hármas

Hosszú volt. Ismét nagyon hosszú volt a nap. A testvérek már lefeküdtek. A Molnár már nem állt a kapuval szemközt. Az utca éppoly csendes volt, mint előző este. Hong Csenge hangjára ébredt. Az, hogy a társaság egyáltalán nem emlékezett rá, két nap elteltével, eléggé lesújtotta. Remélte, hogy hagyott bennük akkora nyomot, ami aztán mint utolsó cérnaszál megtartja a felejtés felett. De nem. Csak Csengében derengett valami távoli köd, hogy találkoztak már egyszer. A hosszú nap végén az ájult alvás után ugyanez a majdnem emlékező, beszéd közben őrülten emlékezni akaró hang ébresztette. Érezte benne a kaparászó, idegesítő hiányérzetet.
- Legalább ez. - gondolta Hong. - Majd visszajönnek az emlékek, ha újra összekötöd magad velünk.
-Verekedtél valakivel? - hallatszott Csenge hangja a nappaliból, majd Horatio könnyed válasza. Hong csak annyit mozdult, hogy éppen kilásson a nyitva hagyott ajtón a nappaliba.
-Á, nem volt az verekedés.
-Látom. - mutatott körbe Csenge a kissé szétmozdult bútorokon.
-Jó megfigyelő. - gondolta Hong.
-Kis bőcsködözés, vagy hogy mondják. - mosolygott tovább Horatio azon a kisfiús módon, ami minden nagy gebaszt apró csínnyé szelídített.
Hong nem ismerte ezt a szót. Felült az ágyban és a kissé nyitott hálóajtón át lesett ki a nappaliba.
-De kivel?
-Honggal.
-Kivel? Ja... a tulajjal.
Horatio elnevette magát.
-Jah.
Csenge elgondolkozott.
-Olyan, mintha elfelejtettem volna valami fontosat.
-Így van. - Horatio arcáról elmúlt a kisfiús csíny, és a szeme körüli ráncokba szomorúság fészkelt. Nem látszott fiatalnak.
Hongot egészen megütötte a váltás. Időnként eszébe jutott, hogy milyen régóta ismeri. De csak ritkán szembesült azzal a ténnyel, hogy máshogy öregednek, akik kint élnek a világban. Valamiért Horationak fontos volt Csenge. Nem csupán az életben maradásért szükséges szeretetért, hanem valahogy magáért az ártatlanságért, az önzetlenségéért. Ki tudja. Hong felült az ágyban és jobban megnézte ezt a fáklyalányt.
Az emberek mindegyike képes volt életben tartani őket, de csak az ilyen fényerejűek adták azt az illúziót, hogy a fizikai világban maradhatnak. Horatio jól láthatóan képes volt kezelni ezt a dolgot. Hong azonban nem sokszor találkozott ilyen emberekkel, és csak kétszer volt alkalma táplálkozni általuk. Horatio azonban nem szorult soha egyetlen forrásra. A sokévnyi száműzetésben megtanult megélni bárkiből. Értett az emberekhez. Ismerte a rendszereiket. Fel tudta bármelyiket emelni annyira, hogy a fájdalom, kétségbeesés vagy a félelem mellé odakerülhessen a remény vagy  pillanatnyi öröm, néha testi, néha plátói szerelem is. Képes volt szórakoztatni őket, mint művész, és képes volt elbűvölni őket mint semmiből felbukkanó és a semmibe eltűnő egyetlen napra szóló bohém csoda. aki kirántja őket egy bolond és felszabadult napra a mókuskerekeikből.
Hong nem így élt. Nem is tudott volna. Ő a nemesség, a tökéletesség és a szépség által táplálkozott. Azokban a nehéz hónapokban konkrétan a testéből élt. Abból a törékeny illúziótestből, amihez sokszor Horatio keze adta a meleget discokban, partikon és néha, a legszebb percekben az éjszakai Kapuváros utcáin, szinte észrevétlenül, semmiből felbukkanva és szó nélkül tovább is állva.
Hong nézte ezt a lányt, és olyan végtelenül messze érezte magát a korábbi világuktól.
-Megverted Hongot? - döbbent meg Csenge.
-Nem. Kiütöttem. Most alszik.
-Hol? Ott? - nézett Csenge az ajtó felé.
Hong kicsusszant a takaró alól és magára kapott a szekrényből valamit.Közben hallgatta Horatio hangját.
-Ez olyan baráti dolog volt, tudod. Túl sok kérdés és kevés válasz.
-A kommunikáció hiánya? - incselkedett a lány.
-Nem hiszem. Inkább információhiány.
Hong a nyitott hálóajtón át látta, hogy közben leültek, és Horatio egyre közelebb kerül a lányhoz a fehér kanapén, és ahogy a keze finoman megérinti a lány nyakszirtjét. Csenge mozdulatlanul ült, mint egy megrettent kis vadállat. Horatio gyakorlottan oldotta újra és újra a feszültségét egy egy apró gesztussal. Lassan és magabiztosan került egyre beljebb a lány bizalmában. Nem volt  sem a szavaiban sem a mozdulataiban lerohanás. Hong látta a finom kis kortyokat amiket vesz. A király ki volt éhezve.
-Annyira megverted, hogy alszik? - lepődött meg Csenge.
-Persze. Kiütöttem. Szavakkal. - mosolygott Horatio. - Ugyan már. Semmi baja.
-Nehogy felébresszük, ha ennyire elfáradt. - halkította le a hangját a lány.
Hong meghökkent ezen kicsit. Mit érdekli ezt a lányt, hogy tud e aludni délután négykor vagy sem? Végül inkább előlépett a szobából.
-Elnézést, hogy elaludtam. - leült velük szemben és megnézte mindkettőt. Horatio szeme újra mosolygott.
-Örülünk, hogy csatlakozol hozzánk. - szemében még ott fészkelt az éhség. Nem olyan éhség, amit Csenge vagy bármely ember öröme kielégíthetett volna. Sokkal inkább magány volt ez. Hong pedig ismerte ezt. Annyiszor látta, annyiszor enyhítette a puszta jelenlétével, még úgy is, hogy az okát sosem értette igazán. Horatiot ideát szerették az emberek, még ha nem is emlékeztek később rá. Odaát pedig tartottak tőle, és mint valami izgalmas vadállatért rajongtak. Még Hong apjának szélsőségesen konzervatív köreiben is voltak csodálói. Valóban a nagyragadozók nemes magabiztossága találkozott benne a bohém szivárványos aranyszívvel.
Hong a gitárért nyúlt és elkezdett egy balladát játszani. Nem énekelt hozzá, csak a dallamot eresztette szabadjára, könnyedén variálva lubickolt a zenében. Nemes tartása, elegáns maga önmagában egy élmény volt a kanapén. Csengét el is bűvölte. A lány egy kis időre el is felejtkezett Horatioról.
Horatio Csengét nézte és finoman újra és újra megérintette. Aztán percek múlva találkozott a tekintete Hongéval. A két férfi között egyetlen pillantás is elég volt. Mint falkában vadászó farkasok elkezdték becserkészni a lányt. A dal végén Csenge megdicsérte és elragadtatással nézte Hongot. Horatio pedig Csengét. Ettek.
-Kisasszony, nagy öröm számomra, hogy játékommal kellemes perceket szerezhettem Önnek.
-Magázódunk? - csodálkozott el a lány. Horatio pedig újra őszintén elmosolyodott, felismerve a régi cselt.
-Megtisztelő lenne, ha megengedné hogy kortyoljak a borából, hölgyem.
-Hogyne. - Csenge újra zavarban volt. - De tudja, nem kell igyon a poharamból, csak így... összekarolódunk. - mutatta a jellegzetes mozdulatot imitálva a levegőben.
Hong szinte szobor merev arcán napfényként táncolt az a kis mosoly, ami ott csillogott mióta kijött a hálóból.
-Tegyük ezt a mi szokásaink szerint. - Hong rápillantott Horatiora. - Megengedi, felség?
-Felség? - nevette el magát Csenge.
-Hogyne. Parancsoljatok. Én csak örülök. - Horatio felpattant - Bort vagy pezsgőt kívántok?
-Bort, legyen szíves. Felséged megtisztel.
Horatio arcán teljesen szétszaladt a vigyor és már indult is a konyha felé.
-Ez a felségezés nagyon vicces.
Hong nem mondott erre semmit. Mit is mondhatott volna? Hogy Csenge maga is jelen volt a bizarr véráztatta királyválasztáson? Inkább csak elmélyülten nézte és engedte magát elmerülni az izgatott örömben ami körüllengte a lányt. Az ízei valóban sokkolóan frissek voltak. Semmi fűszer, semmi máz. Őszinte, kendőzetlen örömök voltak ezek. Természetesek és bőségesek. Horatio visszatért az üvegekkel és töltött nekik. Míg Csenge belekortyolt a borába Hong felállt a kanapéról és odalépett a lány elé. Féltérdre ereszkedett, egyik kezével a lány fejét támasztotta meg hátulról, másik kezével a lány keze alá nyúlt és lassan, de határozottan hajolt a szájához. Csenge annyira megdöbbent, hogy moccanni sem mert. Hong szája hűsen érintette meg az övét. Nyelve finoman simította végig az ajkait, majd kortyolt bele a szájába. A mozdulatnak nem volt ugyan hirtelen vége, de egyértelműen rítus volt.
-Játszanál még nekünk, felség? - Horatio szeme csillogott.
-Nagy örömmel.
-Jobban vagy? - kérdezte Hong Csengét egy kis barokkos darab után.
-Persze. Míg játszottál, visszatértek az emlékeim is. Most már tudom, miket csináltunk együtt és annyira örülök, hogy emlékszem. Annyira! Legszívesebben megölelnélek mindkettőtöket.
-Az emberi emlékezet csalfa dolog. - gondolta Hong miközben kissé meghajolt ültében Csenge felé. -Köszönöm.
Horatio közelebb húzta magához a lányt és kedves puszit nyomott a homlokára, de szólni nem szólt. Hongot nézte.
-Erre sem fogok emlékezni?
-Minden rendben lesz. - szólt halkan Horatio. De Csenge az újra felzendülő érzékeny gitárfutamokon át is érezte a szomorúságot a hangjában.