Megjelöltek - Zsófi

Nagyjából mindegy volt már, hogy elindul e vagy sem. A gangon állt és nézte a házak felett gyűlő füstöt. A bolt kiégett. Lajos délután jött, hogy felváltsa őket. Ő meg egyszerűen elhozta a két megpakolt kötélfüles szatyrot. Végülis ha mindenki szabadon fosztogat, akkor ő miért ne hozhatna el a boltból bármit? Lajos nem szólt semmit. Addigra vagy egy tucat támadást vertek vissza az öreggel. Zsófinak elege volt ebből. Haza ment és nem ment be másnap. Kipakolta a konzerveket, a rizst és azt a sok mogyorófélét amit végül a konzervek közé dugdosott. A füst szaga hozzá is elért. az egész ház lángolt, nem csak a bolt. Remegett kicsit úgyhogy a korlátra támaszkodott inkább, úgy nézte a lángokat.

Addig minden annyira üres lustaságban telt. Már negyedik előtti nyáron is ott dolgozott, akkor még csak árufeltöltőként. Aztán hogy az várható volt, nem sikerült az érettségije túl fényesen, így ott is maradt Lajosnál a boltban, rendesen állásban. Két évre rá már este tízig nyitva maradtak. Volt rá igény. Zsófi ugyan nem szerette ezeket a hosszú napokat, de a pénz jól jött, és Lajos volt mindig hétvégés, úgyhogy úgyhogy még jobb is volt így, mintha valami multinál lett volna. Nagyon sokat dolgoztak mindketten Krisztiánnal, szinte csak hétvégéken voltak együtt. Szerette hogy hétvégén pizzát rendelve kelnek dél körül, ahogy elugranak délután Krisztián unokatesójához társasozni. Néha elmentek moziba, de semmi zúzós. Krisztián hentes volt a Délinél. Ő hozta a kaját haza pénteken és kedden. Zsófi a vegyi cuccokat hozta hétfőnként. Olyankor ment Lajos a Tescoba magának, és olyankor hozott nekik is ezt azt kocsival. A lakás is jó volt. Kettejüknek elég. Magasan volt, beázott. De nem volt sötét, mint Zsófi anyjáék lakása a Tolnai Lajos utcában. Annyira utált ott lakni a sötét miatt. Aaztán az anyja meghalt és ő azonnal eladta azt a lakást. Krisztián nem számíthatott örökségre. Itt laktak hát a Baross utcában, a nyáron embertelen meleg de folyton világos déli lakásban. 

Aztán leszállt a Sötét és Krisztián nem jött többé haza, Zsófi pedig sikítozva torlaszolta el az ablakokat. Olyan dolgokat látott és hallott az alatt a két nap alatt ami alapjaiban rendezte újra a fogalmakat a fejében. A félelem állandó lett, és a sikoltozás helyét átvette a kényszeres cselekvés. Nem bírt egyhelyben maradni. Nyugton leülni. Ha ült is, a keze matatott, a lába járt. Az olvasás sem volt megnyugtató. Enni gyorsan, szinte lopva evett. Menni akart, kifutni a világból. De legjobban valaki erős közelsége lett volna jó, aki tudja mi legyen, aki megmondja mit csináljon.

A házukban rajta kívül csak a Csete néni élte túl ép ésszel a Sötétséget. Csete néni, rendes testet matrónához méltón végig kint ült az ajtója mellett a fonottban és vagy krumplit pucolt vagy babot evett és egyszerűen egy-egy határozott takarodj-al tartotta távol magától azokat az istentelen lényeket. Mint valami rühes kutyát. Csete néni a fiát várta folyton. Hol egyiket, hol másikat. Szidta őket, mint a bokrot, de folyton várta őket. alig aludt. Főzni többnyire az egyik menye főzött. De az a Sötétben felkötötte magát két sarokkal lejjebb a játszótéren. Csete néni nem sírt, nem jajveszékelt. Ő továbbra is várja haza a fiait.

Zsófi végig akarta járni a  házat, de a másodikon az a sok testrész elvette a maradék bátorságát is. Most, hogy Lajos boltja is kiégett nem nagyon volt mit tennie. Mindegy volt, hogy marad e , vagy elindul bárhova. De hova is mehetne?

Csete néni éppen visszaült  a fonottba, mikor Zsófi leért a lépcső aljába.

-Zsófia, hozz nekem húst. - mondta határozottan neki, át az udvaron. - Idekészítettem az összes cipőmet. Alig viseltem őket. Jó lesz cserének. - mutatott vaskos kezével az ajtó másik oldalának támasztott szatyrokra. - Mire visszajössz kész az ebéd. - tette még hozzá, ugyanazzal az ellentmondást nem tűrő hangon, amin mindig is beszélt. Zsófi gépiesen mozdult is a szatyrokért és indult ki a házból, a vadonba.

A Corvin felé indult. A téren azonban rendőrök állították meg és igazoltatni akarták. Nem voltak nála iratok. A rendőr kedvesen mosolygott, azt mondta nem probléma. A kezében a kis gépe felfénylett, de lehet hogy csak a nap csillant meg a kijelzőn. Zsófi magában meg is jegyezte, hogy lám a rendőrségen még van ami működik. A rendőr kedvesen megkérte, hogy üjön be a kollégával a kisbuszba, hogy lediktálhassa az adatait.  Még a hátához is hozzáért ahogy odakísérte. A keze meleg volt és vonzóan magabiztos. Zsófi nem gyanakodott. A rendőrök rendőrök, nem holmi pokolbéli szörnyek. A kocsi mellett letette a szatyrokat. Ahogy felegyenesedett megszédült.

A szoba ahol felébredt tágas volt, magas mennyezetű. A falakból folyamatosan párolgott a remény és irigység, öröm és szépség. Valahogy áttetszőbbek voltak a falak és a tárgyak, mintha fényceruzával húzták volna meg a körvonalaikat. És nem a színük vagy a formájuk volt jellegzetes, hanem a hangulatuk. 

A hátán feküdt, meztelenül és takaró nélkül. Nézelődött. Valahogy a teste távoli lüktetés volt csak. Valahol a tudata peremén érezte a többieket, de csak nyomokban, mint délután az ebéd ottmaradt illatait. Nem foglalkozott velük. Figyelte a szobát, amiben csak ágyak voltak, amikre csíkosan vetült valami gyér fény a bedeszkázott ablakokon át. Nem érzett és nem gondolt semmit. Ott lebegett élet és halál, lét és nemlét között, kívül a testén, de mégis kapcsolatban vele, egy csoport tagjaként, de nem egységben a többiekkel. Ízlelgette az érzést, és a szobát.
Később két alak jött. Embernek csak messziről tűnhettek volna, de ragyogásuk, szivárványszín csillogásuk úgy is elárulta őket. Zsófi megfeszült, mint egy rugó. A Sötétség szörnyeire ugyan nem hasonlítottak, de neki ennyi is elég volt, hogy minden idegszálával a menekülést keresse. A teste azonban esetlen volt és lassú. Valahol távol, valahogy máshogy reagált a gondolataira. A két alak lassan haladt, ágytól ágyig, meg megállva. A fényes körvonalak megvonaglottak a közelségükben. Lavórt hoztak és lemosták őket. A víz nem volt víz többé. Ezüst ragyogás volt. Nem koszt mosott le róluk, hanem a félelmet. Aztán négy tükröt toltak be a terembe és szembe állították őket a négy sarokból. A fények meglódultak, és ott, a négy tükör kereszteződésében fellángolt a valóság. Ő felült és átlépett a poros padlón sötét lábnyomokat hagyva. Nehezen mozdultak a tagjai és szinte érezte ahogy kiszáradt ereit újra benedvesíti a vére. Moccanni fájdalmas volt, nehézkes idegen érzés. De muszáj volt. Be kellett álljon a tükrök kereszttüzébe. A szíve egyre gyorsabban vert. Nem nézett körül, nem kereste se a két alakot, se a többi meztelen magányos alakot. Az asztalhoz lépett ahol élelem volt. Tányérokon, kupacokban rizs és valami szósz. Kézzel evett. Lázasan tömte magába az ételt. aztán felnézett. Mint megannyi klón, több tucat hozzá hasonló nő dülöngélt csupaszon, kopaszon és reszkető kezekkel az asztal körül. Egy sem szólt, csak tömték magukat, mint egy hordányi nőstény zombi. Zsófi lassan a két fickó felé lesett, és megállt a keze a rizses tálban. Azok ketten, a tükrök körén kívül álltak, a bejárat mellett. Az alakjuk elmosódott, fakó maszat csupán. sötét, marófüst szállt fel a közepükből, ami gáttalanul szállt át a nőkön. Zsófi miközben újabb marék rizsért nyúlt óvatosan beleszimatolt és megdermesztette a két alak fájdalma.