Spotlight

A margitszigeti nagy réten színes vásznakat lebegtetett a nyári szellő. A Dunán állandó szelet a hatalmas fák szelídítették kellemes simogatássá. A vásznakat vidám fiatalok hozták, ahogy a hirtelen felállított több tucat bográcsot is. Plédek, takarók, távolabb sátrak és biciklik csoportosultak a fák között. a rét közepén színesedő laza építményben dobosok adtak valami lassan hömpölygő ritmust a délutánnak. A réten emberek beszélgettek, főztek, és megvalósítottak egy falatot abból  a hippiszellemiségből amit vagy negyven éve igyekeztek átélni. Kellett hozzá egy áramszünet. A megafonos rendőrök ide is eljutottak, így hétfő délutánra A margitszigeti hippimozgalom egy városi Ozora fesztivál és egy T-Com Gyereksziget egészséges keverékét adta, némi Sziget, Nulladik nap fűszerezéssel. Az itt-ott gitározó fiatalok közé mindenféle szeretet alapú vallások békés hittérítői is befértek, és a köréjük ücsörgő többé kevésbé lehiggadt embereknek szónokoltak.
Anna és Tomi végül itt kötöttek ki az egész napos hurcolkodás után. Reggel hatkor terveztek indulni. Addig még belefér a napba némi fesztiválhangulat, bográcsgulyás és némi könnyed romantika is. Le is telepedtek egy félreeső helyre és nagy nyugalommal nézték az embereket, mint valami zöld tengerparton a naplementét.
-Olyan furcsa ez. - kezdett bele Anna, amit már egész nap ki akart mondani, de valahogy nem találta a szavakat. - Sosem voltam ennyire magabiztos és nyugodt.
-Mintha mostanáig erre vártunk volna?
-Igen. Mintha valahogy erre készültem volna mindig is. Pedig ha belegondolsz a világon semmi használhatót nem tudok mint müvtöris. Érted. - lehajtotta a fejét és kuncogott. Tomi megsimította Anna nyakát hátul ahol a haja szétvált.
-Vannak nem élelem és házépítés körüli ismeretek is. Te sokat tudsz a művészetekről, a miértekről, arról hogy a művészet miért és miben fontos.
-De ha visszasüllyedünk a középkorba akkor mindegy lesz.
-Azért viszünk ennyi mindent, könyvet, mert nem akarunk a középkorba visszasüllyedni.
Egy fickó ült le melléjük. Sötét öltönye gyűrött volt. Ingnyaka kigombolva. Zsebéből cigit halászott elő és komótosan rágyújtott.
-Van egy mondás, miszerint az emberiséget a vaskortól egyetlen hoszabb áramszünet választja el. Szerintem egyenlőre jól vizsgázott ez a város.- a cigifüst is pamacsokban szállt el, ahogy a szavaivel szabadoneresztette őket.
Annának nagyon ismerős volt a fazon.
-Reméljük, hogy eztán sem bukik el. - mosolygott Tomi.
-Találkoztunk már, ugye? Olyan ismerős.
-Sokszor - mondta a fickó és feltápászkodott. Megállt felettük és hosszan nézte annát. A szeme öreg volt, az arca barázdált.
-Ne felejtse el, hogy nyolckor találkozója van a Nyugati téren. - mondta és elindult a legközelebbi bogrács felé.


Csenge a kerti nyugágyban ült. Nem fájt semmije. Pistipali szembe vele a lugas alá tolt fonott székben egy limonádéval a kezében.
-Biztos? - kérezte Csengét, előre hajolva, halkan.
-Biztos. Más sem tudna jobban újraéleszteni, ha teljesen megáll a szívem.
-Én meg addig pumpálom, míg meg nem gondolja magát? Ne menj sehova egyedül, na. Az a lényeg.
-Te nem láttál semmit az autóban? - kérdezte Csenge halkan.
-Mit?
-Fényt?
-Nem figyeltem. - motyogta Pistipali.
Csenge újra felidézte az emléket, ahogy az ég összezsugorodik és mint egy nagy felmosórongyból minden koszos lé befolyik a házak közé. A szíve lassan, ütemtelenül vert, Pistipali pedig fogta a kezét és beszélt hozzá azon a szomorkás hangján. Csenge emlékezett ahogy a polippókok vagy mik rájuk tapasztották a csápjaikat és arra is emlékezett hogy volt valami Pistipali kezével, amitől ellobbantak. Valahogy a fickó keze melege átszivárgott a bőrén, és a fény befolyt a fülén keresztül a szavaival. Aztán érezte ahogy a vérébe oldódik és a szíve lassan visszatalál az ütemhez. A dolog olyan bizarr volt, hogy nem bírta elmesélni.
-Nyolcra kell ott lenni.
A rendőrautóban Csenge emlékezett a vonatra, a kupéra, a nyomozásra és emlékezett az újra és újra felbukkanó Mezőkövesdre és a soha el nem érhető távolságba lebegő Füzesabonyra. De ami ennél sokkal megrázóbb volt, hogy emlékezett a fickóra a vonatból, és emlékezett rá a templomból is. találkozni akart a kupéban megismert fura alakokkal, mert csak akkor lehet biztos benne, hogy nem őrült meg, ha ők is emlékeznek.
-Elviszlek  a faterom öreg Csepeljén. Az elbír kettőnket is.
-Tudok én tekerni.
-Francokat tudsz. - morrant rá Pistipali. - Minden erődet ki fogja venni, hogy rábírd nagyanyádat hogy elengedjen.
Csenge megértette, de magában biztos volt a sikerben.
-Aszem veled, ezek után, bárhova elenged.

Tamás elbóbiskolt a hófehér kanapén. Csörömpölésre riadt. Álmában szárnyai voltak, de nem bírták el őt. Apró galambszárnyak voltak, négy pár, egymás alatt rendben, sorban. Nem viszkettek és nem fájtak, és tudta is rebegtetni őket, de felemelkedni, azt nem tudott. Végül valami rossz arcú csávó lelökte a teraszról, le a Pósa Lajos utcában a gesztenyefa lobjába, hátha nem törik össze és közben megtanul repülni. Csörömpölésre ébredt. Kibotorkált a teraszra és lenézett. Álmában ez a terasz sokkal magasabban volt. Most az előkerten túl, a fa takarásában álló autóra figyelt, amin feküdt valaki. A nő szürke tréningben volt. Hosszú barna haja szétterült az autó hátsó szélvédőjén. Az arca lefele nézett, abból semmi nem látszott, csak a hátsó szélvédőn lassan folydogáló vércsíkok utaltak a roncsolódásra. A karjait széttárta. Pont középen feküdt. Mindkét csuklója lelódott az autó tetejéről.
-Micsoda kép lehetne. - futott át Tamás agyán a bizarr gondolat, majd hátrahőkölt. A nő tréningje alatt, a hátán, szabályosan ismétlődő dudorok látszódtak. A nő kézfejei meg megrándultak, a hátán a dudorok pedig együtt mozogtak a kezekkel, mint a szövet alá szorított kis szárnyak.
Visszamenekült a szobába és elővette a szekrényből a töményet.
-Kurva életbe. - körbe járkált a lakásban. Ivott majd megmosta az arcát. Újra kinézett. A nő még mindig ott feküdt, de a dudorok már nem mozogtak. Páran odamentek. Valaki a mentőket akarta hívni. A naptevékenységről beszélő szomszéd srác éppen eltekert. Az anyja még ráordított, hogy gyorsabban menjen, hátha talál rohamkocsit időben.
Tamás leült a hófehér kanapéra és eszébe jutott minden. A vonat, a polipok, a köpet, a pókok és a Lehel téri templomban az entitás.
-Miért higgyek magának? - kérdezte akkor a papnak öltözött figurát.
-Nem kell hinnie nekem. - válaszolta az minden indulat nélkül.
-Elfogadom. - mondta akkor Tamás. Valójában viszont akkor dőlt el minden.
Hitt neki.

Sándor a Nyugatinál ült, az egykori óra alatt a pályaudvar lépcsőjén. Nézegette a világot így az apokalipszis utolsó óráiban.
-Adj már egy kibaszott nagy restartot, uram. - vigyorgott magában. - Folyton finomkodsz velük.