kérek, hogy így önökre török. Csak tudják annyira kellemetlen ilyen kivilágítatlan utcákon hazafele gyalogolni, hogy szükségem volt egy kis fényre.
Az öregek szemérmesen, de megértően mosolyogtak. Áradt belőlük a fény.

Két nap volt a sötét. Két napot töltött az öregekkel. Amikor végre felkelt a nap hazaindult. A Páskomligeten igazoltatták rendőrök. Kicsit furcsállta a dolgot, de mint aki tízenéve autózik nem lepődött meg annyira, hogy megtagadja. A magasabbik rendőr még tetszett is neki. Emlékeztette kicsit Csabára az a szomorú tekintet, ahogy végigméri őt. Aztán csak a hideget érezte a nyakán. Mintha évekig tartott volna. Belefagyott a saját utolsó gondolatába.

Aztán felébredt egy pillanatra egy száguldó mentőautóban ahogy egy szikár fickó fölé hajol. Kinyitotta a szemét, de addigra a fickó már elfordult. Megrendültség volt a levegőben, iszonyatos tempó és félelem. Aztán a mentő valami bukkanón elrugaszkodott és a levegő ezer késként hasította le róla a húst. Elvesztette az eszméletét.
Később tért újra magához. Nyüzsögtek körülötte néma alakok. A világ vaksötét volt körülötte. Csak a hangok voltak meg a világból. A színek és fényekből semmi nem maradt. Lassan fordult körbe, aztán felnyílt a szeme, és érezte végre a falakat, a poros ágyakat, a kopott burkolatokat és a sok meztelen néma nőt maga körül, ahogy mohón falnak valami semleges pépes holmit néhány asztalt körülállva.
Éhség.

Irigység.

Siker.

Fájdalom.

Megrázta a fejét. Ezek nem a saját érzései voltak.

Éhes, az igaz, de nem élelemre. Bár... - nézte a szellemszerű nőket ahogy a szoba közepén valahogy test öltöttek és mintha túlfőzött rizst ettek volna kézzel.
Felült.
Valaki melléült és egy kis tálka rizst adott a kezébe.
-Enned kell. nagyon legyengültél. - súgott valaki kedvesen a fülébe.
-Mást érzek. Ez nem az enyém. - motyogta tapló szájjal.
-Nem, ezek nem a te érzéseid. Hozok vizet.  - a halvány árny ellépett mellőle. Ő körbefordult és észrevette a tükröket. Ő is benne ült a négyzetbe, amit kirajzolt a sugaruk.
-Tükörterem. - konstatálta halkan. A fickó mellé ült újra, de csak a kezét látta, ahogy a poharat a nyújtja. A másik keze megtámasztotta Kriszta hátát.

-Igyál.

-Köszönöm.
-Egyél is. Később el kell vigyük... a kaját és a tükröket.

-Hol vagyok?
-A balettintézetben.
a régiben, az Andrássyn. - tette hozzá egy másik hang a háta mögül.
-Azt bezárták. - szögezte le Kriszta.
-Igen. azért jó búvóhely.
Ránézett a fickóra aki a vizet hozta. Meglepték az ázsiai szemek.
-Miért?

-Jobbnak láttunk kimenteni titeket. - a szemében zavar és szomorúság volt. hangja nemes és sima volt. Csak ekkor realizálta, hogy meztelen. Ijedten kapta maga elé a kezeit. a pohár elrepült és nagy csattanással tört ezer szilánkra a kőpadlón. A többi nő megállt és egyként fordultak feléjük.

-Csak egy pohár tört el. Nyugodtan egyetek. Összesöpröm... - harsant a másik hangja, magabiztosan. - ... nehogy belelépjetek.
Az ázsiai is felállt és igyekezett a cserepek és a többi nő közé állni, hogy biztosan ne történjen baleset.
Kriszta kereste a szavakat, de folyton régi háborús képek ötlöttek az eszébe. Vagonokból kiáramló és szögesdrótok mellett fotózott csont sovány meztelen emberekről. Pedig ők messze nem voltak lesoványodva. Mégis.
-Vajon ti velünk vagytok vagy ellenünk? - latolgatta magában, mikor meglátta a seprűvel közeledő figurát. A tükrök bűvkörén kívül gyerekkora egyik szörnye érkezett kis lapáttal és seprűvel a kezében, hogy a tükrök közé lépve erősen kivarrt punkká változzon.
Kriszta felsikított.

Megjelöltek - Zsófi

Nagyjából mindegy volt már, hogy elindul e vagy sem. A gangon állt és nézte a házak felett gyűlő füstöt. A bolt kiégett. Lajos délután jött, hogy felváltsa őket. Ő meg egyszerűen elhozta a két megpakolt kötélfüles szatyrot. Végülis ha mindenki szabadon fosztogat, akkor ő miért ne hozhatna el a boltból bármit? Lajos nem szólt semmit. Addigra vagy egy tucat támadást vertek vissza az öreggel. Zsófinak elege volt ebből. Haza ment és nem ment be másnap. Kipakolta a konzerveket, a rizst és azt a sok mogyorófélét amit végül a konzervek közé dugdosott. A füst szaga hozzá is elért. az egész ház lángolt, nem csak a bolt. Remegett kicsit úgyhogy a korlátra támaszkodott inkább, úgy nézte a lángokat.

Addig minden annyira üres lustaságban telt. Már negyedik előtti nyáron is ott dolgozott, akkor még csak árufeltöltőként. Aztán hogy az várható volt, nem sikerült az érettségije túl fényesen, így ott is maradt Lajosnál a boltban, rendesen állásban. Két évre rá már este tízig nyitva maradtak. Volt rá igény. Zsófi ugyan nem szerette ezeket a hosszú napokat, de a pénz jól jött, és Lajos volt mindig hétvégés, úgyhogy úgyhogy még jobb is volt így, mintha valami multinál lett volna. Nagyon sokat dolgoztak mindketten Krisztiánnal, szinte csak hétvégéken voltak együtt. Szerette hogy hétvégén pizzát rendelve kelnek dél körül, ahogy elugranak délután Krisztián unokatesójához társasozni. Néha elmentek moziba, de semmi zúzós. Krisztián hentes volt a Délinél. Ő hozta a kaját haza pénteken és kedden. Zsófi a vegyi cuccokat hozta hétfőnként. Olyankor ment Lajos a Tescoba magának, és olyankor hozott nekik is ezt azt kocsival. A lakás is jó volt. Kettejüknek elég. Magasan volt, beázott. De nem volt sötét, mint Zsófi anyjáék lakása a Tolnai Lajos utcában. Annyira utált ott lakni a sötét miatt. Aaztán az anyja meghalt és ő azonnal eladta azt a lakást. Krisztián nem számíthatott örökségre. Itt laktak hát a Baross utcában, a nyáron embertelen meleg de folyton világos déli lakásban. 

Aztán leszállt a Sötét és Krisztián nem jött többé haza, Zsófi pedig sikítozva torlaszolta el az ablakokat. Olyan dolgokat látott és hallott az alatt a két nap alatt ami alapjaiban rendezte újra a fogalmakat a fejében. A félelem állandó lett, és a sikoltozás helyét átvette a kényszeres cselekvés. Nem bírt egyhelyben maradni. Nyugton leülni. Ha ült is, a keze matatott, a lába járt. Az olvasás sem volt megnyugtató. Enni gyorsan, szinte lopva evett. Menni akart, kifutni a világból. De legjobban valaki erős közelsége lett volna jó, aki tudja mi legyen, aki megmondja mit csináljon.

A házukban rajta kívül csak a Csete néni élte túl ép ésszel a Sötétséget. Csete néni, rendes testet matrónához méltón végig kint ült az ajtója mellett a fonottban és vagy krumplit pucolt vagy babot evett és egyszerűen egy-egy határozott takarodj-al tartotta távol magától azokat az istentelen lényeket. Mint valami rühes kutyát. Csete néni a fiát várta folyton. Hol egyiket, hol másikat. Szidta őket, mint a bokrot, de folyton várta őket. alig aludt. Főzni többnyire az egyik menye főzött. De az a Sötétben felkötötte magát két sarokkal lejjebb a játszótéren. Csete néni nem sírt, nem jajveszékelt. Ő továbbra is várja haza a fiait.

Zsófi végig akarta járni a  házat, de a másodikon az a sok testrész elvette a maradék bátorságát is. Most, hogy Lajos boltja is kiégett nem nagyon volt mit tennie. Mindegy volt, hogy marad e , vagy elindul bárhova. De hova is mehetne?

Csete néni éppen visszaült  a fonottba, mikor Zsófi leért a lépcső aljába.

-Zsófia, hozz nekem húst. - mondta határozottan neki, át az udvaron. - Idekészítettem az összes cipőmet. Alig viseltem őket. Jó lesz cserének. - mutatott vaskos kezével az ajtó másik oldalának támasztott szatyrokra. - Mire visszajössz kész az ebéd. - tette még hozzá, ugyanazzal az ellentmondást nem tűrő hangon, amin mindig is beszélt. Zsófi gépiesen mozdult is a szatyrokért és indult ki a házból, a vadonba.

A Corvin felé indult. A téren azonban rendőrök állították meg és igazoltatni akarták. Nem voltak nála iratok. A rendőr kedvesen mosolygott, azt mondta nem probléma. A kezében a kis gépe felfénylett, de lehet hogy csak a nap csillant meg a kijelzőn. Zsófi magában meg is jegyezte, hogy lám a rendőrségen még van ami működik. A rendőr kedvesen megkérte, hogy üjön be a kollégával a kisbuszba, hogy lediktálhassa az adatait.  Még a hátához is hozzáért ahogy odakísérte. A keze meleg volt és vonzóan magabiztos. Zsófi nem gyanakodott. A rendőrök rendőrök, nem holmi pokolbéli szörnyek. A kocsi mellett letette a szatyrokat. Ahogy felegyenesedett megszédült.

A szoba ahol felébredt tágas volt, magas mennyezetű. A falakból folyamatosan párolgott a remény és irigység, öröm és szépség. Valahogy áttetszőbbek voltak a falak és a tárgyak, mintha fényceruzával húzták volna meg a körvonalaikat. És nem a színük vagy a formájuk volt jellegzetes, hanem a hangulatuk. 

A hátán feküdt, meztelenül és takaró nélkül. Nézelődött. Valahogy a teste távoli lüktetés volt csak. Valahol a tudata peremén érezte a többieket, de csak nyomokban, mint délután az ebéd ottmaradt illatait. Nem foglalkozott velük. Figyelte a szobát, amiben csak ágyak voltak, amikre csíkosan vetült valami gyér fény a bedeszkázott ablakokon át. Nem érzett és nem gondolt semmit. Ott lebegett élet és halál, lét és nemlét között, kívül a testén, de mégis kapcsolatban vele, egy csoport tagjaként, de nem egységben a többiekkel. Ízlelgette az érzést, és a szobát.
Később két alak jött. Embernek csak messziről tűnhettek volna, de ragyogásuk, szivárványszín csillogásuk úgy is elárulta őket. Zsófi megfeszült, mint egy rugó. A Sötétség szörnyeire ugyan nem hasonlítottak, de neki ennyi is elég volt, hogy minden idegszálával a menekülést keresse. A teste azonban esetlen volt és lassú. Valahol távol, valahogy máshogy reagált a gondolataira. A két alak lassan haladt, ágytól ágyig, meg megállva. A fényes körvonalak megvonaglottak a közelségükben. Lavórt hoztak és lemosták őket. A víz nem volt víz többé. Ezüst ragyogás volt. Nem koszt mosott le róluk, hanem a félelmet. Aztán négy tükröt toltak be a terembe és szembe állították őket a négy sarokból. A fények meglódultak, és ott, a négy tükör kereszteződésében fellángolt a valóság. Ő felült és átlépett a poros padlón sötét lábnyomokat hagyva. Nehezen mozdultak a tagjai és szinte érezte ahogy kiszáradt ereit újra benedvesíti a vére. Moccanni fájdalmas volt, nehézkes idegen érzés. De muszáj volt. Be kellett álljon a tükrök kereszttüzébe. A szíve egyre gyorsabban vert. Nem nézett körül, nem kereste se a két alakot, se a többi meztelen magányos alakot. Az asztalhoz lépett ahol élelem volt. Tányérokon, kupacokban rizs és valami szósz. Kézzel evett. Lázasan tömte magába az ételt. aztán felnézett. Mint megannyi klón, több tucat hozzá hasonló nő dülöngélt csupaszon, kopaszon és reszkető kezekkel az asztal körül. Egy sem szólt, csak tömték magukat, mint egy hordányi nőstény zombi. Zsófi lassan a két fickó felé lesett, és megállt a keze a rizses tálban. Azok ketten, a tükrök körén kívül álltak, a bejárat mellett. Az alakjuk elmosódott, fakó maszat csupán. sötét, marófüst szállt fel a közepükből, ami gáttalanul szállt át a nőkön. Zsófi miközben újabb marék rizsért nyúlt óvatosan beleszimatolt és megdermesztette a két alak fájdalma.

Kronológia 4.

- Csenge és Sándor hazatérnek Árkádiából, ahol az alaphangulat kihozta Sándorból a démont, Csenge meg jót kavart egy warhammerrel, Sándor pedig a legjobb szivárvány harcosnővel, majd követségbe mennek a túlvilági királyhoz is

- hazafelé belefutnak az Örkény Színháznál rendezett irodalmi kávéházba, ahol Sándor erőt fitogtatna, de csak a gerince csípődik be, majd lejattol a jó_fej_színigazgatóval, és Csengével figyelmeztetik az erőszakkal sorozó rendőrökre

- otthon Pistipali üzenete várja őket. Sándorban dúlt a tettvágy, nem humanizmusból, inkább az unalom elkerülése végett, azonnal menne keresni őket, de becsípődött dereka miatt nem járóképes, ezért Csenge megmasszírozza. Időközben befut Hong is, aki beszáll a gerinc-kezelésbe, melytől Sándor nemes egyszerűséggel maga alá élvez.

- megérkezik Pistipali, elmeséli, hogy elvesztette Annát és megosztja velük szűkszavúan fogságának történetét

- Csenge a "napszemüveg-a-térkép-fölött" nevű mágia segítségével rájön, hogy a Deák téren érdemes keresgélni, ahol a csipet-csapat összefut a békésen sétáló Annával

- otthon élménybeszámoló, immár Anna kalandjairól. A társaság igazságérzete felhorgad: pusztuljon a labor!

- Sándor és Pistipali fegyveres támogatásért indul egy gengszterek által háttér-támogatott budai étterembe, végül 16 kiló élelmiszer és 32 kiló kóborkutya-hús fejében 5 kalasnyikovval erősítik a lelkesedést

- a csapat több részre szakad: Horatio és Pistipali álrendőrként leadják az álfogoly Csengét a dokiknak, Hong álorvosként megelőzi őket és beépül a rendszerbe, Sándor pedig a hegyen várakozik a segítségül hívott vérfarkas csapattal

- Csenge bejut, harcképtelenné tesz egy nővérkét és egy orvost, majd Honggal titkosügynökködnek, és kiderítik, hány elfekvő nőt őriznek itt

- megkezdődik az evakuálás. Mivel 200 fölöttiek (nem évben, hanem darabszámban) a foglyok, csak az 54 fáklyát mentik ki

- a személyzetet mind egy szálig lemészárolják a felhergelt farkasok, kivéve a Csenge által eltett nővérkét. Sándor aktívan közreműködik a vérontásban, 5 áldozatot ragad el újra és újra, majd ad vissza végül a farkasoknak 

- menekülés egy mentővel és egy teherautóval, amiben az áldozatokat szállítják. A Molnár megjelenik az egyik áldozat helyett, és meginti a vissza-démonult Sanyát, hogy kapjon észhez, és legalább három élet helyes útra terelésével tegye jóvá az iméntieket

- a kimentetteket a csipetcsapat a régi balettintézetbe szállásolja el, ahol Sanya megjelöl magának három tetszőleges csajt, mint pátyolgatandó életeket.

Találkozások - 3

A testvérek hazamentek a cuccaikért, Csenge Horatioval tünt el valahova, Hong is lelépett egy szó nélkül, Pistipaliról és Annáról továbbra sem volt hír. Sándor unatkozott és a tétlenségnél a várakozást bírta csak rosszabbul. Felöltözött, magához vette a kedvenc bicskáját és ő is kilépett a lakásból. Fel akart menni a Gellért hegyre, hogy újra belássa a várost, hátha támad valami ötlete, hogy hogyan tovább. A Múzeumkörúton volt némi sokadalom, a Vásárcsarnok leégett. A híd állt, bár próbáltak tőle hídpénzt szedni terményadó formájában. Nem volt nagy nehézség kijátszani őket. A hegyen aztán csend volt. madarak csiviteltek, a fák finoman simogatták egymást sűrű lombozatukkal. Napsütéses délelőtt volt. Nyugodt alapvető harckészültséggel városszerte. a távolban több égő épülettel, a Dunán összeütközött és feltorlódott hajókkal.
Felkuporodott egy sziklára, térdeit felhzta és elmélyülten kémlelte a horizontot.
Minden egybevágott amit eddig összeszedegetett magáról. Janka Sándorként ige ritkásan emlékezett csak démoni életére. a kettő nyilván annyira más dimenziókban értelmezhető, hogy nem is terheli az agya magát az értelmezésükkel. Persze néha néha felbukkannak emlékek. a démon emlékei, aki cseppnyi rokonszenvet nem érzett az emberek iránt, aki ugyanúgy eszközt, játékszert és táplálékot látott bennük. Hatalma volt felettük és ős boldogan pöckölgette őket vissza a határra.
Tényleg.
Szórakoztatta ahogy tipródnak, ahogy izzadva róják a köreiket szűk szobácskákban, manzárd lakásokban vagy börtöncellákban, bitó árnyékában vagy konyhaasztal körül, szeretkezés után a reszketős cigarettafüstöt kémlelve vagy imára kulcsolt kézzel könnycsorgatva. nevetségesnek találta őket a kisstílű problémáikkal.
Mi változott? Mi történt?
nem emlékezett. Se ízre se arcra, se hangulatra. Semmire. Arra emlékezett csupán, hogy valami mély sötétben fénypászma nyílt, mint valami inverz alagút, és ő eszeveszett akarattal, már már a pondró emberekhez fogható epekedő vággyal száguld végig rajta.
így érkezett meg Janka Sándor szétdrogozott, agyonhasznált, lesoványodott, beteges, gyenge kivarrt testébe. Majd egy év kellett hozzá, hogy belakja és újra elfogadható kondícióba hozza. Közben egyre kereste a miértet. Miért történt ez? Kinek az akarata volt ez végső soron. és ugyan hálás nem volt, mert ez a test minden volt csak kellemes nem, de mégis úgy érezte hogy valamikor valahol hozott egy döntést, és most már ennek fényében - de szép is ez - kell a további döntéseit meghoznia.
Lehet hogy nem ő akart átigazolni, hanem meghívták?
Valószerűtlennek tűnt. Démon volt még mindig. Érezte magában a hívást minden nap, hogy hátráltassa az eseményeket, ott tartsa a kis zselés szemű szörnyecskéket, a vékony bőrbe bugyolált vérlényecskéket a pengeélen.
De nem tette. vagy nem gyakran. Egyszerűen azért, mert másképp akart most viselkedni, mint eddig.
De miért?
Nagytestű németjuhász robogott elő mellette a meredek hegyoldalban, a bozótosból. Szájában egy bottal érdeklődve nézte meg Sándort. Majd alapjáratú csóválásba kezdett és kis szimatolás után leheveredett mellé.
-Nem lehet valami rossz a kisugárzásom, ha még egy állat is inkább mellém hever, mint hogy arrébb menjen. - gondolta elégedetten. A lány lassabban jött. Tétován ácsorgott egy percig fölöttük, aztán meg-megcsúszva ereszkedett lejjebb. A kutya hátralesett aztán folytatta a bot rágcsálását.
-Bocs hogy megzavartuk. - mondta a lány halkan. - Itt szoktam ücsörögni, míg ő rohangál.
-Aha. - Sándor nem örült igazán a társaságnak. a kutya az oké, de a csaj... - Bocs. Végülis mehetek is.
-Jaj nem kell. - a lány leült a kutya másik oldalára. Hosszan hallgattak, aztán a lány csak kibökte.
-Folyton azon jár az eszem, hogy hogyan tovább. Hogy persze mindenki azt kérdezgeti, vajon meddig tart. Én meg azt gondolom, hogy most kezdődik valami új korszak. Ez nem valameddig tarat, hanem ez most hosszan ilyen vagy ilyesmi lesz. De nem látom, hogy én hova férek bele.
-Mindig minden változik. Te itt vagy a hegyen, ide fértél. Ha lemennél, oda is oda férnél. Csak rajtad múlik.
-Ez benne a legrémisztőbb. Én nem csináltam soha semmit magamtól.
Sándor rá se nézett. A lány folytatta.
-A suliban megcsináltam a feladatokat. Otthon rendben tartottam a szobámat. Illedelmesen viselkedtem. Ilyenek. De most? Az anyám teljesen pánikba van esve a bankok miatt. Az apám eltűnt, gondolom a szeretőjével. A barátnőim vidékre mentek a telekre meg a rokonokhoz. Néha lemegy a bátyám és szerez kaját, de igazán ő se csinál semmit. Beültette az egész teraszt vadkenderrel. Két napja nagyon berúgott és felszedte a parkettát. A fal mellé tornyozta csíkokban, hogy az lesz a tüzelőnk télen. De amúgy a nap nagy részében alszik.
Sándor hümmentett.
-De ez csak vegetálás. Mehetek én is fosztogatni, de basszus, az mégis csak lopás.
-Biztos kell ember a kórházakban is. - próbálkozott bekapcsolódni Sándor, de se túl sok kedve se sok ötlete nem volt. aztán észbe kapott és kilesett a lányra.
-Azt tudod mire szerződtél istennel?
A lány egy pillanatra rá nézett de nem foglalkozott a kérdéssel.
-Olyan mintha valami elbillent volna és most billen a helyére. Vagy nem is tudom, mintha a határon állnánk, mintha most dőlne el, hogy merre tovább. Hogy visszatérünk e valamilyen formán az eddigi rendszerekhez, érted, pénz meg fogyasztói társadalom.... Vagy kezdünk valami újat. n pedig kivárom mi lesz. - megvakart a kutya füle tövét és elkezdte simogatni a hátát. Oda sem figyelve rutinos mozdulatokkal simította a szőrt.
-A bátyám... illetve a haverjai szerint... most valahogy meg lehet változtatni dolgokat. A Latin, akinek sosem jött össze egy csaj sem, mert annyira mű a zselézett hajával meg a köldökig kigombolt ingével. Nyálas kis amorozó fejével, most folyton elesett lányokba botlik, akiket hazakísér vagy elbújtat vagy mit tudom én, megetet. Azok belezúgnak persze. Most már egyik csajtól megy a másikig és elszállt az agya a dicsőségtől. vagy a Kajta laci, akinek a zöldséges az apja lent a kis utcában. Na az apja lement vidékre, hogy hozzon kaját, a Laci meg beállt a boltba. annyira ráérzett a cserélgetésre, hogy nagy orrúnak kezdték a háta mögött hívni.
Sándor figyelte a lányt, ahogy Pest felé elnézve árad belőle a szó.
-Gondoltam rólam is kiderül valami, és akkor meg lesz a helyem nekem is.
-De nem. - végszavazta le Sándor.
A lány hirtelen ránézett.
-De bunkó vagy.
-Jah. - Sándor bólogatott, aztán feltápászkodott. - Sajnos rajtad múlik. Komolyan. ha adsz magadnak lehetőséget kiderülhetsz. ha itt kóborolsz a hegyen a kutyáddal és hazamész enni meg aludni, nehogy anyád kiakadjon, addig ez is maradsz. A lány a hegyen a kutyával, aki illedelmesen visszaköszön.
A lány csak nézte. Sándor látta a szemében, hogy ez lehetett az utolsó csepp. az ösztönei azonnal bekapcsoltak, és még mielőtt kontroll alá húzhatta volna a démont az kimondta azt az egy mondatot ami visszatette a lány elszántságát a félelmek mögé.
-De akkor oda a biztonságos lakás, a biztos kaja és a jól ismert körök anyáddal meg a bátyáddal.
A lány lesütötte a szemét, Sándor elindult meg-megcsúszva a kis sétaút felé. Mikor leért, visszanézett a sziklára, de azok ketten nem néztek rá.
 

Ki kicsoda

Csenge és Horatio elkarikázott. Sándor a balkonról figyelte őket. A kezében ott lötyögött a kávé amit az asztalon talált és gyűrött arcán türelmetlen várakozás vegyült a kutató figyelemmel. Hajnalodott. Az Andrássy kihalt volt ugyan a korábbi évekhez képest, de az elmúlt napokban annyira megszokta a lézengő gyalogosokat és  szinte kisvárosiasan ritka autóforgalmat, hogy már fel sem figyel rá, ha napközben teljes a csend. A szomszédok közül sokan vidékre menekültek. A Gárda és a Betyárok időnként végigmasíroztak, de sosem voltak százan sem. Valakik kormányokat alakítottak, mások ellenkormányokat. Biztosan történtek halálesetek is, de Sándorhoz ezekből csak morzsák jutottak el.
A kémen gondolkozott. A puha informatikusforma túlföldin, akit elengedett. Az egyik része helyeselt, mondván a kegyelem istennek tetsző döntés lehet. A másik része alig bírta kivárni, hogy az elengedett kém miatt begyorsuljanak az események.
Azt már levette a szivárványosokkal való beszélgetésekből - már amire emlékszik - hogy a fizikai világgal párhuzamosan ott feszül még pár sík. Azt is érteni vélte, hogy a szivárványosok az emberek örömszerű érzelmeiből táplálkoznak, míg a túlföldinek hívott ugyanilyen csapat a félelem jellegűekből él. Tehát ez a két banda nagyon is összetartozik. Ha ez így áll, márpedig miért ne állna? Akkor most az egyensúly őrülten eltolódott a túlföldiek javára. Azaz azéra a csapatéra akivel ő végülis nagyon is egy nemű. Jó jó, igyekszik másként dönteni, de a zsigereiben, vagy bármijében ott vibrál, ott lüktetnek a rutinok, a megkövesedetten beégett alapvető szándékok.
Felült a korlátra és elnézett az Oktogon felé. Hong lépett ki mögé és leült az egyik stokira. Kezében ragyogó sárgán virított egy pohár narancslé.
-Nem bírsz aludni? - kérdezte Sándort.
-Eleget aludtam.
-Kellene a tetem.
Sándor kajánul hátranézett az ázsiaira.
-Milyen tetem?
-A kémé. - Hong elegánsan kortyolt a narancsléből.
-Az nem fog menni.
Hong elégedetten bólintott.
-Hogy végeztél vele?
-Hogy én?
Összetalálkozott a tekintetük.
-Ki más?
-Én nem vagyok a hóhérod, Bambi. - kihörpintette a kávét és lazán hátratette az ablakpárkányra a csészét. Hong megdöbbent tekintete kísérte. Sándornak igyekezni kellett nehogy elröhögje magát.
-Bambi? - Hong olyan magasra húzta a szemöldökét, hogy teljesen elváltozott az arca.
-Látom te is elsőre képes vagy megragadni a leglényegtelenebb elemet. - Hátrafordult ismét. - Van még ilyen?   - bökött a narancslé felé.
-Elengedted?
-El hát. - lehuppant Hong mellé. - Nem mondtad, hogy öljem meg, és ha mondtad volna is, miért kellett volna azt tennem amit mondasz? Nekem ugyan nem ártott. - azzal beslattyogott a konyháig. Öntött a narancsléből magának és visszatért a balkonra. Hong elgondolkozva nézett a poharába, de Sándr kiszúrta, hogy remeg a keze.
-Mindent elmondott amit tudott.
-Nem.
-A tetem is beszédes, én csak tudom, de szerintem te nem emiatt kérdezted.
-Megtalálod ha megkérlek?
-Most engedtem el, minek keresném meg?
-Mert meg kellene halnia.
-Ugyan már. - fintorgott Sándor. - Nem illik a csinos külsődhöz ez a vérszomj. Legalább igyál paradicsom levet, hogy szokd a vörös szint. - elnevette magát. - Ti vagytok a jó oldal, nem? Semmi felesleges vérontás. Nem így van?
Hong felállt. Az arca kemény volt, a szája penge. Odanyomta az üres poharat Sándorhoz.
-Ne akard, hogy a véreddel töltsem meg, démon.
-Meg lennének a módszereid vagy erre a szegény Janka Sándor testre gondolsz?
-Miért vagy te itt? Kavarod csak az eseményeket.
-Én ugyan nem.
Hong belépett az ajtónyílásba.
-Tudod, hogy miért vagy velünk?
-Sodrásban vagytok.
-Az. Főleg mert te kormányozol.
-Hogy én? - Sándor ismét elnevette magát. Meglepetése őszinte volt. Egyre jobban érdekelte a piperkőckirály. - Ugyan már. semmi paktum, semmi egyesség, sehol egy szaftos vérmágia, de még egy szaros szerződés sem. Nekem nincs se fizikai se mágikus hatalmam. Hogy lenne nálam a kormány?
-Penge vagy. Obszidián kés. Élesebb és metszőbb az acélnál.
Hong lehiggadt és hatásszünetet tartva várta a reakciót. Hogy Sándor nem válaszolt, kénytelen volt folytatni. - Nagyon érdekelne, milyen élmény, vagy események sora késztet egy démont, hogy odahagyja a poklokat és az addig manipulált emeberket is. Fizikai testet keressen, akiben otthonos és elkezdjen másként dönteni? - Vágott egy lefitymáló grimaszt. - Szerinted lehetséges, hogy egy démon ne legyen gonosz? Hogy egy démon egyszer csak átigazoljon a mennyei seregekhez? Komolyan ezt hiszed?
Sándor letette a poharat és fürkészőn figyelte a tündér arcát.
-Én tudom ki vagyok és tudom, hogy mit akarok és nem kell magyarázkodjak neked. Nekem ugyan nem vagy királyom. Kellemes a kecó, de jól el vagyok a híd alatt is. Pont azért mert ez csak egy test. Eszik, alszik, hugyoz. A lényeg a tettekben van, és most már azt hiszem a gondolatokban is. - Sándor közel hajolt Honghoz és hagyta hogy a testét kitöltse újra az ő valódi lényege. A bőr ruganyosságába, a fizikai valóság hajlékonyságában bízva. Nyikorogva lett magasabb Hongnál két fejjel, arca hosszúkásabb és élesebb lett. Szemei ragadozómadárhoz hasonlóan metszőekké váltak.
-Milyennek látsz te engem, pixik királya?
Hong nyelt egyet és megvetette a lábát az ajtóélfák tövében.
-Penge vagy, de nem elvágó, hanem a dolgok határa. Te vagy a határvonal, amin vagy átlépünk és akkor minden változik, vagy a maradunk és akkor semmi. A jelentős döntéseket megelőző dilemma vagy. A kés éle vagy amin sokszor táncolunk. - ismét nyelt egyet - Démonként az vagy akit az ördög ügyvédjének is hívnak, aki mindkét oldal mellé érvek tengerét sorakoztatja, és amikor döntés születne letesz még egy érvet a másik oldalra.
-Egy fajta egyensúlynak látsz tehát?
Hong félrenézett és keserűen elmosolyodott.
-Miféle egyensúly ez?
-Kösz! - mondta Sándor és visszaült a korlátra. a háta mögött Hong engedett a harckészültségén.
-Szóval mit keresel nálunk?
-Szerinted?
-Szerintem Horatiot tartod valami holtponton.
Sándor visszaalakult eredeti Janka Sándor formájúra és kajánul hátravigyorodott Hongra.
-Szóval hiszel a kémnek?
-Nem hiszem el minden szavát, de hogy Horatio nem egyszerűen egy cseregyerek azt a asaját szememmel is látom. Örülök, hogy tisztába tettük, miért vagy közöttünk.
-Igen?
-Te tudod, hogy mi ő valójában, ugye?
-Nem. - Sándor megint elnevette magát. - De tetszik az elméleted.
-Most mennem kell. Pár óra múlva távoznom kell. Szeretném ha amíg távol leszek tartsd szemmel Horatiot. Egy hét lesz ez nagyjából. - biccentett Sándor hátának és befordult a szobába.
-Még mindig nem vagyok az embered, Bambi. - vigyorgott Sándor lazán ücsörögve a korláton, mint valami vidám gargoyl.

Anna

Úgy dobták be a rabszállítóba, rá a többi eszméletlen testre mint valami zsákot. Magánál volt, de a testét nem uralta. Mindent látott és hallott. Látta amint az egyik rendőr Pistipali mögé lép. Hallotta ahogy a cipőtalpa alatt megcsikordul egy kavics. Hallotta ahogy a másik, akinél a személyijük volt mély levegőt vesz és maga elé rántja. Látta mi történik Pistipalival, és akkor már tudta, érezte hogy vele is ugyanaz történik. Valami hideg, nedves fémet nyomnak a nyakához, a füle alatt. 

-NEM! - gondolta, de szavait már nem formázhatták ajkai. Az a fém leválasztotta a testét az elméjéről. Nem rogyott a földre mint Pistipali, mert a rendőr elkapta. Megperdítette és feldobta a vállára. Résnyire nyitva maradt szemén át figyelte a foltos aszfaltot, ahogy táncol a rendőr lábai körül.

Úgy tízen lehetettek a rabszállítóban. Mind nők. Nem látott semmi mást, csak egy nagyon vékony lány felkarján a szeplőket, és valami kacskaringós tetoválás a pólója alól kilógó végeit. Zötyögött velük a rabszállító. Időnként megálltak és újabb ájult nőket dobtak rájuk. Végül szépen egyesével hordágyra fektették és bevitték valami kórházban. A szagok a hangok, a fények és az anyag tapintása a bőrén pont olyan tiszta és éles volt, mint máskor. Csak mozgatni nem tudta egyetlen porcikáját sem. Félig nyitva maradt szeme egyre szárazabb lett. és vele egyre metszőbb a fény és elkentebbek a körvonalak.

Levetkőztették őket teljesen meztelenre. Vizes szivaccsal végigtörölték őket műanyagruhás maszkos férfiak. Nem bántották őket, csak néha morrant a kisebbik, hogy kár ezekért a nőkért. Mire a nagyobbik rendre  ugyanúgy böfögte a végszót.

-Minden nő ribanc.

A kisebbik mosta le őt és a nedves szivaccsal lecsukta a szemeit. Eufórikus gyönyörűség volt az újra benedvesedő szemgolyóinak megkönnyebbülése.

Anna figyelt, minden apró bemenő jelre. A szagokra, a hangokra, az ízekre, a férfiak termetére, a szavaik sajátos zöngéire a maszk mögött. Eszébe jutott a Kill Bill és szerette volna elsírni magát. Ő nem egy Black Mamba. 

Felpakolták őket a kapszulaszállóhoz hasonló tepsikbe. Amint rácsukták az ajtót érezte a tapogatózó kis férgeket maga körül. Félre akart húzódni, de persze a teste nem engedelmeskedett. Meztelensége a hideg acéltepsin annyira zavarta, hogy üvöltözni kezdett a fejében. Aztán eszébe villantak azok a testetlen lények az Andrássy út élő sötétjében, ahogy kiszívták mint a velőt az utcára tévedőkből. Megdermedt. Próbálta érzékelni a kapszula méreteit. Lehunyt szemei mögött a sötétség, alatta a hideg fém, belül a félelem  sikolyai, kívül pedig valami nyúlós nedves dolog, ami lassan mint valami zselé körülfogja. megdermedt mint a nyúl a kígyó közelében. 

- nyugi nyugi nyugi - mantrázta, aztán elhallgatott. Végigvette a lehetőségeit. 

-Pistipali biztosan valami hasonló helyen van. A fura páros az Andrássyról mit sem sejt erről az egész rendőrösdiről. Csenge biztos otthon van már wekerlén. Sándor. hagyjuk is Sándort. - gondolatban sóhajtott -  A fejemmel még semmi baj. Ha a fejem jó, akkor talán el tudok csípni valakit a közelben, ahogy belefigyeltem már korábban is mások gondolataiba. Talán sikerül.

Lenyugtatta magát és igyekezett tudomást sem venni az időközben centivastagra felgyűlt zselés léről ami lassan körbefolyta. Kiterjesztette a tudatát, elképzelve a sok kapszulát és benne a sok eszméletlen nőt. Megfordított a látványt, hogy ne egy legyen köztük, hanem mintha szemben állna a többsornyi nővel. Nem fért hozzájuk.Mint megannyi eszetlen baba feküdtek a játékidőt várva.

A zselé hideg volt és elektromosan bizsergette a bőrét. Az inger visszarántotta a révületből. Egyre gyorsabban  ömlött be az oldalsó kis beömlő nyílásokon. Lassan a füle vonaláig ért. 

Befolyt a fülébe és ott olyan sistergést rendezett, hogy mindent feledve próbált sikítozni.

Léptek döngtek végig a folyosón és a lé visszaáramlott a kis résekbe, ragacsos , kocsonyás réteget hagyva mindenen amihez hozzáért.

A bokájánál fogva rántották ki egy gurulós hordágyra. Csontos, fakó színű férfi és egy puha, szigorú tekintetű szőke nő vizsgálta. Belevilágítottak a szemébe és szívhangot vizsgálták. Majd a férfi egy kis hengeres tárgyat vett elő. Beállított rajta színes gyűrűket és bedugta Anna szájába. A kis szerkezet mint megannyi pici pontos szike kezdte feldarabolni az öntudatát. Anna sikítozott és hátrált egyre mélyebbre a tudatalattijába. Az eredményt a fickó a mobilja kijelzőjén vizsgálgatta. Elégedetten hümmentett, majd ugyanolyan gyakorlott mozdulattal, ahogy berakta, kivette a kütyüt Anna szájából.

-Vigyük a vizsgálóba. Nem megfelelően reagál.

A nő biccentett és már el is indult a kocsit tolva a hosszú folyosón. Anna megnyugodott kissé, és újra elkezdte feldolgozni a bejövő információkat. A nő dezodorjának és a férfi arcvizének illatát. A ruhájuk surlódásának hangjait. a cipőik döndülését és az ajtó zárjának pittyegését is.

A vizsgálóban a férfi egyedül maradt vele. Egy sor gyógyszert kért a nőtől aki ott hagyta őket egy nem túl tágas kellemes meleg helységben. A férfi elkezdte letörölni róla a zselét. Közben dudorászott és néha csettintett a nyelvével. Végül szárazra törölte Annát. Csontos hideg kezeinek érintésétől Annán hullámokban mosott át a hányinger. Savanyú izzadtságszag keveredett a drága arcszesz szagával. Végül anna a nők csalhatatlan ösztönével megérezte a veszélyt. Hallotta a férfi ruháinak neszelését. Az öv kioldásának halk ám annál jellegzetesebb hangját és megérezte a csontos kezek követelőző érintését magán. A lélegzetének hangjai egyre hangosabbak lettek. Végül a csontos ujjak elkezdte vadul a szemérmébe kutakodni.

Anna felsikított, de egyúttal a harag is elég erős volt. Nem menekülni akart hanem támadni. Letépni ennek az undorító alaknak a sápadt faszát.

Kinyitotta a szemét és egyenesen belenézett a barázdált megereszkedett bőrű hamuszín arcba. A szemei szürkék voltak és elfelhősödöttek a kéjes várakozástól. Inge felgyűrve, a nyakában vékony arany láncon feszület hintázott. Anna felhúzta a lábait és teljes erejéből lerúgta magáról a fickót. Az a meglepetéstől reagálni sem bírt és ellenállás nélkül csapódott bele, a mögötte nyitva hagyott üveges szekrénybe. Anna legördült az ágy mellé és remegő testtel keresett valami fegyvert. A sok teljesen hasznavehetetlen tárgy között ott pompázott egy karos asztali lámpa. Felkapta és leütötte róla a búrát. A doki feltápászkodott.

-Mi a franc? - motyogta, de többre nem telet tőle, mert Anna ismét mindent beleadva verte fejbe a lámpával. A doki elájult.

Kifele simán ment. A fehér köpenyben fontosságának teljes tudatában ment át a nővérszobába. A hosszú folyosókon alig lézengtek emberek, azok is sietve szedték a lábukat. A nővérszobát hamar megtalálta. Felvette az első szekrényben talált ruhákat és a haját igazgatva vállán egy textilszatyorral kisietett a portán. A portás éppen telefonált, felé sem nézett. A kapu előtt álló két biztonsági őr visszamosolygott rá. Az épülettől úgy százméternyire megállt és visszafordult, mintha bent felejtett volna valamit és felnézett a homlokzatra. A jellegzetes sárga homlokzat, az impozáns építészeti megoldások beégtek Anna elméjébe. Kiért a főútra és lefelé indult. az első saroknál megállt és hosszan nézte az utcákat jelölő táblákat.

Hűvösvölgyi út - Lipótmezei út.

-Csodálatos. - mondta ki halkan. A térdei újra remegni kezdtek, a múló sokk felszabadított a könnycsatornáit és elszorította a torkát. Szipogva, újra és újra elsírva magát szedte a lábait, amilyen gyorsan csak képes volt, lefele a hegyről, vissza a városba. Szerencsére nem kellett az utat figyelnie. A Hűvösvölgyi nyíl egyenesen zuhan le a Városmajor tövébe, több kilométer hosszan. A János kórháznál újra rákapcsolt, és csak a parkban ült le egy kicsit, átgondolni, hogy mihez is kezdjen. Késő délután volt. a Nap laposan állt már. Galambok bóklásztak csapatosan a járdákon, két kutya nagy egyetértésben figyelte őket a bozótosból, és lassan egyre közelebb kúsztak a galambokhoz. Anna figyelte őket és hagyta hogy az agya elrendezze az élményeit.

Úgy egy félóra múlva, nagyjából addigra, mikor a foxi forma kutya végre elejtette az egyik galambot, Anna is kiválasztotta a következő lépést. Felkászálódott a padról és a sakkasztalok mellett elhaladva átvágott a Déli felé. A Vérmező mellett elhaladva megkergette egy horda hajléktalan. Késekkel fenyegetőztek, és olyasmit kiabáltak, hogy a Vérmező az ő területük. Anna kifulladva ért az alagúthoz. megállt az éjjelnappali kifőzde mellett, ami most persze nem volt nyitva, és átnézett az alagúton.

Pestet aranymázba csomagolta a lemenő nap. A Lánchíd kapui feketén hasítottak az aranyos ragyogásba. Anna lehunyta a szemét és megborzongott. Körbepillantott, de egy leszegett fejjel elrobogó gyerekülésén erősen megpakolt biciklistán kívül nem látott semmit. Elindult az alagút felé, kissé idegesebben, mint addig. Amikor elérte a z ívet a Logodi kis lépcsője felől valami rávetette magát.

A szoba poros volt. Az ablak előtt rakott máglya folyamatosan mozgó rombuszokat festett a falra az ablakrácson át. Anna egy magas ágyon feküdt, összekuporodva. Bokánál és csuklónál erősen megkötözték. Ügyetlenül feltornázta magát ülésbe. Az ablakon át egy csapat fiatalt látott és két idősebb embert. Úgy nyolcan lehettek, meg a négy kutya ami ott sündörgött körülöttük. A szoba rgi volt, koszos, de nem rendetlen. Az ágyat sokat foltozott hímzett, vastag ágytakaró fedte, a sötétre pácolt asztalon mázas tál állt, mellette gyertyatartó és kések. Az üveges szekrényben edények és könyvek. a sarokban öreg Játszint tévé, a másikban lekerekített sarkú orosz hűtőszekrény.
Bár meg volt kötözve, Anna mégsem félt. A kések egy konyharuhán pihentek, négyen, sorba rakva, nagyság szerint. Anna lehuppant a földre, majd felállt. Az egyik székről nagytestű macska kunkorodott elő. Nyújtózott majd körbejárta Annát. Anna elmosolyodott és kinyúlt a macska elméje felé. Közben lassan lerogyott a földre az asztal és az ágy közé. A macska rövid szőrű, hatalmas vörös kandúr volt. Odabújt és dorombolva dörgölőzött hozzá. Anna finoman rávette, hogy kezdje elrágni a kezén a spárgát. A macska dörgölőzött, és rágta a csomót. Ahogy a csomó lekerült a spárga elengedett. A bokáján lévővel már könnyen elbírt. Ahogy végzett a macska azonnal beült az ölébe és tűnyi kis karmait a combjába mélyesztve dorombolt tovább.
-Mit szeretnél? - kérdezte tőle nyugodtan.
A macska dorombolva nyomta a kobakját Anna arcához.

Kint hirtelen csend lett. A fiatalok hátrább húzódtak, az egyik öregebb pedig kezet rázott egy hosszúkabátos alakkal. Halkan beszéltek. A többiek tisztelettudóan kushadtak, botokkal babráltak vagy orrotfújtak. A másik öreg pedig elindult befelé.

-Hol vagy Róka? - szólt be reszelős hangon a szobába. - Gyere Róka, gyere.

-A macskának egyszer is elég lett volna, már futott is és még hangosabb dorombolással kezdett rágni valami nedves húscafatot. A fickó az ajtórésen benézve meglátta Annát.
-Na mindegy. - mondta a fickó mint egy magának. - Ez már nem az én problémám. - és visszament az udvarra. Anna is elindult kifelé, mindkét kezében egy egy késsel.

-Aztán meg ne vágd magad. - szólt az újonnan jött figura, majd a macska etető öreghez fordult. - Őt fogtátok?
-Igen... - vonta meg a vállát a másik. Szavaiból érződött hogy több foga is hiányzik.
-És nem láttok a szemetektől? - a fickó elég széles vállú volt, hosszú kabátja jól tartja megrakott övét. Mindenféle szerszám lógott róla. A vállán átvetve egy katonai zsák volt.

-Mit? Mit nem vettem észre? - kérdezte a macskás.
-A király pecsétjét, barátom. - veregette vállon szeretettel a fickót, majd Anna elé lépett, úgy másfél méterre állt meg tőle.
-Gyanítom, hogy nem emlékszel, így hiába is hivatkoznék rá, de biztosíthatlak, hogy tévedés történt.
-De fiam, hát nézd meg. - mutatott Annára értetlenül a fogatlan - Rajta van a bőrén, mint valami nyálka.
-Rajta. - helyeselt mosolyogva a jövevény - számos más mellett. - szélesen elmosolyodott. - Megengeded, hogy átkísérjelek az Alagúton? - esetlenül meghajolt.
-Beérem azzal, ha hagytok békén elmenni.
A macskás horkantott.
- Tedd le a késeimet.
-Majd én visszahozom őket, Józsi bá. - kurjantott vidáman a zsákos és azzal hátat is fordított Annának. - Ezt a kutyát elviszem, a másik három marad. A srácoknak hagyok itt rizst, de kész legyen a bringa holnap délre.
-Meglesz.
A fogatlan csomós hajába túrt.
-Na de mi legyen? Fogjunk neked vagy ne?
-Persze. Nem kell megfogni. Elég, ha nem engeditek be őket az alagútba. - miközben beszélt a zsákból zacskós rizsek tömegét vette elő. A srácok óvatosan odagyűltek és elkezdték behordani a házba.

Anna körbenézett. A Vároldalban voltak, az Alagút oldalába épített pici házikó mellett. Lassan elindult az alagút felé. A fickó utána indult sietve, az üres zsákkal babrálva.
-Várj már meg, hahó!

-Ne gyere közelebb!
-Oké.
Lassan haladtak az alagútban. Annát elkezdte rázni a hideg.
-Mi a franc van itt?
-Nehézség. Ezért jöttem veled.
-Remek. Ki a franc vagy te és mi ez?
-A rendőrök húzták ide. Ilyen szűrő cucc. Nem tudom hogy működik vagy mit szűr, de szerintem nem akarod kipróbálni. Úgy tízen estek itt már össze, akiket a bácsikámék húztak vissza.
-oké. Akkor megyek a váron át. - anna sóhajtva indult vissza.
-Ó hát ha már idáig eljöttél, átvihetlek. Csak... érted. Kicsit macerásabb, de korántsem sem annyira mint átmenni a váron.
-Szuper. És miért is bíznék benned? - kezdte elveszteni a türelmét.
-Jah. - a fickó elhúzta a száját. - Igaz. - tépelődve nézett fel Annára. - Horatio?
-Ki?
-S-s-semmi. - megfordult és a válla felett vetette oda Annának. - Akkor menj a váron át.
-Hát persze.
A Pesti oldal felett elkezdett emelkedni a Nap.
-Hé te! - kiálltott a fickó után. - Most reggel van?
-Aha. Reggel. - visszhangzott a válasz.
-Oké. Vigyél át.
A fickó megállt és visszafordult. nem sietett, nyugodtan lépkedett. aztán kézen fogta Annát és fellépett vele a járdáre, amjd egy alig észrevehető ajtón kilépett az alagútból egy párhuzamos folyosóra, ahol víz és elektromos vezetékek futottak. Csatornaszag és húgyszag volt. Volt egy pont ahol a fickó mögé állt a kezét anna hátának közepére tette.
-Nem akarok semmi rosszat, csak a szívedet árnyékolom, oké?
Anna idegei pattanásig feszültek. Ha lehúnyta a szemét érezte az őket pásztázó akaratot, tapogató nyálkás kis férgeket. Mélyeket lélegzett, hogy ne sikítson.
Úgy húsz méter után a kéz elengedte a hátát és visszatértek egy másik ajtón az alagútba.
-Innen már gondolom egyedül is menni fog.
-Remélem.
A fickó kivette a késeket Anna kezéből, esetlenül meghajolt és visszaindult.
-Kösz. - mondta Anna távolodó alaknak majd visszafordult a Duna felé, hogy végre hazamehessen.

Mementó

A pince nyirkos volt és penész szagú. Az ázott újságpapírokon a hatvanas évek évszámai váltakoztak. Vizes lapjaik szétválaszthatatlanul lapultak egymáshoz. Pont úgy, ahogy a szűk helyre bezsúfolt fáradt emberek szaga. A férfiakat a pince végébe, a nagy kiöblösödő terembe terelték, míg a nőket az oldalsó vasrácsos cellákba ötösével. A húgyszag az izzadságszaggal keveredve ülte meg a levegőt. a penész pikáns csípőssége csak fűszer volt rajta. Olyan sokan voltak, hogy leülni nem lehetett, de a kisebb testűek nyugodtan alhattak, mert a körülöttük állók a rajtuk megoszló tehetetlen súlyukat elbírták. A nagyobb darabok, mint amilyen Pistipali is volt kiszorultak a fal mellé. Kezdetben egy fickó valaki elvesztette a türelmét és kiabálni kezdett. a mellette állók egyszerűen leütötték és kézről kézre emelve, mint valami bizarr bodysurfing kiadták. Kint aztán a szemük láttára végeztek vele az őrök.

Vizet páróránként locsoltak rájuk, slaggal. Olyankor mindenki helyet változtatott. Az elsők igyekeztek hátrább kerülni a metszően hideg vízsugártól, míg a hátsók szomjúságuktól hajtva igyekeztek közelebb kerülni a vízhez. a fal mellett állókat ilyenkor a falban maradt magányos szögek okozta fájdalmas sebek veszélyeztették legjobban, míg a beljebb állókat annak komoly esélye, hogy lecsúszva a lábak alá kerülhetnek. Az emberek hamar feladták az üvöltözést, a szitkozódást és mint valami leszedált nagytestű állatok némán álltak a sötét pincében. Nappal az egyetlen pinceablakból is csak tompán szűrődött be fény. Mivel üvege nem volt a levegő gáttalanul örvénylett közéjük.

Pistipali a falnak vetett háttal állt. Mellette egyik oldalról egy magas puha suhanc, másik oldalon egy kopaszodó vizes tekintetű negyvenes férfi volt. Előtte, a mellkasának préselődve egy nagyon lassan lélegző zsíros hajú alacsonyabb fickó volt.  Mindüknek zavaros volt a tekintete. Éhesek és fáradtak voltak.

Pistipali ruhája még mindig ázott volt az előző vizezéstől. Szerencsére alig ivott, így csak lassan vált a vizelési inger mardosóvá. Nem ette meg a bedobált kutyakaját. Próbált higgadt maradni és figyelni, amennyire telt tőle, az őröket.

Visszafele kapták el őket rendőrök. Addig nem is gyanakodott, míg csak a papírjaikat nézték. Aztán valami sokkolószerű cuccot nyomtak a nyakának hátulról, és sötétlilába fordult a világ. Annát nem látta azóta sem. A lábadozóba ébredezett. Nem kezdett tombolni. Finoman megfeszítette az izmait, de azok alig reagáltak. A lábát sem tudta megemelni, és egy szó sem jött ki a száján. Amint düledezve meg tudott állni, azonnal betolták ebbe a cellába, a többi lassan magához térő arc közé.Két nap telhetett el. Ennyi elég is volt az elvaduláshoz. Pistipali lassan a rács felé csúszott. Kezdett emlékezni dolgokra. A nevére például, ami mindig nevetség tárgya volt, ha be kellett mutatkoznia. És ezen mit sem enyhített a tény, hogy az apjának és a nagyapjának is ugyanezzel a névvel kellett élnie. Eszébe jutott a sötétség, és benne Csenge a biciklin, akire vigyáznia kellene. Ehelyett ő ott hagyta valami punkra hogy a másik lányt hazakísérje. Marta a lelkiismeret. Egyik nőről sem tudta, hogy él e egyáltalán. A rácshoz érve belekapaszkodott. Az őrök kártyáztak egy keskeny asztalka mellett. Rendőregyenruhában voltak. Rájuk sem néztek. A nők felől néha nyöszörgést, néha sikolyokat lehetett hallani. Könyörgést sosem. Pistipali az arcát a rácshoz nyomta. a mellette állók a hátukat vetették a rácsnak és aludni próbáltak. Pistipali próbálta felfogni mi történik.
Nem mondtak nekik semmit. Se követelőzésre se ígérgetésre se nagy nevekre hivatkozva nem. Válaszra sem méltatták őket, még csak fel sem néztek, csak a szigorúan összeszorított néma szájuk mutatta, hogy valójában hallják őket. Nem tűnt egyik fickó sem a foglyok közül olyannak, aki bűnöző lenne. vagy nem jobban, mint egy átlagember a metrón. Pistipali a sötétre gondolt és az abban folydogáló entitásokra, amik már rossz álommá fakultak a fejében. Valahogy érezte a hasonlóságot az őrök és a lények között.
Közeledett a slagolás ideje. A folyosó szürke homályában felbukkant a váltás. A két kártyázó megkönnyebbülve emelkedett fel a helyéről. Az egyik a csaphoz indult a másik a slagvéget kereste meg a hosszú koszos sárga tömlő végén. az újat hátrább maradtak a falnak támaszkodva. Az egyik szotyizott, a másik elégedetten méregette a kalickájukat. Pistipali szembefordult a ráccsal és megmarkolta. Nem látványosan, de elég stabilan. Az emberek morogni kezdtek. keresték a legoptimálisabb helyet a vizezéshez, és ettől mindenkinek pozíciót kellett váltani. Pistipali a csapnál álló őrt figyelte.Amikor a férfi keze ráfeszült az öreg csapra elképzelte a vízsugarat ahogy végigdübörög a slagon és mint valami energianyaláb szétmállasztja a rácsot. A víz meg is érkezett. A szokott megdöbbentően erős nyomással vágódott a testüknek. A mellette állók igyekeztek elfordulni. A vízsugár a ritkás rácson át bevágódott a nyílásaikba. az orrukba fúródva feltört szinte az agyukig. Pistipaliba bele nyilalt a felismerés. A Gellért halljában, annyira közel jártak a halálhoz, mégis az egyetlen jó tanács, és végül az egyetlen használható fegyvere a hit volt, hogy képes rá. Most a vízsugárral  az arcában, a hideg acéllal a kezében úgy döntött, hogy képes kijutni. Elüvöltötte magát és a valóság kenőcsössé vált. Az acél megnyúlt mint a gumi és kiengedte őt. Lehajolt a vízsugár elől és ellépve a slagot tartó rendőr mellett kiemelte annak pisztolyát. A tussal arcba verte a csapnál állót és mire a falnak támaszkodó kettő észbe kapott már csak a slagos állt közülük. Pistipalira szegezte a vízsugarat, ő pedig lépett kettőt felé. A rendőr így háttal a ketrecnek szemben vele állt, és ugyanúgy két lépést tette, de hátra. ahogy sejthető is volt, a férfiak átnyúlva a rácson elkapták a rendőrt. Ő volt az egyetlen aki meghalt. Pistipali kivette az egyik ájult zsebéből a kulcsokat és kinyitotta a fülkéket és a ketrecet is. a legnagyobb rendőrről leráncigálta a golyóálló mellényt és a sokzsebes rendőrkabátot. Lecsatolta a pisztolytáskát is és elvette a rendőrigazolványát is. Közben végig mozgott a szája, de hang nem jött ki rajta.A nők katasztrofális állapotban voltak. az hogy Anna nem volt köztük egyszerre töltötte el reménnyel és félelemmel.

Kilépett a belső udvarra. A többiek megdöbbentő csendben követték. Pistipali megértette a leckéket, megtanulta az alapvető fogásokat a Gellérteben. és bár álomszerű volt az emlék és ködös, mégis újra és újra felidézte magában, nehogy elfelejtse. Vagy most is álmodik, és azért vagy mert a valóság változott meg azért fontos tudás.
A belvárosban volt. Sötét mellékutcára lépett ki a vasrácsos kapu alól. Az emberek halálos csendben és elszánt iramban áradtak szét az utcán. Pistipali önkéntelenül is a híd felé indult. Meg akarta nézni a Gellértet, hogy újra tisztán emlékezzen. De előtte még az Andrássyn megnézi Csengét.

Az Andrássyn nem volt senki. A hűtőt feltöltötték, az ágyakban aludtak, minden rendben hagytak. Pistipali megvárta míg a telefonban megjelenik a búgás és felhívta az apját és Csenge nagyanyját is. Csenge még mindig a fura punkkal illetve valami ázsiai cimborájával volt. A mama állítása szerint önkéntesnek álltak. Pistipalit nem nyugtatták meg a szavai. Gyorsan megmosakodott tiszta vízben, evett és lefeküdt aludni egy keveset.
Álmában az utcákat rótta és Csengét kereste és folyton Annát találta meg. Aztán elbújt vele egy konténer mögé és összekötözte a kezeit a cipőfűzőjével és úgy lökdöste végig az utcán maga előtt, mint egy túszt. Közben végig azt suttogott a fülébe, hogy minden rendben. És minden alkalommal meglepődött, hogy ez nem a saját hangján szól.
Anna nem volt ijedt, bár vérzett a csuklója a kötés alatt. Aztán kóbor kutyák jöttek és lerágták a köteleket Anna kézfejével együtt, de a lány csak megvonta a vállát, mondván, hamar kinő.
Aztán felébredt és kiült a balkonra. az este sötét volt ugyan, de több ablakban látszott fény, mint az előző éjjeleken. Távolról kiáltozás és lövések is odaszűrődtek. Pistipali egyre idegesebb lett. A kamra tele volt új konzervekkel, amit azóta szerezhettek, hogy ő utoljára itt járt. Négy mustáros szardínia konzervet csúsztatott a zsebeibe.Feltúrta a konyhafiókokat mire talált egy filctollat. Miután zsebre dugta a lakás utolsó elemlámpáját a nappali ajtajára írta az üzenetét, hogy a lakásba lépve azonnal észrevegyék.

Elvesztettem Annát. Reggelre itt vagyok. PP
Aztán kiment a gangra és köpött egy hegyeset. Azonnal visszafordult, hogy kihúzza a hokiütőt kabátok alól. Nem hétköznapi ütő volt. Kopottnak kopott volt, de masszív fém penge volt az éle, mint valami korcsolyának, ami ráadásul komolyan meg is volt élezve. Az az ütő annyira idegen volt abban a puccos lakásban, mint ő maga.

-Fasza. - sziszegte elégedetten és nekiiramodott a lépcsőnek. A Sütőn ment a Szervita térig, onnan végig a Vácin és az Irányin a Duna felé. A sarkon a tetoválószalonnál állt csak meg. Próbálta a hokiütőt valahogy természetesen fogni, és nagyon örült hogy nem fejszéje vagy láncfűrésze van. A szalon sötét volt. Az ajtó üvegjét teljesen befedték a referenciaképek. Pistipali nemes egyszerűséggel benyomta az ajtót és azonnal meg is állt. A pisztoly kibiztosításának összetéveszthetetlen hangja pattant a füle mellett.
-Lassan emeld fel a kezed, úgy hogy lássam, hogy nincs benne semmi.
Pistipali az ütőt az ajtónyílásba támasztotta, hogy ne tudjon becsukódni mögötte és kitárt ujjakkal magasra emelte.
-Varratni jöttem.

-Aha.

-Hoztam szardíniát fizetségként. - lassan tagoltan mondta. - Mustáros.  - kivárt - Négy doboz.
A pisztoly elkerült a feje mellől. A fickó elvette a hokiütőt az ajtóból és becsukta az ajtót.
-Áram nélkül elég szar.

-Nem kell hogy szép legyen, csak ne fertőződjön el.
-Oké. - mondta a másik és szembefordult Piatipalival. - Mutasd.
Pistipali elővette a négy dobozt és letette a pultra.
-Mi kell?
-Szöveg. Úgy 10 mondat. ha adsz egy papírt leírom. Mindegy, hogy milyen betűvel vagy mekkorában, csak el tudjam olvasni, ha kell de ne legyen folyton szem előtt.

-Mementó? - a fickó szemében nem volt ítélkezés. Steril gumikesztyűt vett elő.
-Olyasmi. - hagyta rá Pali és leült. - Talán ide a combomra...

-Aha. Az ritkán látszik. Ott van papír. - bökött a pult fiókja felé. - Ha megvagy kezdhetjük is.

misztikum

Az utca savanyú szagú a majd egy hete elmaradó takarítástól. Nyári estéhez képest hideg van. A kémünket egyedül megtalálnom gyakorlatilag esélytelen. Még csak nem is találkoztam vele. Minden információm róla Hong emlékei és az elmondott szavakkal szűrt emlékezete a többieknek. Sándortól meg sem kérdezem miért eresztette el. Végülis mindegy. ha a Molnár tette volna nyugodt lennék, de Sándor csak nagy ritkán látja a Molnárt, így azt sem tudja megmondani, hogy démoni saját akarta, javulni vágyó emberszíve vagy a Molnár kérlelhetetlensége késztette a jótékonykodásra. A Duna felé fordulok. A Deák utáni árkádos alkalmas mindenre amire csak halhatatlan lelkemnek most szüksége lehet. Már a park mellett nekilendülök és teljes erőből rohanok be az árkádok sötét boltívei alá. Tükörterem - gondolom és elfordítom a fejem, hogy a kirakatüvegeken megcsillanó tükörképemet megláthassam. A tüskéim megnőnek. A függöny szétnyílik világaink határán.
A város odaát is éppen olyan stabil már, mint a fizikai síkon. Mégis az áttetsző falak mögött felcsendülő érzelmek folyamatos kakofóniája miatt fülsiketítő a zaj. A félelem ragacsos zöldje és rothadó barnái adják az alapot. Nehezen lélegzek. Körbenyalom magam körül a levegőt. Kinyújtózom a Duna parton mint valami gyík. Emberek haladnak át a hídon, mögöttük lebegő érzelmeik, mint valami ellustult kondezcsík. Fájdalmas minden levegővétel. Fekszem. Körmeim elvásnak a pikkelyeken, mire lekaparom magamról tulajdon húsomat. Láthatatlanná kell válnom, legalább egy kis időre. A húsba kötött lélek a hússal él. Meghalok enélkül, végleg és örökre, úgyhogy megbékéltem vele régen. De ha hatékony akarok lenni, ha ki akarom deríteni ki is vagyok én, le kell tegyem a hús, a zabálás és szaporodás körül pásztázó figyelmem, legalább egy kicsit. Mennyivel nehezebb az embereknek. Ők a víz alá buknak le így, visszafojtott lélegzettel. természetet kijátszó gépek segítségével, és egyszerű drogok segítségével próbálják maguk mögött hagyni fájdalmas testüket. Képtelenek rá.
A mi vérünk más. Mi letesszük a húst ha kell, de annál nehezebb lesz felvenni. Hong iránti elismerésem egyre nő. Micsoda kín minden átlényegülés.
Valaki belém rug. összehúzom magam.
-Á királyom. - lehel körbe. Felismerem az ízeit. Harcos család, rabolják a gyerekeket, többnyire farkasokat. Mikor felfedték kilétem, hosszan könyörögtem az akkori Gradamur fejének, hogy vegyenek magukhoz. Annyira röhögött, hogy félrenyelt, és végül engem vágott visszakézből szájon. Mindig nehéz volt cseregyereknek lenni.
Nyögök. A karmaim mélyen a húsomban, az utolsó pillanatban vett észre. A Duna vize sötét sár.
-Lehetnél elővigyázatosabb. - röhög és a hátamra köp egy vödörnyit savas nyálából. - Nem mindenki hódol ám be egy ilyen korcsnak. Azt beszélik a véred egy pani segítségével színes. vajon ha elég nagy slukkot szívok belőled megérzem a jellegzetes tavasz ízt benne?
Elengedem a szöveteket. Előhúzom a kezeim. Iszamosak. Fel sem nézek rá, csak elpattanok a talajtól. Szivárványos vérem ívesen fröccsen a széles sebekből. A tüskék pedig teszik a dolgukat. A farkam, mint egy oszlop, nyársalja fel a Gardamur páncélost. Fentről lefele szúrok, mint egy lecsapó villám. Ugyan elővigyázatosan maga fölé emelte a szárnyait, azokat a bogárfeketén csillanó ritkás szőrű teknőket, de hiába. Nem szól már. Megfogom robosztus testét és kicuppantom belőle a tüskét. A harag és a fáradtság szétfolyik bennem mint a méreg. Hirtelen mozdulok. A tüskék karmokká alakulnak és úgy fúródnak a bőröm alá, mint horgász horgai. Nem ordítok olyan hangosan, mint legutóbb. A húsom mint levedlett pulóver gőzölög a parti köveken. A csontjaim szétszóródtak. A koponyám és a bordakosaram van velem csupán. A fájdalomtól elvesztem egy-egy pillanatra az eszméletem. Kicsusszanok a testem szétmarcangolt maradványaiból. Valódi formám felragyog. A fájdalom velem tart. Minden emberi pedig ott marad a férgeknek és a halaknak a párhuzamos Duna partján. A Gardamur páncélját semmi nem képes megenni, a tüske okozta sokk a valóságaink szövetén hét réteggel feljebb és lentebb is megakasztotta, úgyhogy elvinni de felzabálni sem tudják majd. Jó útjelző lesz, ha vissza akarok majd menni.

A palota amit sietve emeltek a Gellért területén máris pompásabb mint jól esne. Az őrök őszintén tisztelegnek.
Ajánlom is. - gondolom, és tovább száguldok. a Kenderszövő és a Selyem gombolyító éppen olyan kérlelhetetlen, mint a Molnár. csak míg a Molnár valahogy a maszkulin formákat szereti ezek ketten nőiesebbek sokkal. A Kenderszövő durva, erőskezű világos forma. nedves és forró, de erős és kemény is egyszerre. A Selyemgombolyító légiesebb, tűnékenyebb. Fakóbb és sejtelmesebb. Éteri szépsége sokkal vonzóbb itt a szivárvány alatt, mint bármilyen hús-vér nő tud vonzó lenni odakint. Hatalmas szemei vannak, vékony teste rugalmas. Színei, ízei idegenek és éhséget ébresztők. Olyan régen párosodtam, hogy azonnal megkívánom.
-Egy kettős kémet keresek. A háborúban fogant. Erőszakos úton. - lövellem felé.
A Selyemgombolyító rám néz összetett szemeivel és hegyes nyelvével felém sziszeg. Én is kiöltöm a magam szervét, hogy találkozhassunk. Az esszencia közönséges. csalódott vagyok.Várok, mit kér cserébe. Már nem kívánom őt.
Lassan mozdul. kezei leteszik a gubót és felém indulnak. Megszilárdulnak és óvatosan belém nyúlnak, pont a közepembe. Undorodom, sikítanék, hánynék. Megerőszakol szinte, pedig testem nem fizikai. A kezeivel matat és tapogat. Öklendezem. Végül kivesz egy halom féregre emlékeztető gombolyagot belőlem.
-Miféle ár ez? - háborodom fel, de a szavaim mögött üres csend van. Magam sem gondolom komolyan. - Mi ez?
-Valaki más szíve.
-Nem az enyém?
-Nekünk adod vagy megtartod?
-Ez az ára? Undorítóan néz ki. Miért van bennem?
-Ez az ár.
Láttam már ilyet, de sosem hittem, hogy bennem is van egy. A Fáklyáké elképesztő fénnyel ragyog. Vannak éppen felcsillanó gyenge kis pislákolóak. De a legtöbben se fénye se formája. Akárcsak ezé, a párka kezében.
-Kié ez?
-Az ellenségedé. benned tartja, hogy biztonságban legyen. Gúny van a hangjában.
-Csodás. - nem tudok dühöt szítani magamban. A Párka felszisszen és én megérzem a Molnár hatalmas kezét a fejemben ahogy a gondolataimat újra ugyanarra a vágányra tereli.
-Megtartom. Mondj mást. - megkönnyebbülök.
-Nem vagy ember. - vár, mintha valami meglepőt mondott volna.
Valóban. Minek nekem az a szív? Undorító féreggombóc. Mozog és tekereg most is, a párka kezében, mégis.
-Most hogy a kezedben a szíve, haldoklik?
-Cseregyerek, akárcsak te. A haldoklás fázisaiban él, akárcsak te. Haldokolsz, Horatio Wishley?
-Nem vagyok halandó.
-Ahogy ő sem.
Nem értem. Összezavar. Az agyammal próbálok gondolkozni, de már levettem a fizikai testem. Nem is sikerül.
-Mondj más árat.
-Add akkor amid van, ami nem másé nálad, hanem a tiéd.
Mielőtt válaszolhatnék a párka kinyúl felém és megragadja a nyakam. Ha fizikai testem lenne már halott lennék. Odahúz és hegyes nyelvét az enyém mellett ledugja a mélyembe. Kiszívja a velőm. A színeket, a mintákat, mindent. Emlékeimet és érzéseimet amik a fizikai világba kötnek. Kapcsolódásokat, és neveket, amik emberekhez, egyszerű halandókhoz kötöttek. Számban a nyelvével rúgkapálok és sikítok. nem akarom odaadni, nem akarom megosztani senkivel. Egyszer csak eldob. Szinte kifordított.
-Elég ennyi. - hörgi felém. Odacsusszan és óvatosan, gondosan visszateszi azt a fura szívet belém. Nem bírom tovább. Összesem. Közelről nézem a végtagjaim kuszaságát. Otthon lennék? Mi közöm ehhez? Mi közöm ezekhez? Király? Minek? Kit érdekel? A párka sziszegő hangja térít magamhoz újra.
-Menj. Megtalálod a kémedet.

hétköznapi emberek - 3

A konyhába besütött a nap. Ő az asztalnál ült és a kiszóródott gyufaszálakból rakott ki mintákat. Minden össze volt csomagolva, csak Botondra várt. A konyha rendben, tisztán vette körül, fehér és nyír színekben. a színes bögrék takarosan lógtak a felső szekrény alól, a hűtőajtón ott pompáztak a képeslapok és vidám hűtőmágnesek. A hűtőből még csöpögött némi víz, de ez érdekelte legkevésbé. A szárba szökkent hagyma jobban zavarta, vagy az egyre ráncosodó krumpli. Botond késett. Összesöpörte a viaszosvászonról a gyufaszálakat és szépen egy irányba forgatva őket visszatette a gyufásdobozba. Nagy kincs lehet ez még.

Meghallotta a kapu döndülését.

-Végre. - sóhajtott és felkászálódott. A gyufát a kabátja zsebébe csúsztatta és felvette a kisebbik hátizsákot. A bejárati ajtóban megjelent Botond. Kockás inget vett valami koszhadt pólóra. A cipője fűzője elszakadt. 

-Szia. Ő. Indulunk is? - reménykedve nézte őt. Ő pedig megragadta a kötélfüles szatyrot. Készült erre, számított rá, most mégis gyomorszájon vágta a dolog. Az öccse sosem konfrontálódott, csak ha muszáj volt. De voltak csökönyös dolgai, amikhez foggal körömmel ragaszkodott. Bori kiakadt rajta a legtöbbször.
-Mennünk kell. A telken vannak gyümölcsfák, elférnek tyúkok is. Túlélünk.
-Aha. - félre nézett, aztán lépett egyet a kis odú felé, amit a szobájának csúfoltak mind. A konyhából és az előszobából harapták ki, ablaktalan apró lyuk volt. Egyetlen galériaágy teljesen kitöltötte. Egyik irányból az elfordított szekrény, a másikból egy furnér lap választotta el. - Majd utánatok megyek, jó? Van itt még pár levespor. El leszek.
-Szerinted ezt a sok cuccot hogy vigyem el? - Bori hangja elkezdett hangosodni, és egyúttal magasabb tartományban is szólt. Elhallgatott. Kényszerítette magát, hogy ne kezdjen el visitozva veszekedni az öccsével.

-a buszig segítek.

-Nincs busz.
-Jah. - Botond újabb lépést tett az odú felé. - akkor hogy?

-Lejössz velem, segítesz. Aztán tőlem mehetsz ahova akarsz. - majdnem sírt dühében.

Botond nézte a csomagokat, aztán lassan bólintott.
-Oké.

Lassan magára húzta a nagyobb zsákot és a négy szatyrot kettesével véve elindult a folyosón a lift felé. A harmadik lakásnál jutott eszébe, hogy nincs napközben áram. Bori rezignáltan várta a lépcsőnél.
-Csak tudnám min jár az eszed.
-Nem jár. - morogta Botond. 

A főútnál megálltak, hogy pihenjenek egy kicsit. A sávok közötti füves sávban egy férfi feküdt. Mellette egy kutya ült és nyüszített. Botond letette a szatyrot és átvágott a férfihez. Levette a zsákját és odahajolt a fickó arcához. Hatvanas ápolt úr vlt. Őszülő haja csillogott a napfényben. Kezei szeret maga mellett. Inge nyaka kinyitva. A bőre sápadt és szőrtelen volt. Botond nézte őt, aztán megvakarta a nyüszögő kutya fülét.

A halál közel járt. Ő odafeküdt a fickó mellé. Bori közben elkezdte kipakolni a nagy hátizsákot és pár dolgot átrakott a magáéba. Közben folyamatosan szitkozódott és sziszegett a dühtől. Botond nem törődött vele. Meg akarta nézni a halált. Figyelte az öreg eszméletlen arcát. aztán arra eszmélt, hogy Bori ott hagyta a kutya elaludt és a Nap vakító sugarai mintha az öregből sütnének. lefeküdt mellé és ahogy a válluk összeért ő elképzelte ahogy a középpontja fele halad. A gondolatok elmaradtak, ahogy a testtudata is. a fény maradt csak vele, a tiszta csend és a fény. Aztán lassan visszakúszott a tudatához a testérzet és az elgémberedett hát és a hűvösödő idő. A kutya ott ült nem messze és egy rigót rágott éppen. az öreg is ott feküdt hidegen és élettelenül. A zsákja is meg volt még, éppen csak a világtól való távolsága változott meg. Felkászálódott. Füttyentett a kutyának és elindult vissza a lakásba.

Napok teltek el. Ő kereste a csendet és igyekezett kizárni a gondolatait a fejéből. a csend mint valami hűs tó rezzenetlen vize fogadta be és tartotta meg őt valahol egyel magasabban mint addig. Mindaz ami a városban zajlott kevésbé volt már fontos. Persze lement ő és lopott kaját onnan ahol nem őrizték, de mindig csak annyit amennyi aznapra kell neki és a kutyának. Ha meg is verték, mert kétszer ez is megtörtént, azt sem vette annyira magára. Hagyta, hogy fájjon a teste, de nem gondolkozott rajta és cseppet sem izgatta magát fel. Az ötödik napra tudta megfogalmazni, hogy a csend kiöli a félelemet belőle. Nem úgy, mint egy veterán katonában. vannak neki érzelmei, fél is, és tud megijedni is, de mindezek sokkal kisebb lángon égtek már benne. Aztán egy este nem ment vissza a lakásba, hanem lement a térre a kutyával és szóba elegyedett pár reményvesztett idősebb emberrel. Elmondta nekik, hogy milyen jó a csend és milyen fényes mindenütt ha behunyja a szemét. Azt is, hogy nem számít igazán semmi, hogy ez a világ csak egy játszótér, és neki lassan vissza kellene térnie a fénybe, az ő valódi helyére. csak akkor beszélt ha megkérdezték mitől ilyen derűs és nyugodt. A legtöbben bolondnak tartották. Bárkivel szívesen megosztott a plédjét vagy az ételét, de nem engedte hogy szükséget szenvedjen ő maga. 

Végül odagyűlt mellé egy pár figura akiknek megnyugtatóak voltak Botond szavai és válaszokat találtak égető kérdésikre benne. Botond nem sokat törődött velük. Meghallgatta őket és nem traktálta őket a válaszaival. Végül felkerekedett és mikor úgy érezte egyszerűen ott hagyta őket. a kutya ment vele, és nem ugatott többet. 

kölcsönös

Csenge elaludt. Hong felöltözik, lassan megfontolva húz elő újabb ruhadarabokat a hatalmas beépített szekrényből. Elmélázok kicsit a ruhaarzenálján. Én vettem neki mindet, de mégis. Mennyire meg voltam győződve róla, hogy szüksége van minderre. Most, mikor látom, mennyire biztonságot ad neki, hogy nemes vérét itt kint is felmutathatja a megfelelő öltözetekkel már egyáltalán nem tartom jó ötletnek, hogy lehetővé tettem ezt neki. A hold besüt ránk. Csenge alszik. Én gyönyörködöm Hongban, ő gyönyörködik a ruhákban. Csend van.

Lassan elhelyezkedik. Csenge feje a combom mellett, keze a combomon. Légzése egyenletes. Hong az ágy túlvégéhez ül. Lábait Csenge lábai mellé teszi, és finoman, lassan végigsimít a lány vádliján.

Felrémlik az ereje. Lassan esik le, hogy tárgyalunk. Megkönnyítem neki, hiszen itt én vagyok valójában otthon. Hiába a luxuskégli, a csini ruhák, még a fáklya is egy lány aki sokkal inkább tartozik hozzám, mint hozzá.

-Meglepett, hogy ismét megtiszteltél társaságoddal. Kétlem, hogy hiányoztunk volna. - mosolygok fölényesen.

-Nem igazán értik, ahogy én sem, hogy miért barátkozol a farkasokkal.

-Igyekszem jó kapcsolatban lenni a sok és erősebb szomszédsággal.

-Haza kellene jönnöd kicsit, hogy értsenek, hogy értsék mit miért teszel.

-Bizonyára. - karomon a tetoválások megmoccannak. Csenge felsóhajt álmában. - Nem szívesen vesztegetek időt magyarázatokra, ha ott vagy te aki híven át tudod adni akaratunkat.

-Ez a te akaratod.

Arca rezzenéstelen tó, ahogy szokott.

-Mi a tied?

-Miért nem a fáklyákkal kötsz szövetséget inkább? Eszed, mit eszed - fintorog - zabálod őket.Sokkal helyénvalóbb lenne méltón tárgyalni közös érdekeinkről.

-Nosza. Tedd meg. - szalad ki belőlem. Basszus, megint bedőltem a gőgjének. Elmosolyodok, magamnak, csak úgy. Szánalmas vagyok. Király? - Tárgyalj velük. De amíg megtalálod a vezetőjüket addig én is szerezek pár barátot.

-Tartunk tőle, hogy a farkasok olyasmit kérnek majd amit nem akarunk nekik megadni.

-Tartunk tőle. - kijelentem. Nem nézek rá. Tudom mit találnék a szemében. Magányos farkas vagyok magam is. Miért lepődnek meg mind, hogy szívesebben vagyok a hátamban a farkasokkal, mint a hátamban a népemmel?

-Ezek szerint te szemben állsz velem és mögötted a Szivárvány ragyog? - felnézek. a kezem belesimít Csenge világos hajába. A fürtök finoman simogatják az ujjaim közét.

-Te vagy a király, én a segéded. - bólint. - Kötelességem informálnom téged a nép véleményéről.

Csenge megébred.

-Jó reggelt? - hunyorog. Nyújtózkodik. Kezem csupasz bőrén még mindig. Combomra hajtja a fejét és Hongot nézi.

-Bocsáss meg, hogy felébresztettünk. - mondja Hong szelíden. Érzem ahogy beindul köztük az áramlás. Ugyanakkor érzem ahogy az epe elönt. Milyen jogon próbálja az oldalára állítani? Finoman a lány hajába túrok. Olyan édes ez a lány, annyival több, mint amit gondolnak róla, akár Hong akár ő maga. Fiatal még, persze, de a fiatalság erő és lendület és olyan hősiesség otthona, amiről az ilyen vénségek mint én, csak nosztalgiával álmodozhatnak már. Hol vannak azok a napok amikor ilyen lendülettel éltem? Felemeli a fejét. Felül. Rám néz.

-Te még nem is aludtál?

Majd fogok.

-Pár napig nem találkozunk ismét. - szól Hong. Nem értem. Fókuszom kitisztul és előrehajolok de nem szólok.

-Jaj ne már. akkor újra nem fogok emlékezni. - szomorodik el Csenge.

-Van mód, hogy emlékezz. - Hong szelíden megsimítja Csenge talpát. - Van kedved velem jönni?

-Hova?

Hong felemeli Csenge lábát és belecsókol a talpába. a lány kuncog. Én felpattanok.

-Nincs annyi időnk. -szalad ki a számon. Hong felnéz. Nyert. Tudom, hogy nyert. Ezzel a nem lenne jóval olyan vagyok, mint egy túlféltő bátty. Csenge vele fog menni. Visszaülök.

-Máshogy telik ott az idő. Két nap elég lesz.

-Két nap? - Hong fintorog. - Annyi idő alatt épp megiszunk egy kávét. Ne légy modortalan felség. - ültében hajol meg. Olyan maró és rendreutasító, hogy nyelnem kell egyet, nehogy leordítsam.

-Egy hetet maradnod kell, hogy értelme legyen.

-Egy hét az majdnem három hónap.

Csenge megijed kicsit. Van remény gondolom. aztán megszólal és elszáll a remény.

-El kell kéredszkedjek otthon, de menni fog. - boldog.

Hátradőlök és bólintok.

-Mikor?

-Most?

Hiba. Felnézek.

-Telihold van. Holnap éjjel előtt nem. Legyen holnap után reggel.

Hong egy pillanatig ül aztán bólint.

-Rendben.

-Kiviszem Wekerlére, ne legyen vele gondod, és holnap este itt találkozunk.

-A te utadat is elő kell készítsem, hogy a kellő pompával térhess haza ismét.

Komolyan mondja. Ami rosszabb, hogy halálosan komolyan is gondolja. Már hogy mehetnék haza nagy pompával, mikor a királyság egy romhalmaz?

-Semmi felhajtás, semmi pompa. - felpattanok. Csak egyszerűen hazamegyünk.Körbekísérjük a romhalmazban, megmutatjuk a világunk lényegét és visszaengedjük. Olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehet, hogy ne öregedjen sokat. érted? - dühös vagyok. Dühös és csalódott.

-Romhalmaz? - Hong is feláll. Csenge csak les.

-Fiúk. Hé, nyugi.

-Amíg te itt fesztiválozol a csürhéddel meg elkóborolt brókereket kísérsz haza, otthon mindenki az utoló leheletével is a túlélésért harcol. Minden erőnkkel építkezünk. - Odalép elém és az arcomba sziszeg. - Haza kéne jönnöd, ha már kiválasztottak.

A kémre gondolok folyamatosan. A kémre aki szerint túlföldi vagyok, aki szerint segítségemmel egyszer és mindenkorra kiirtódik a szivárványos vér. A kémre akit Hong elkapott és kivallatott és akit végül Sándor valami túlfűtött jóság mámorban elengedett. Meg kell találnom és magamnak is kikérdeznem, mert ez a gyanakvás, ez a lappangó kétely Hongban nagyon veszélyes lehet. Ha nem bízik bennem, ha nem hiszi, hogy ilyen kivételes helyzetekben a formalitások nélküli nyers és gyors helyzetfelismerés hasznosabb mint az évezredes tradíciók, akkor akár most vissza is adhatom a királyságomat a királyságom kisszámú népének. legyen ő királyuk és oldja meg a dolgaikat ő.

-Nem megyek. - mondom. Menj, vidd Csengét, mutass meg neki mindent, aztán engedd haza. Én itt tartom a frontot. - kézfogásra nyújtom a kezem. - a magam szerény eszközeivel.

Kénytelen elfogadni. Csenge vibrál. Érzi, hogy valami nem oké.

-Gyere, együnk valamit, kapsz egy kávét, aztán hazatekerünk a mamához, hogy ne aggódjon. Oké?

-Ja, köszi.

***

Már a bringán ülünk mikor megvirrad.

-Miért sietünk ennyire?

-Szeretnék adni neked indulás előtt egy kis ajándékot. Hong biztos elfelejtette én meg nem akartam beégetni.

-Aha.

-Ilyen kis tetkó, amitől nem fogy annyira az időd itt. - vetem oda lazán, mint egy semmiséget.

-Tetkó? az jó. Mint a tieid?

Meghökkenek.

-Igen. Pont mint az enyéim. - tekerünk. Az Andrássyról az írók boltjánál fordulunk le. Erre a legrövidebb. Hamar hozzám érünk. Kis lakásom rendetlen volt most is. Csenge azonnal elkezdi nézegetni a szertehagyott cuccokat. Az asztalra feltornyozott ezernyi polaroid fotót, a nagy falat a húgom dolgaival teletűzködve. Kipakolom a tetoválócuccokat. Leülök az egyik öreg székre. Nyikorog. Csenge csak nézelődik. Nézem őt. Jó hogy itt van. Bevilágítja az egész kis kéglit. Nem akarok kimenni innen amíg itt van.

Leül és nézi a cuccot. Semmi riasztó nincs benne, kis kompresszor, hosszú kábel bégén egy vastagabb filchez hasonló megvastagodás. Odavonom magamhoz, megölelgetem. Becsókolok a nyakába, ölelem hosszan, mozdulatlanul. Megnyugszik, mint egy kis riadt madár. Leül elém, ahogy mutatom neki és kibújik a pólójából. Szép. A pészméker hege szinte láthatatlan. Háttal fordítom.

-Egyet kapsz a hátadra egyet meg oda ahova kéred, de legalább két pontnak kell lennie.

-Jó. Mi lesz a minta?

-Mi legyen?

-Ne túl vad, ne koponyás meg ne túl giccses. Nem tudom.

-Oké.

Bekapcsolom a gépet ő hátrasandít.

-Nem kellene felrajzolni?

-De, de. - Visszafordul, én egyre szélesebben mosolygok. Felkapok egy cerkát az asztalról és húzok pár vonalat, amitől ő megnyugszik. Aztán megcsókolom a lapockái között és a csókom nyomán fekete folt marad a bőrén. A tűk halkan zümmögnek.

-Görbítsd a hátad. Fájni fog, de kibírható.

-Jó. - mondja ő és csinálja amit mondok. Amikor a tűk a bőrébe marnak megfeszül. Forró tenyerem a hátán fekszik, felfénylik a bőre alatta. A vonalak a bőrömben mint valami élő organizmus ami kíváncsi és vállakózókedvű odagyűlik a tenyeremhez. A tűk a mutatóujjam mellett verik a halvány fiatal bőrt. A szín pedig átcsúszik belé. Csenge felszisszen. Kis égett hús szag száll, a szám duruzsol. altatódalt és megkötő igéket súg-csókol a bőrébe. Emlékszem a fájdalomra, amikor a magamét varrtam. A saját húsomat zabáltam hozzá. A combomból vágtam ki hozzá a szeleteket. Neki könnyebb. Ő belőlem kap életet hozzá. Amikor kész a folt, ami hullámos szélű zavaros belsejű galaxis-köd hátradőlök a székben.

-Kész?

-Aha.

-Nagyon fájt, tényleg.

-Aha.

Kikapcsolom a gépet.

-Maradj még így egy kicsit. - kérem, és igyekszem nem elájulni a fáradtságtól. A tenyerem süt, mint egy vasaló. Elalszom egy pillanatra.

-Jesszus de rosszul nézel ki! - kiállt fel. - Hallod? Horatio?!

-Igen. Nem. Igen. - elvigyorodok, mint valami kéjes éjszaka után. Vakító a fénye. Imádom.

-Mutasd. Adj egy tükröt. - felpattan. Fordul egyet a szobában és a szekrényhez lép. az agyam egy része bekapcsolja a vészfényeket, de a fáradtság nagyobb úr, végignézem szenvtelenül, ahogy kinyitja az öreg szekrényajtót és belenéz az egyik ajtó belső oldalán a tükörbe. A másik ajtót is kinyitotta, de nem vette még észre, hogy mindkét ajtó nyitva van és tükrös a belsejük. Tükörterem kéne legyen a visszatükröződés adta folyosó érzés, de helyett ott az átjáró. Nem látja még. Ott áll a két tükör tüzében. Aztán megérzi. Felnéz rám. az arcára vetődő fények mások.

-Mi ez?

-A legnagyobb titkom. - mosolygok. Nincs visszaút. Itt ülök álló farokkal mint egy ember, halálosan fáradtan a brutális időmegkötő varázslat után a titkos átjárómtól két méterre és lebuktam.

-De mi ez?

-Narnia. - mosolygok. - a Narnia mesét ismered nem?

-Aha.

-Ez a szekrény ihlette. - terelek.

-Az ott Narnia? - nem mer a tükrökbe nézni.

-Nem. Narnia nincs már. Majd ha egy gyerek újra elolvassa talán akkor lesz.

Összeszedi magát és benéz az egyik tükörbe. A hátán szétterjed a szín. Kibomlanak a gubancbazárt formák. Nem borítja be, csak féltenyérnyi területen él, de a minta jellegzetes. Láncing.

Feljebb ülök a széken és könyökölve próbálom megtartani egyre nehezebb fejem.

-Gyere ki onnan kérlek. Majd Hong átvisz azon az úton, amit ő használ. Ez a szekrény... ez titok. Érted? Senkinek, soha még Hongnak sem... kérlek, ne mondd el, ne tégy róla említést senkinek... Mindegy. - sóhajtok. Mindegy. Egy titok addig titok, amíg csak egyetlen személy tud róla. Amit ketten tudnak, az már nem titok, csak az időzített információ. Bizonyára így kell lennie, nyugtatgatom magam, de túl fáradt vagyok még megijedni is.

-Veled akarok menni. - mondja a tükörnek fordulva elszántan. -Egészen más utakon jársz mint ő. Nagyon kedvelem Hongot, de ő annyira zárt. Te meg...

-Gyere ide kérlek. - suttogom. - Csukd be és gyere ide. - hosszú a csend, mire becsukja. Nem lép át.  - Még egy jelet kell rád tegyek.

Leül elém a székre. Az arcom a kezeibe fogja. Megcsókol. Komoly. Érzem hogy boldog. Feláll és kibontja a nadrágját.

-Ne viccelj. - elnevetem magam.

-Nem viccelek. - mondja komolyan. Leveszi a nadrágját és a bugyiját is.Leül a székre és a lábait felteszi mellém, terpeszbe. Lassan kinyúl felém és az ujját a számba mártja. Körbenyalom. Kihúzza és elkezdi magát simogatni. Néz. a szemei színesek, mint a szivárvány. a pupillája kitágul, a fókuszát elveszti, de még engem néz. Felegyenesedek.

-Ne... ne mozdulj. - nyögi. Megnyalja az ajkát de a száját már nem csukja be. Reszket és néz. Belém néz. A teste izzása a hideg pinkből forró bíborra vált. Etet. Tudatosan megetet. Végigsimítom a combjait. Néz. A keze ütemesen mozog. Fölé hajolok ugyanabban az ütemben tologatom a nyelvem a szájába ahogy a keze mozog. A bíbor hullám, a pezsdítő ereje végigsöpör rajtam. Bekúszik az orrlyukaimon az illatával, beszivárog a torkomba a nyálával és a zöme, a legvadabb és legerősebb sugár egyszerűen az akaratával jön. Nyakon csap mint egy vödör víz, beborít mint valami takaró és táplál mint egy nagy korty tej.

***

A nagyi kedves de szigorú, mint mindig. Nem örül neki, hogy Csenge önkéntesnek áll. Nincs baja velem, de nem örül. Négyszer teszek ígéretet hogy vigyázok rá. Egyikőjük sincs tudatába az ígéretem súlyával. Hogyan is lehetne. Megebédelünk és alszunk utána egyet összeölelkezve Csenge szobájában. Ruhában vagyunk, a kapcsolat köztünk azonban azonnal él, ahogy a bőrünk összeér. A vonalak bennem újrarajzolják a vonalait. a mintáink összerendeződnek. Újra és újra figyelmeztetem magam, hogy ezt a csapdát nagyon nagyon jól ismerem, és nem szabad újra belesétálnom.

Délután visszaindulunk. Hoz valami cuccokat, kamuból azt hiszem. Mondom neki, hogy nem kell, ő kacsint.

Az utcákon gyűlnek az emberek. Mindenféle indítatásból verődnek csoportokba. Olyanok mint a juhásza vesztett nyáj. Ösztönök vezérelve rendeződnek, ki éhség, ki düh, ki remény vagy hit ösztönzésére. Mind fél. Térítők, katonák, árusok és gyászolók, fosztogatók, kéregetők és vonulók váltják egymást. Nem beszélünk. Csenge is fél.

Az Andrássyn Hong készen áll. Érzem, hogy ő is táplálkozott. A Tesókat is hazaküldte a cuccaikért a Gellért térre. Ott áll a nappaliban a fehér kanapék között és vár minket.

-Jönnöd kéne. - mondja csendesen.

-Azt mondtad báb király, ugye?

Hong elsápad.

-A kém mondta.

-Megelevenedek. Te intézel mindent amíg nem járok ennek a végére, testvérem. Te leszel a király amíg nem tisztázom magam.

Hong nyel egyet. Megleptem. ezt akartad nem? - gondolom gúnyosan, de el is szégyenlem magam emiatt azonnal.

-Testvérem. - mondja utánam újra és kezet nyújt.

-Vigyázz rá. Egy itteni hét múlva legyetek újra itt.

Bólint. Megölel, férfiasan, testvériesen, mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy erősebb vagyok vele, és eltaszítva érzi magát. Ez van. Csenge nem szól. Hong kézen fogja és elindulnak kifelé. csenge visszanéz, mosolyog. Mondaná, de nincs rá szükség.

-Minden rendben. - mondom. Ő pedig tudja, hogy semmi sincs rendben.