hétköznapi emberek - 3

A konyhába besütött a nap. Ő az asztalnál ült és a kiszóródott gyufaszálakból rakott ki mintákat. Minden össze volt csomagolva, csak Botondra várt. A konyha rendben, tisztán vette körül, fehér és nyír színekben. a színes bögrék takarosan lógtak a felső szekrény alól, a hűtőajtón ott pompáztak a képeslapok és vidám hűtőmágnesek. A hűtőből még csöpögött némi víz, de ez érdekelte legkevésbé. A szárba szökkent hagyma jobban zavarta, vagy az egyre ráncosodó krumpli. Botond késett. Összesöpörte a viaszosvászonról a gyufaszálakat és szépen egy irányba forgatva őket visszatette a gyufásdobozba. Nagy kincs lehet ez még.

Meghallotta a kapu döndülését.

-Végre. - sóhajtott és felkászálódott. A gyufát a kabátja zsebébe csúsztatta és felvette a kisebbik hátizsákot. A bejárati ajtóban megjelent Botond. Kockás inget vett valami koszhadt pólóra. A cipője fűzője elszakadt. 

-Szia. Ő. Indulunk is? - reménykedve nézte őt. Ő pedig megragadta a kötélfüles szatyrot. Készült erre, számított rá, most mégis gyomorszájon vágta a dolog. Az öccse sosem konfrontálódott, csak ha muszáj volt. De voltak csökönyös dolgai, amikhez foggal körömmel ragaszkodott. Bori kiakadt rajta a legtöbbször.
-Mennünk kell. A telken vannak gyümölcsfák, elférnek tyúkok is. Túlélünk.
-Aha. - félre nézett, aztán lépett egyet a kis odú felé, amit a szobájának csúfoltak mind. A konyhából és az előszobából harapták ki, ablaktalan apró lyuk volt. Egyetlen galériaágy teljesen kitöltötte. Egyik irányból az elfordított szekrény, a másikból egy furnér lap választotta el. - Majd utánatok megyek, jó? Van itt még pár levespor. El leszek.
-Szerinted ezt a sok cuccot hogy vigyem el? - Bori hangja elkezdett hangosodni, és egyúttal magasabb tartományban is szólt. Elhallgatott. Kényszerítette magát, hogy ne kezdjen el visitozva veszekedni az öccsével.

-a buszig segítek.

-Nincs busz.
-Jah. - Botond újabb lépést tett az odú felé. - akkor hogy?

-Lejössz velem, segítesz. Aztán tőlem mehetsz ahova akarsz. - majdnem sírt dühében.

Botond nézte a csomagokat, aztán lassan bólintott.
-Oké.

Lassan magára húzta a nagyobb zsákot és a négy szatyrot kettesével véve elindult a folyosón a lift felé. A harmadik lakásnál jutott eszébe, hogy nincs napközben áram. Bori rezignáltan várta a lépcsőnél.
-Csak tudnám min jár az eszed.
-Nem jár. - morogta Botond. 

A főútnál megálltak, hogy pihenjenek egy kicsit. A sávok közötti füves sávban egy férfi feküdt. Mellette egy kutya ült és nyüszített. Botond letette a szatyrot és átvágott a férfihez. Levette a zsákját és odahajolt a fickó arcához. Hatvanas ápolt úr vlt. Őszülő haja csillogott a napfényben. Kezei szeret maga mellett. Inge nyaka kinyitva. A bőre sápadt és szőrtelen volt. Botond nézte őt, aztán megvakarta a nyüszögő kutya fülét.

A halál közel járt. Ő odafeküdt a fickó mellé. Bori közben elkezdte kipakolni a nagy hátizsákot és pár dolgot átrakott a magáéba. Közben folyamatosan szitkozódott és sziszegett a dühtől. Botond nem törődött vele. Meg akarta nézni a halált. Figyelte az öreg eszméletlen arcát. aztán arra eszmélt, hogy Bori ott hagyta a kutya elaludt és a Nap vakító sugarai mintha az öregből sütnének. lefeküdt mellé és ahogy a válluk összeért ő elképzelte ahogy a középpontja fele halad. A gondolatok elmaradtak, ahogy a testtudata is. a fény maradt csak vele, a tiszta csend és a fény. Aztán lassan visszakúszott a tudatához a testérzet és az elgémberedett hát és a hűvösödő idő. A kutya ott ült nem messze és egy rigót rágott éppen. az öreg is ott feküdt hidegen és élettelenül. A zsákja is meg volt még, éppen csak a világtól való távolsága változott meg. Felkászálódott. Füttyentett a kutyának és elindult vissza a lakásba.

Napok teltek el. Ő kereste a csendet és igyekezett kizárni a gondolatait a fejéből. a csend mint valami hűs tó rezzenetlen vize fogadta be és tartotta meg őt valahol egyel magasabban mint addig. Mindaz ami a városban zajlott kevésbé volt már fontos. Persze lement ő és lopott kaját onnan ahol nem őrizték, de mindig csak annyit amennyi aznapra kell neki és a kutyának. Ha meg is verték, mert kétszer ez is megtörtént, azt sem vette annyira magára. Hagyta, hogy fájjon a teste, de nem gondolkozott rajta és cseppet sem izgatta magát fel. Az ötödik napra tudta megfogalmazni, hogy a csend kiöli a félelemet belőle. Nem úgy, mint egy veterán katonában. vannak neki érzelmei, fél is, és tud megijedni is, de mindezek sokkal kisebb lángon égtek már benne. Aztán egy este nem ment vissza a lakásba, hanem lement a térre a kutyával és szóba elegyedett pár reményvesztett idősebb emberrel. Elmondta nekik, hogy milyen jó a csend és milyen fényes mindenütt ha behunyja a szemét. Azt is, hogy nem számít igazán semmi, hogy ez a világ csak egy játszótér, és neki lassan vissza kellene térnie a fénybe, az ő valódi helyére. csak akkor beszélt ha megkérdezték mitől ilyen derűs és nyugodt. A legtöbben bolondnak tartották. Bárkivel szívesen megosztott a plédjét vagy az ételét, de nem engedte hogy szükséget szenvedjen ő maga. 

Végül odagyűlt mellé egy pár figura akiknek megnyugtatóak voltak Botond szavai és válaszokat találtak égető kérdésikre benne. Botond nem sokat törődött velük. Meghallgatta őket és nem traktálta őket a válaszaival. Végül felkerekedett és mikor úgy érezte egyszerűen ott hagyta őket. a kutya ment vele, és nem ugatott többet.