Megjelöltek - Kriszta

Régóta gyötörték rémálmok. Rohanás, menekülés keresztül jól ismert helyeken. Tágas, egylégterű irodájuk, mint valami labirintus elemkedett köré, vagy gyermekkora utcái egyre szűkülő sikátorként állták útját, szeretett gimnáziuma termei álmaiban egymásból nyílva képeztek visszahurkolódó tereket. Ő pedig rettegve menekül keresztül rajtuk szinte minden éjjel. Zihálva csatakosan ébredt, és hosszú percekbe telt míg szétválasztotta a valóságot az álomtól. Ilyenkor mindig kiment a fürdőbe, nem kapcsolt villanyt, csak a nyitott ajtón át leste a hálóba becsíkozódó fényét az utcai lámpának. Nem félt a sötétben. Talán csak a sötétben nem félt. Ciki, a macska, fel sem emelte a fejét ezekre az éjszakai előadásaira.

Reggel aztán a szokott gyűrött fejjel ébredt. A szokott, már már erőltetett lassúsággal kortyolta a kávéját a szűk teraszon ücsörögve. Ciki ilyenkor az ölében hevert, mint valami trónját tévesztett királynő és hangosan dorombolt. Érezte, hogy minden reggel, amikor el kell hagyja a lakása védett zugát, igen nagy erőfeszítést jelent számára.

A melóba autóval ment, mert gyűlölte a tömegközlekedés testközelségét. Nem szerette ha közel mennek hozzá idegenek, ha bárki kabátja súrolja az övét. Leülni olyan ülésekre ahol akár egy hajléktalan is ülhetett korábban egészen rémisztőnek tűnt. Még összeszed valami betegséget. 

A kollégáival udvariasan távolságtartó volt. Nem szeretett részt venni a céges pletykálkodásban. Szigorúan munkáról beszélt és szigorúan hazait evett. Sosem ment el velük véletlenszerűen ebédelni. Így is tudott mindenki magánéletéről minden részletet, és a háta közepére sem kívánta a kisgyerekes anyák gyerekajnározó sztorijait, ahogy a menyasszonyok esküvő tervezgetésétől is hányni tudott. Nem volt rá kíváncsi cseppet sem, hogy kinek milyen köcsög/édes macika/dögös macho a pasija/férje/fia. Nem szerette őket különösebben. Az ügyfeleket azonban egyenesen idiótának tartotta. És ha kevés számú barátnőjével szóba kerültek, ő csak vonogatta a vállát, hogy hogy is értékelje őket máshogy ha valóban azok.

Ügyfélszolgálat vezető volt egy belső kerületben. Nőket kellett kedvességre sarkallnia és ügyfelek gondjait megoldania, közben komoly papírmunkát végeznie, és folyamatosan referálni a saját főnökeinek. Felelősségteljes pozícióban volt és napi 10 órát dolgozott egy közepesen kellemes fizetésért, immár tizedik éve.
Csaba, a közvetlen főnöke csak 6 órában dolgozott az irodában. Csaba mindig szomorú szemekkel mászkált, kicsit gyűrött márkás ingében. Folyton fáradt volt és kicsit mintha csalódott is lett volna. Legalábbis ferdén tartott szájától bárkinek ez a benyomása támadt ha ránézett. Kriszta hosszú évek óta szerelmes volt Csabába. Csaba hosszú évek óta aludt nála időnként, és mikor a feleségével éppen nem voltak olyan jóban, olyankor válásról is beszélt és gyerekelhelyezésről hanyatt fekve Kriszta széles franciaágyán és miközben Ciki Kriszta hátához kunkorodott, Csaba belesóhajtott Kriszta fülébe, hogy mennyire boldogok lesznek együtt.

Kriszta minden alkalommal figyelmeztette magát, hogy ne higgyen neki, és minden alkalommal újra így kötöttek ki nála, immár kilenc éve.
A sötétség az autójában érte. A kétéves fűzöld Nissan lassan halt meg, ahogy a többi autó is a közelében. akadozva. Újraindulva. Villogva-szirénázva, majd mint egy ló lefeküdt és nem mozdult többet. Kriszta kipakolta és elindult a metró felé. Ott aztán a felömlő tömegtől megtudta, hogy a metro sem megy.

Valahol a Mexikói úton érte az este és alig egy óra múlva még ugyanúgy gyalogolva érte a Sötét. a sötétséggel nem volt baja. Kislány korában támadt az az ötlete, hogy a sötétben nincs az a szörny ami megtalálhatná. De ezek a lények mások voltak. Ezek a lények jól látszódtak. Kriszta betört egy házba a Gyarmat utcában. Abba a házba amiből fény áradt. Kiabált és verte az ajtót, hogy engedjék be. aztán egyszerűen úgy döntött, hogy beengedik. Leszaladt a lépcsőn és hátrafutott a garázsokig. Ott már nem félt. Nyugodtan odalépett a hátsóbejárathoz és lenyomta a kilincset. Az idős házaspár egymás kezét szorongatva álltak a csinos ebédlőjükben, halálra váltan. Kriszta odalépett hozzájuk, miután bezárta maga mögött az ajtót, és nyugodtnak szánt ám elcsukló hangon kedvesen elkezdett beszélni hozzájuk.
-Elnézést kérek, hogy így önökre török. Csak tudják annyira kellemetlen ilyen kivilágítatlan utcákon hazafele gyalogolni, hogy szükségem volt egy kis fényre.
Az öregek szemérmesen, de megértően mosolyogtak. Áradt belőlük a fény.

Két nap volt a sötét. Két napot töltött az öregekkel. Amikor végre felkelt a nap hazaindult. A Páskomligeten igazoltatták rendőrök. Kicsit furcsállta a dolgot, de mint aki tízenéve autózik nem lepődött meg annyira, hogy megtagadja. A magasabbik rendőr még tetszett is neki. Emlékeztette kicsit Csabára az a szomorú tekintet, ahogy végigméri őt. Aztán csak a hideget érezte a nyakán. Mintha évekig tartott volna. Belefagyott a saját utolsó gondolatába.

Aztán felébredt egy pillanatra egy száguldó mentőautóban ahogy egy szikár fickó fölé hajol. Kinyitotta a szemét, de addigra a fickó már elfordult. Megrendültség volt a levegőben, iszonyatos tempó és félelem. Aztán a mentő valami bukkanón elrugaszkodott és a levegő ezer késként hasította le róla a húst. Elvesztette az eszméletét.
Később tért újra magához. Nyüzsögtek körülötte néma alakok. A világ vaksötét volt körülötte. Csak a hangok voltak meg a világból. A színek és fényekből semmi nem maradt. Lassan fordult körbe, aztán felnyílt a szeme, és érezte végre a falakat, a poros ágyakat, a kopott burkolatokat és a sok meztelen néma nőt maga körül, ahogy mohón falnak valami semleges pépes holmit néhány asztalt körülállva.
Éhség.

Irigység.

Siker.

Fájdalom.

Megrázta a fejét. Ezek nem a saját érzései voltak.

Éhes, az igaz, de nem élelemre. Bár... - nézte a szellemszerű nőket ahogy a szoba közepén valahogy test öltöttek és mintha túlfőzött rizst ettek volna kézzel.
Felült.
Valaki melléült és egy kis tálka rizst adott a kezébe.
-Enned kell. nagyon legyengültél. - súgott valaki kedvesen a fülébe.
-Mást érzek. Ez nem az enyém. - motyogta tapló szájjal.
-Nem, ezek nem a te érzéseid. Hozok vizet.  - a halvány árny ellépett mellőle. Ő körbefordult és észrevette a tükröket. Ő is benne ült a négyzetbe, amit kirajzolt a sugaruk.
-Tükörterem. - konstatálta halkan. A fickó mellé ült újra, de csak a kezét látta, ahogy a poharat a nyújtja. A másik keze megtámasztotta Kriszta hátát.

-Igyál.

-Köszönöm.
-Egyél is. Később el kell vigyük... a kaját és a tükröket.

-Hol vagyok?
-A balettintézetben.
a régiben, az Andrássyn. - tette hozzá egy másik hang a háta mögül.
-Azt bezárták. - szögezte le Kriszta.
-Igen. azért jó búvóhely.
Ránézett a fickóra aki a vizet hozta. Meglepték az ázsiai szemek.
-Miért?

-Jobbnak láttunk kimenteni titeket. - a szemében zavar és szomorúság volt. hangja nemes és sima volt. Csak ekkor realizálta, hogy meztelen. Ijedten kapta maga elé a kezeit. a pohár elrepült és nagy csattanással tört ezer szilánkra a kőpadlón. A többi nő megállt és egyként fordultak feléjük.

-Csak egy pohár tört el. Nyugodtan egyetek. Összesöpröm... - harsant a másik hangja, magabiztosan. - ... nehogy belelépjetek.
Az ázsiai is felállt és igyekezett a cserepek és a többi nő közé állni, hogy biztosan ne történjen baleset.
Kriszta kereste a szavakat, de folyton régi háborús képek ötlöttek az eszébe. Vagonokból kiáramló és szögesdrótok mellett fotózott csont sovány meztelen emberekről. Pedig ők messze nem voltak lesoványodva. Mégis.
-Vajon ti velünk vagytok vagy ellenünk? - latolgatta magában, mikor meglátta a seprűvel közeledő figurát. A tükrök bűvkörén kívül gyerekkora egyik szörnye érkezett kis lapáttal és seprűvel a kezében, hogy a tükrök közé lépve erősen kivarrt punkká változzon.
Kriszta felsikított.