kölcsönös

Csenge elaludt. Hong felöltözik, lassan megfontolva húz elő újabb ruhadarabokat a hatalmas beépített szekrényből. Elmélázok kicsit a ruhaarzenálján. Én vettem neki mindet, de mégis. Mennyire meg voltam győződve róla, hogy szüksége van minderre. Most, mikor látom, mennyire biztonságot ad neki, hogy nemes vérét itt kint is felmutathatja a megfelelő öltözetekkel már egyáltalán nem tartom jó ötletnek, hogy lehetővé tettem ezt neki. A hold besüt ránk. Csenge alszik. Én gyönyörködöm Hongban, ő gyönyörködik a ruhákban. Csend van.

Lassan elhelyezkedik. Csenge feje a combom mellett, keze a combomon. Légzése egyenletes. Hong az ágy túlvégéhez ül. Lábait Csenge lábai mellé teszi, és finoman, lassan végigsimít a lány vádliján.

Felrémlik az ereje. Lassan esik le, hogy tárgyalunk. Megkönnyítem neki, hiszen itt én vagyok valójában otthon. Hiába a luxuskégli, a csini ruhák, még a fáklya is egy lány aki sokkal inkább tartozik hozzám, mint hozzá.

-Meglepett, hogy ismét megtiszteltél társaságoddal. Kétlem, hogy hiányoztunk volna. - mosolygok fölényesen.

-Nem igazán értik, ahogy én sem, hogy miért barátkozol a farkasokkal.

-Igyekszem jó kapcsolatban lenni a sok és erősebb szomszédsággal.

-Haza kellene jönnöd kicsit, hogy értsenek, hogy értsék mit miért teszel.

-Bizonyára. - karomon a tetoválások megmoccannak. Csenge felsóhajt álmában. - Nem szívesen vesztegetek időt magyarázatokra, ha ott vagy te aki híven át tudod adni akaratunkat.

-Ez a te akaratod.

Arca rezzenéstelen tó, ahogy szokott.

-Mi a tied?

-Miért nem a fáklyákkal kötsz szövetséget inkább? Eszed, mit eszed - fintorog - zabálod őket.Sokkal helyénvalóbb lenne méltón tárgyalni közös érdekeinkről.

-Nosza. Tedd meg. - szalad ki belőlem. Basszus, megint bedőltem a gőgjének. Elmosolyodok, magamnak, csak úgy. Szánalmas vagyok. Király? - Tárgyalj velük. De amíg megtalálod a vezetőjüket addig én is szerezek pár barátot.

-Tartunk tőle, hogy a farkasok olyasmit kérnek majd amit nem akarunk nekik megadni.

-Tartunk tőle. - kijelentem. Nem nézek rá. Tudom mit találnék a szemében. Magányos farkas vagyok magam is. Miért lepődnek meg mind, hogy szívesebben vagyok a hátamban a farkasokkal, mint a hátamban a népemmel?

-Ezek szerint te szemben állsz velem és mögötted a Szivárvány ragyog? - felnézek. a kezem belesimít Csenge világos hajába. A fürtök finoman simogatják az ujjaim közét.

-Te vagy a király, én a segéded. - bólint. - Kötelességem informálnom téged a nép véleményéről.

Csenge megébred.

-Jó reggelt? - hunyorog. Nyújtózkodik. Kezem csupasz bőrén még mindig. Combomra hajtja a fejét és Hongot nézi.

-Bocsáss meg, hogy felébresztettünk. - mondja Hong szelíden. Érzem ahogy beindul köztük az áramlás. Ugyanakkor érzem ahogy az epe elönt. Milyen jogon próbálja az oldalára állítani? Finoman a lány hajába túrok. Olyan édes ez a lány, annyival több, mint amit gondolnak róla, akár Hong akár ő maga. Fiatal még, persze, de a fiatalság erő és lendület és olyan hősiesség otthona, amiről az ilyen vénségek mint én, csak nosztalgiával álmodozhatnak már. Hol vannak azok a napok amikor ilyen lendülettel éltem? Felemeli a fejét. Felül. Rám néz.

-Te még nem is aludtál?

Majd fogok.

-Pár napig nem találkozunk ismét. - szól Hong. Nem értem. Fókuszom kitisztul és előrehajolok de nem szólok.

-Jaj ne már. akkor újra nem fogok emlékezni. - szomorodik el Csenge.

-Van mód, hogy emlékezz. - Hong szelíden megsimítja Csenge talpát. - Van kedved velem jönni?

-Hova?

Hong felemeli Csenge lábát és belecsókol a talpába. a lány kuncog. Én felpattanok.

-Nincs annyi időnk. -szalad ki a számon. Hong felnéz. Nyert. Tudom, hogy nyert. Ezzel a nem lenne jóval olyan vagyok, mint egy túlféltő bátty. Csenge vele fog menni. Visszaülök.

-Máshogy telik ott az idő. Két nap elég lesz.

-Két nap? - Hong fintorog. - Annyi idő alatt épp megiszunk egy kávét. Ne légy modortalan felség. - ültében hajol meg. Olyan maró és rendreutasító, hogy nyelnem kell egyet, nehogy leordítsam.

-Egy hetet maradnod kell, hogy értelme legyen.

-Egy hét az majdnem három hónap.

Csenge megijed kicsit. Van remény gondolom. aztán megszólal és elszáll a remény.

-El kell kéredszkedjek otthon, de menni fog. - boldog.

Hátradőlök és bólintok.

-Mikor?

-Most?

Hiba. Felnézek.

-Telihold van. Holnap éjjel előtt nem. Legyen holnap után reggel.

Hong egy pillanatig ül aztán bólint.

-Rendben.

-Kiviszem Wekerlére, ne legyen vele gondod, és holnap este itt találkozunk.

-A te utadat is elő kell készítsem, hogy a kellő pompával térhess haza ismét.

Komolyan mondja. Ami rosszabb, hogy halálosan komolyan is gondolja. Már hogy mehetnék haza nagy pompával, mikor a királyság egy romhalmaz?

-Semmi felhajtás, semmi pompa. - felpattanok. Csak egyszerűen hazamegyünk.Körbekísérjük a romhalmazban, megmutatjuk a világunk lényegét és visszaengedjük. Olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehet, hogy ne öregedjen sokat. érted? - dühös vagyok. Dühös és csalódott.

-Romhalmaz? - Hong is feláll. Csenge csak les.

-Fiúk. Hé, nyugi.

-Amíg te itt fesztiválozol a csürhéddel meg elkóborolt brókereket kísérsz haza, otthon mindenki az utoló leheletével is a túlélésért harcol. Minden erőnkkel építkezünk. - Odalép elém és az arcomba sziszeg. - Haza kéne jönnöd, ha már kiválasztottak.

A kémre gondolok folyamatosan. A kémre aki szerint túlföldi vagyok, aki szerint segítségemmel egyszer és mindenkorra kiirtódik a szivárványos vér. A kémre akit Hong elkapott és kivallatott és akit végül Sándor valami túlfűtött jóság mámorban elengedett. Meg kell találnom és magamnak is kikérdeznem, mert ez a gyanakvás, ez a lappangó kétely Hongban nagyon veszélyes lehet. Ha nem bízik bennem, ha nem hiszi, hogy ilyen kivételes helyzetekben a formalitások nélküli nyers és gyors helyzetfelismerés hasznosabb mint az évezredes tradíciók, akkor akár most vissza is adhatom a királyságomat a királyságom kisszámú népének. legyen ő királyuk és oldja meg a dolgaikat ő.

-Nem megyek. - mondom. Menj, vidd Csengét, mutass meg neki mindent, aztán engedd haza. Én itt tartom a frontot. - kézfogásra nyújtom a kezem. - a magam szerény eszközeivel.

Kénytelen elfogadni. Csenge vibrál. Érzi, hogy valami nem oké.

-Gyere, együnk valamit, kapsz egy kávét, aztán hazatekerünk a mamához, hogy ne aggódjon. Oké?

-Ja, köszi.

***

Már a bringán ülünk mikor megvirrad.

-Miért sietünk ennyire?

-Szeretnék adni neked indulás előtt egy kis ajándékot. Hong biztos elfelejtette én meg nem akartam beégetni.

-Aha.

-Ilyen kis tetkó, amitől nem fogy annyira az időd itt. - vetem oda lazán, mint egy semmiséget.

-Tetkó? az jó. Mint a tieid?

Meghökkenek.

-Igen. Pont mint az enyéim. - tekerünk. Az Andrássyról az írók boltjánál fordulunk le. Erre a legrövidebb. Hamar hozzám érünk. Kis lakásom rendetlen volt most is. Csenge azonnal elkezdi nézegetni a szertehagyott cuccokat. Az asztalra feltornyozott ezernyi polaroid fotót, a nagy falat a húgom dolgaival teletűzködve. Kipakolom a tetoválócuccokat. Leülök az egyik öreg székre. Nyikorog. Csenge csak nézelődik. Nézem őt. Jó hogy itt van. Bevilágítja az egész kis kéglit. Nem akarok kimenni innen amíg itt van.

Leül és nézi a cuccot. Semmi riasztó nincs benne, kis kompresszor, hosszú kábel bégén egy vastagabb filchez hasonló megvastagodás. Odavonom magamhoz, megölelgetem. Becsókolok a nyakába, ölelem hosszan, mozdulatlanul. Megnyugszik, mint egy kis riadt madár. Leül elém, ahogy mutatom neki és kibújik a pólójából. Szép. A pészméker hege szinte láthatatlan. Háttal fordítom.

-Egyet kapsz a hátadra egyet meg oda ahova kéred, de legalább két pontnak kell lennie.

-Jó. Mi lesz a minta?

-Mi legyen?

-Ne túl vad, ne koponyás meg ne túl giccses. Nem tudom.

-Oké.

Bekapcsolom a gépet ő hátrasandít.

-Nem kellene felrajzolni?

-De, de. - Visszafordul, én egyre szélesebben mosolygok. Felkapok egy cerkát az asztalról és húzok pár vonalat, amitől ő megnyugszik. Aztán megcsókolom a lapockái között és a csókom nyomán fekete folt marad a bőrén. A tűk halkan zümmögnek.

-Görbítsd a hátad. Fájni fog, de kibírható.

-Jó. - mondja ő és csinálja amit mondok. Amikor a tűk a bőrébe marnak megfeszül. Forró tenyerem a hátán fekszik, felfénylik a bőre alatta. A vonalak a bőrömben mint valami élő organizmus ami kíváncsi és vállakózókedvű odagyűlik a tenyeremhez. A tűk a mutatóujjam mellett verik a halvány fiatal bőrt. A szín pedig átcsúszik belé. Csenge felszisszen. Kis égett hús szag száll, a szám duruzsol. altatódalt és megkötő igéket súg-csókol a bőrébe. Emlékszem a fájdalomra, amikor a magamét varrtam. A saját húsomat zabáltam hozzá. A combomból vágtam ki hozzá a szeleteket. Neki könnyebb. Ő belőlem kap életet hozzá. Amikor kész a folt, ami hullámos szélű zavaros belsejű galaxis-köd hátradőlök a székben.

-Kész?

-Aha.

-Nagyon fájt, tényleg.

-Aha.

Kikapcsolom a gépet.

-Maradj még így egy kicsit. - kérem, és igyekszem nem elájulni a fáradtságtól. A tenyerem süt, mint egy vasaló. Elalszom egy pillanatra.

-Jesszus de rosszul nézel ki! - kiállt fel. - Hallod? Horatio?!

-Igen. Nem. Igen. - elvigyorodok, mint valami kéjes éjszaka után. Vakító a fénye. Imádom.

-Mutasd. Adj egy tükröt. - felpattan. Fordul egyet a szobában és a szekrényhez lép. az agyam egy része bekapcsolja a vészfényeket, de a fáradtság nagyobb úr, végignézem szenvtelenül, ahogy kinyitja az öreg szekrényajtót és belenéz az egyik ajtó belső oldalán a tükörbe. A másik ajtót is kinyitotta, de nem vette még észre, hogy mindkét ajtó nyitva van és tükrös a belsejük. Tükörterem kéne legyen a visszatükröződés adta folyosó érzés, de helyett ott az átjáró. Nem látja még. Ott áll a két tükör tüzében. Aztán megérzi. Felnéz rám. az arcára vetődő fények mások.

-Mi ez?

-A legnagyobb titkom. - mosolygok. Nincs visszaút. Itt ülök álló farokkal mint egy ember, halálosan fáradtan a brutális időmegkötő varázslat után a titkos átjárómtól két méterre és lebuktam.

-De mi ez?

-Narnia. - mosolygok. - a Narnia mesét ismered nem?

-Aha.

-Ez a szekrény ihlette. - terelek.

-Az ott Narnia? - nem mer a tükrökbe nézni.

-Nem. Narnia nincs már. Majd ha egy gyerek újra elolvassa talán akkor lesz.

Összeszedi magát és benéz az egyik tükörbe. A hátán szétterjed a szín. Kibomlanak a gubancbazárt formák. Nem borítja be, csak féltenyérnyi területen él, de a minta jellegzetes. Láncing.

Feljebb ülök a széken és könyökölve próbálom megtartani egyre nehezebb fejem.

-Gyere ki onnan kérlek. Majd Hong átvisz azon az úton, amit ő használ. Ez a szekrény... ez titok. Érted? Senkinek, soha még Hongnak sem... kérlek, ne mondd el, ne tégy róla említést senkinek... Mindegy. - sóhajtok. Mindegy. Egy titok addig titok, amíg csak egyetlen személy tud róla. Amit ketten tudnak, az már nem titok, csak az időzített információ. Bizonyára így kell lennie, nyugtatgatom magam, de túl fáradt vagyok még megijedni is.

-Veled akarok menni. - mondja a tükörnek fordulva elszántan. -Egészen más utakon jársz mint ő. Nagyon kedvelem Hongot, de ő annyira zárt. Te meg...

-Gyere ide kérlek. - suttogom. - Csukd be és gyere ide. - hosszú a csend, mire becsukja. Nem lép át.  - Még egy jelet kell rád tegyek.

Leül elém a székre. Az arcom a kezeibe fogja. Megcsókol. Komoly. Érzem hogy boldog. Feláll és kibontja a nadrágját.

-Ne viccelj. - elnevetem magam.

-Nem viccelek. - mondja komolyan. Leveszi a nadrágját és a bugyiját is.Leül a székre és a lábait felteszi mellém, terpeszbe. Lassan kinyúl felém és az ujját a számba mártja. Körbenyalom. Kihúzza és elkezdi magát simogatni. Néz. a szemei színesek, mint a szivárvány. a pupillája kitágul, a fókuszát elveszti, de még engem néz. Felegyenesedek.

-Ne... ne mozdulj. - nyögi. Megnyalja az ajkát de a száját már nem csukja be. Reszket és néz. Belém néz. A teste izzása a hideg pinkből forró bíborra vált. Etet. Tudatosan megetet. Végigsimítom a combjait. Néz. A keze ütemesen mozog. Fölé hajolok ugyanabban az ütemben tologatom a nyelvem a szájába ahogy a keze mozog. A bíbor hullám, a pezsdítő ereje végigsöpör rajtam. Bekúszik az orrlyukaimon az illatával, beszivárog a torkomba a nyálával és a zöme, a legvadabb és legerősebb sugár egyszerűen az akaratával jön. Nyakon csap mint egy vödör víz, beborít mint valami takaró és táplál mint egy nagy korty tej.

***

A nagyi kedves de szigorú, mint mindig. Nem örül neki, hogy Csenge önkéntesnek áll. Nincs baja velem, de nem örül. Négyszer teszek ígéretet hogy vigyázok rá. Egyikőjük sincs tudatába az ígéretem súlyával. Hogyan is lehetne. Megebédelünk és alszunk utána egyet összeölelkezve Csenge szobájában. Ruhában vagyunk, a kapcsolat köztünk azonban azonnal él, ahogy a bőrünk összeér. A vonalak bennem újrarajzolják a vonalait. a mintáink összerendeződnek. Újra és újra figyelmeztetem magam, hogy ezt a csapdát nagyon nagyon jól ismerem, és nem szabad újra belesétálnom.

Délután visszaindulunk. Hoz valami cuccokat, kamuból azt hiszem. Mondom neki, hogy nem kell, ő kacsint.

Az utcákon gyűlnek az emberek. Mindenféle indítatásból verődnek csoportokba. Olyanok mint a juhásza vesztett nyáj. Ösztönök vezérelve rendeződnek, ki éhség, ki düh, ki remény vagy hit ösztönzésére. Mind fél. Térítők, katonák, árusok és gyászolók, fosztogatók, kéregetők és vonulók váltják egymást. Nem beszélünk. Csenge is fél.

Az Andrássyn Hong készen áll. Érzem, hogy ő is táplálkozott. A Tesókat is hazaküldte a cuccaikért a Gellért térre. Ott áll a nappaliban a fehér kanapék között és vár minket.

-Jönnöd kéne. - mondja csendesen.

-Azt mondtad báb király, ugye?

Hong elsápad.

-A kém mondta.

-Megelevenedek. Te intézel mindent amíg nem járok ennek a végére, testvérem. Te leszel a király amíg nem tisztázom magam.

Hong nyel egyet. Megleptem. ezt akartad nem? - gondolom gúnyosan, de el is szégyenlem magam emiatt azonnal.

-Testvérem. - mondja utánam újra és kezet nyújt.

-Vigyázz rá. Egy itteni hét múlva legyetek újra itt.

Bólint. Megölel, férfiasan, testvériesen, mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy erősebb vagyok vele, és eltaszítva érzi magát. Ez van. Csenge nem szól. Hong kézen fogja és elindulnak kifelé. csenge visszanéz, mosolyog. Mondaná, de nincs rá szükség.

-Minden rendben. - mondom. Ő pedig tudja, hogy semmi sincs rendben.