szakmunkásvizsga

Feri a karjára csapott és undorodva kent szét egy szúnyogot.
-Miért kellett idejönnünk?
-Meg akartam mutatni neked, hogy működik a hívás.
-A mi?
-A hívás. Majd érezni fogod te is. Én meg nem leszek ott hogy jól hókon vágjalak. - morrant a férfi.
-Szerencsére. - motyogott az orra alatt durcásan a fiú.
A Margitszigeten ültek, egy partra néző padon. Már lement a nap, de még nem volt teljesen sötét. Meleg este volt sok szúnyoggal és csapatokba verődött futókkal. Az andalgó párok mögöttük vonultak el, a kutyások elmélyülten beszélgettek vagy másik kutyással vagy telefonon. Ők ültek a padon és a pesti oldalt nézték. A hídon még folytak a munkálatok, de már ott csipkésedtek az új kandeláberek a tetején.
-Kurva sok itt a szúnyog. - csapott le a fiú egy újabb vérszívóra.
-Kurva sok itt a víz. - A férfi rámeredt a fiú világítóan fehér lábszárára. A szétkent szúnyog kis folt volt rajta. - Ha most kicsit hagyod a kurva szúnyogokat, és csak vagy és igyekszel nem gondolni semmire, akkor talán megértesz valamit abból amit csinálok.
Feri felnézett rá és a szemében félelem ült.
-Engem egyáltalán nem érdekel ki maga valójában. Pont elég hogy zaklat minket és teljesíthetetlen szarokat kér.
-Ne igyekezz akkor megtenni őket.
Feri előre fordult. A Duna hullámain ott riszálták magukat a rakpart fényei. a futók elsuhantak, neki pedig reszketett a gyomra.
-Oké. - mondta végül és egy sóhajtással megadta magát a feladatnak. Kinézett egy lehúzott redőnyű üzlet helységet és erőlködve próbált gátat vetni a gondolatainak. Azok azonban csak tódultak elő belőle, mint valami gátjait áttört folyó. Becsukta a szemét, de csak rosszabb lett. A rakpari üzletről eszébe jutott a bolt ami bezárt mikor odaért, arról a játék amit venni akart ott, arról a félbehagyott játékállása otthon, arról a megdöntött eredményei az összesítésben. Itt észbe kapott, hogy nem kellene semmire gondolnia.
-Hogy lehet semmire sem gondolni?
A férfi bólintott.
-Hogyan? - fordult Feri a férfi felé.
-Próbáld. Mint a biciklizést. Egyszer majd rájössz hogyan. Addig meg sokszor nem sikerül, néha meg igen. Aztán egyszer csak sikerülni fog úgy igazán, és onnantól bármikor.
-Tehát mit csinál ön?
-Oda megyek ahova hívnak, vagy ahova küldenek.
-Kik?
-Akik hívnak olyan emberek mint bárki más. Vágyódnak, és engem kapnak isten vagy valami asztrállény helyett, mert éppen akkor van esélyük a változásra.
-Emberek küldözgetik egymáshoz? Mi?
-Megkésve, igen. A te fogalmaid szerint nem. Csak azzal tudok kapcsolatba lépni akiben van lehetőség a változásra. De csak rajta múlik, hogy él e ezzel a lehetőséggel.
-Mint valami párka?
A férfi felnevetett, hangos, hahotázó nevetéssel. Feriben megállt az ütő annyira megijedt. Aztán a férfi elcsendesedett és csak nézte a vizet.
-Miért jön hozzánk?
-Ritkán megyek.
-De ki hívta hozzánk?
-Valahol, mélyen még mindig ember vagyok.
-Nem hangzik ijesztően, uram, cseppet sem. - Feri nyelt egyet és remélte, hogy a fickó nem vette észre.
-Nem annyira az. Inkább szomorú mint ijesztő. A te dolgod azonban sokkal nagyobb ívű ennél. Megmondtam, hogy ne egyél húst, mégis ettél, igaz?
-Igen, de nem nyulat! - Feri felpattant.
-Jó. Most akkor lássuk mit értesz meg abból amit a nyúl jelent. Nézd, ott van az a fiú azzal a bringás lánnyal. Látod? - a híd felé mutatott.
-Igen, látom.
-A lány éppen hazudik a fiúnak arról, hogy merre járt ma. A fiú tudja, hogy a lány hazudik, de inkább nem gondol erre. A szemét nézi, és mivel az szép, már nem is neheztel, hanem belemegy a játékba. Úgy tesz mintha elhinné. Elindulnak erre. Látod?
-Igen, de azt nem hallom miről beszélnek.
-Nem is kell hallani. Elég látni. - mondta és átnézett a párocskán. Megnézte a szívük helyén parázsló szikrát. - aztán Ferire nézett és intett, hogy álljon fel. A fiú felállt és zavartan pislogott a férfira.
-Most menj oda és mondd amit hallani akarnak.
-Honnan tudjam, hogy mit akarnak mondani?
-Menj oda úgy, hogy légy nyitott bármit is akarnak.
-Nem akarnak semmit!
-Dehogy nem. - a férfi intett hogy indulhat. Feri pedig elindult. Emlékezett az utólsó ilyen kalandra. Akkor a félelemeivel kellett szembenézzen. Úgy játszott a fickó a hangjával, hogy ő szabájosan levizelte félelmében a lábát. Ez a mostani feladat szelídebbnek tűnt, Feri mégis reszketett a félelemtől. Odatámolygott a párhoz és teljesen ledöbbent, mikor ráeszmélt, hogy a lány az egyik osztálytársnője.
-Szia Kinga.
-Szia Feri. Nahát! Te itt?
-Aha. Észrevettelek, gondoltam dumálhatnánk kicsit.
-Igen. - a lány megkönnyebbült. Belekarolt Feribe és szinte levegőnek nézve a másik srácot indult el Ferivel a söröző felé.

Két óra múlva Feri visszaült a padra a fickó mellé.
-Jó volt.
-Jó? Az mindegy. Haza ment?
-Igen.
-Nem Kinga, János.
-Ja, azt nem tudom.
-Kár. Akkor kénytelen leszek megmutatni.
-Mit?
-Gyere.
Felültek az egyik majd a másik villamosra. A férfi ha csak lehetett csukott szemmel volt. A János Kórháznál elindultak fel a balesetire. Feriben gyűlt a félelem. A balesetin aztán ott találta Jánost egy hordágyon. A Műtőre vártak vele. Az állapota stabil, de nagyon véres volt szegény.
-Mi történt? - kérdezte a várótermen átsuhanó nővértől Feri.
-Lelépett pirosban a Margit körúton. - Feri hátrasandított a fickóra, majd kiment. A kórház kertjében tücskök ciripeltek és macskák vadásztak cserebogarakra.
-Mit lehetett volna másként?
-Nem sokat. Ma te voltál én. Alakítottad a sorsokat.
-Meg is halhatott volna. - kiáltott fel Feri.
-Áh. annak nagyon kicsi volt az esélye. De most majd újragondol egy csomó dolgot amíg fekszik. Megtapasztalja hogy ki látogatja meg, és megért pár dolgot a női szemekről is.
-Ezt csinálja egész nap?
-És egész éjjel. - mondta  férfi és lassan elindult lefelé a villamoshoz.

Varázslat

Forró szerdai nap volt. A Kolosy-n a mesterfagylaltosnál sorban álltak a buszra várók. A halasnál ment a légkondi. A fagyizóból két nő bandukolt az Árpád-híd irányába spagetti pántos piros ruhában az egyik, a másik lobogó színes szoknyában. A piros ruhás hóna alatt pléd volt, a lábán piros cipő.

-Amfi? - kérdezte lelkesedve a lobogó szoknyás.

-Mindegy. - vonta meg a vállát a másik.

Az Amfiteátrumban kutyasétáltatók verődtek csapatba. Gimnazisták hevertek a fűben és szerelmespárok csókolóztak a boltív alatt. A két nő leterítette a plédet és ledobálta cipőit. Kihevertek a mélykék ég alá.

-Szar az egész. - így a piros ruhás. - Egész nap az irodában rohadok. Aztán haza, de addigra lemegy a nap. Nincs egy jó film a moziban, nem lehet elmenni sehova mert senki nem ér rá mert kicsik a gyerekek.

Hosszan ültek csendben.

-Na azért annyira nem is.

-Neked jó, mert te akkor jössz mész amikor akarsz. Bennem itt a cidri, hogy egy órára lóghatok csak ki, ebédszünet címen, de ma is ilyen későn sikerült csak.

-Jó nekem, igen, de a rezsimet sem tudom kifizetni, nemhogy éjszakai élet.

-Mindenhogy szar.

-Nézd a jó oldalát. - mutatott körbe. - Van fű, van fagyi, van pléd, és még csak délután három van.

Egy nagydarab fickó megállt a kerítés mellett, fürkészően nézett végig az Amfiteátrumban lézengő, heverésző embereket, mintha keresne valakit. Aztán megállapodott a két nőn a tekintete.

-Ez csak olyan félmegoldás. - mondta tárgyilagosan a piros ruhás. - Az igazi az valami tópart lenne, a fickóval akivel szeretjük egymást és nem kellene hazamenni éjszakára, mert ott laknánk a tó mellett abban a kis cuki parasztházban. - közben kis fém zárható hamutárcát vett elő és arisztokratikusan belehamuzott. A másik lebirkózta a fagyi végét és felült.

-Oké. Akkor most nézd úgy a belső körét az Amfinak, mintha az egy tó lenne. Itt a ki és beszögelléseknél nádas van. Ott szemben az épületmaradvány a parasztház. Pasit meg majd választasz. Abban nem tudok segíteni. - elnevette magát és a szájában bottal száguldozó Kutyára mutatott. - Nézd az a kis fekete kutya milyen jól úszik!

-A piros ruhás nem szólt semmit, csak mosolygott. Próbálta beérni ennyivel.

A fickó, a kerítésnél bólintott és zsebre dugott kezekkel elindult a Duna felé.

Két hét múlva heves esőzések kezdődtek az országban. Minden folyó kilépett a medréből, és Budapesten is lezárták az alsó rakpartokat, mert elöntötte a víz. A talajvíz helyenként annyira megemelkedett hogy spontán felbugyogott a földből. Az Amfiteátrumban combközépig érő víz állt vagy három hétig. A második héten a rengeteg szúnyoglárva miatt megjelentek a kis vékonyka türkizkék és nagy testvéreik a hatalmas mély búgású helikopter szitakötők. Majd a békák is. A nap kisütött és a víz meleg volt, és tó szagú. Napoztak a füves lejtőkön és szitakötőt hajkurásztak a gyerekek.

A lobogó szoknyás elküldte a piros ruhásnak a telefonján készített képeket. Aztán csak állt a pitypangokkal telehintett fűben a fák alatt.

-Nagy varázsló vagyok. - mondta magának. Hosszan állt a kerítésen kívül és elbűvölten nézte a megálmodott tavat.

járókelő

Lassan mozdult, mint az a macska, amelyik a kutya kenneljében lopakodik, míg a kutya alszik. Lassan mozdult, először csak a rekesz peremét fogta meg, aztán belecsúsztatta a kezét, közben kicsit félrebillentette a fejét, mintha a felső polc egyik dobozának feliratát olvasná. Aztán kihúzta a rekeszből a zsákmányt és kabátjába csúsztatta. Csak a keze mozdult villámgyorsan. Minden más tagja mozdulatlan maradt. Egyetlen villanás. A keze újra a rekesz peremét fogta hanyagul. A biztonsági őr tekintete füstölgő pontokat égetett a kabátjába. Nem törődött vele. Aztán levette a dobozt a polcról és elmélyülten tanulmányozta, aztán fejcsóválva csalódottan visszatette. A biztonsági őr tovább ment.

Később, mikor eladta azt mondta kapta, de már van egy másik. A boltos vállat vont. Kint hét ágra sütött a nap. A kabátja alatt ott lapultak a jegyek. Inge szaglott már és a farmerja is szétfeslett a combján belül. Kopasz fejét már megfogta az idei nap. Szemei élénken világítottak barnuló homloka alatt. Mosolyogva lépkedett,  hosszúakat és lendületeseket, maga sem tudta hova.

Reggel bedobta a felest és a pirulát. Gyönyörű kerek kis tabletta volt. Nem is igazán tudta mi. Egy lomtalanításkor találta egy kupac másikkal együtt. Igazából mindegy is volt, csak pirula legyen és feles. Jártában a tömeg úgy tapadt rá, mint a pókháló. nem csak szagok, hanem érzések és gondolatok is. Vitte őket magán tovább, néha felismerve, hogy ezek valaki máséi, máskor sajátjaiként szeretgetve lenyomatokat. Voltak emlékek, szerelmek, örömök is persze. De legtöbbször magány és félelem. Ezeket nem tartotta meg és rögtön felismerte, hogy valaki másé.

Aztán úgy gondolta biztosan tart valahova, egy kávézóba, biztos. Valakivel találkozik. Igen. Az aluljáróban aztán rutinosan tántorgott neki a jegyet vásárlók sorának és egy jó szagú nő tárcájából sebészi precizitással emelt ki egy kék bankjegyet a sok közül. Elnézést kért és mosolygott. Nem volt részeg. Nevetett a szeme. Aztán elment a kedvenc kávézójába és ivott egy kávét, míg várt. Várta azt a barátját akivel annyi közös ügyletük volt, aki most is tartozik neki, és aki persze késik. Hosszú lábait keresztbe téve, hanyagul könyökölt a szomszédos szék támláján, kint a napon. Inge hajtókája gyűrött volt, de sármos arcán nem sokat rondítottak az évek. Csak az árkok a szeme alatt, azok nem akartak múlni és a kézremegés.

Nem ivott sokat, Többnyire csak egy-egy felest, mindenképpen töményet, de csak egyet. Sosem volt részeg. Azt gondolta fiatalabb korában sokat  ivott és sokat nőzött, és mostanra, így túl ötvene már megállapodhatna.

Voltak szerelmei, ábrándos szép nők. Sötét hajjal és okos szemekkel. Szeretve óvó természettel. Több is. Elhagyták őt, nem értve a zsenit, aki keresi az útját.

-Hosszú az élet. - sóhajtotta mosolyogva, és hunyorgott az emberekre.

Úgy ült le mellé, mintha őt várta volna.

-Bocs a késésért. - mondta neki hanyagul és az itallapért nyúlt. Robosztus testének szűk volt a szék.

-Semmi gond. - jött a laza válasz. Meglepettségnek semmi jelét nem adta egyikőjük sem.

-Mi újság? Család? Lányok? Jól vannak?

A világoskék szemekben egyetlen csillanás volt csak, aztán újra a derűs szemlélődés.

-Felnőtt nők már. Nem lógnak folyton az apjukon.

-A kicsi csak 14, ne viccelj! - rá mosolygott és intett a pincérnek.

-Igen... - mosolygott elrévedve a másik.

-Jah és fogadd részvétem, cimbora. - nézett fel az itallapból, majd egy pillanat múlva megszorította a másik kezét.

-Mi? - tért vissza a jelenbe a másik és belekortyolt a kávéba, csak hogy kibújhasson a kézszorításból.

-Apád temetése, most volt kedden, ugye?

-Igen. - az arc összeesett. - Igen. Nem mentem el. Nem bírtam volna végignézni. - Szemei megnedvesedtek, remegő kezeivel babrált.

-Már csak a bátyád él, ugye?

-Igen. - majd felpillantott a nagydarab fickóra. - Ismerted apámat?

-Persze. Szelíd kis öreg volt. Mindig kihúzott titeket a szarból.

-Ki. - kiitta a kávét. - Hoztál pénzt?

-Ja nem. Pénzt nem, csak a kilakoltatási jött meg, meg egy kőrözési papír. - könnyedén nyújtotta át. aztán megköszönte a pincérnek a kávét és odatolta a másik elé. - Maradj még egy kicsit, rád fér a napozás, olyan sápadt vagy. - Azzal felállt és elindult a park felé.

A két rendőr összenézett és megálltak a kávéház előtt.

-Jó napot! - lépett oda határozottan az egyik, kezében egy kis szerkezettel.

-Jó napot. - mondta erre ő és hunyorogva próbálta kivenni a vonásaikat.

-Szabad elkérnem a személyigazolványát?

-Persze. - mosolygott ő és a belsőzsebéből előhúzta a személyiét. Meg volt már vagy két éve. Juditnál készítette igazán nagy gonddal. Négy másikból építette meg. Igazi remekmű volt. Judit mosolygott is rajta és azt mondta, ez az ő megkésett mestervizsgája. A rendőr nézte aztán visszaadta.

-Köszönöm, Kovács úr. Viszlát.

-Viszlát. - hagyta rájuk és eltette a személyijét. Aztán felbontotta a borítékokat, amik mind Szabó Tamás névre szóltak. Nézte a szöveget de nem látta a szöveget. Azt gondolta ezek szerelmes levelek az egyik régi nőtől, aki Amerikába költözött és most vágyódva ír neki.

nyitva hagyott ajtók

Lassan folydogált hazafelé. A bringa selymesen gurult, az este langyos volt az utak kihaltak. A lány a padkán ült a villamosmegállóban, jóval az utolsó villamos után és jóval az első előtt. Felnézett a bringa jöttére és elmosolyodott. Solt visszamosolyodott és átengedte magát a gerincén végigvonuló bizsergésnek. Elengedte a kormányt, a karjain felállt a szőr.
Ki vagy te?
-Salut!- köszönt rá a lány.
-Salut...
-De jó, hogy megtaláltál- folytatta és feltápászkodott.
De rég beszéltem franciául.
-Már kezdtem feladni a reményt, hogy hazatalálok egyszer.
Egy nagydarab férfi lépett ki a szemközti kapuból az utcára, egy pillanatig nézte őket aztán elindult a híd felé. Solt  a lányt nézte és a körvonalazódó emlékeket. Közelebb lépett hozzá és mosolyogva vizsgálgatta az arcát. A lány hunyorgott de nem jött zavarba. Finom kis kezét a fiúéba csúsztatta és úgy csókolta meg, mintha mindig is összetartoztak volna. Solt csak állt és hagyta. A lány íze, a hangulat ami körüllengte olyan heves de ja vu volt, hogy le kellett üljön a padkára.
-Sokára jön a villamos. - mondta, csak, hogy ne legyen csend.
-Nem baj. - válaszolt a lány és mellézöttyent. Solt karját megemelve fészkelődött a fiú ölelésébe. - Most már akármikor jöhet.

Most Soltnak hívták, mert Budapesten élt. Capueira edző volt mindenféle iskolákban, mert ez volt célravezető. Ázsiai vonásait megszeliditette, de nem tüntette el. Képességeit pedig a végletekig kihasználta. Most az ölében hátával az ő mellkasának támaszkodó lányra figyelt. Átlátott a bőrén, átlátott a pillanaton és visszatartott lélegzetébe csomagolta az összes benyomását róla.
Néha, ha kellően elhagyta magát a szemközti ház falát szétmálasztotta a naplemente, mint abban a versben. A belvárosi kis utcában, a sötét háromszobás lakásban, anyja bútorai között néha elmúlt az idő és a tér. Olyankor régi korokba öltözött és sosem volt emlékeket jegyzetelt le újra. Életeket álmodott magának. Némelyikben hős volt, másokban szolga. Volt csaló, volt hűséges, volt szerelmes. Volt családapa, földműves, adószedő és böllér is. Olyankor emlékezett mindre. Úgy válogatott közöttük, mint gazdag nők a gardrobban turkálva a rogyadozó vállfák között.
Ez a lány a villamosmegállóban olyan volt mint Clair, abból a középkori kis francia faluból. Emlékezett arra az életre, amiben az ellenséges katonákat verték ki, faluról falura járva. A lány, az apja házában bújtatott vagy ötöt. A szüleit korábban megölték már, a húga pedig eltűnt azon a füstös éjszakán, mikor elfoglalták a falujukat. Soltot akkor Sonnak hívták és éppen katonatiszt volt. Tudta, hogy ott bújnak. Érezte a szagukat. Tudta, hogy halálosan félnek és azt is, hogy soha többé nem mernek embert ölni. Látta a lány szemében, hogy nem fél és látta, hogy neki egyre megy az egyenruha. Tiszt e vagy sem, de még az is mindegy neki melyik hadseregből való. Álltak az ajtóban. A döngölt földön megült a dér. A lány lába vöröslött a fapapucsban. Fázósan húzta össze magán a gyapjúkendőt. Ő elmosolyodott és megkérdezte látott e katonákat bújni. A lány megvonta a vállát és könnyedén hazudta szembe.
Két hét múlva visszatért ahhoz a házhoz. akkor már nem bújt ott egy férfi sem. Bement és közölte a lánnyal, hogy ezennel a felesége. Ázsia vonásaival mit sem törődve. A lány nem félt csak várt.
-Mostantól nem lépünk a házba kinti lábbelivel, világos? - morrantott oda neki és végighevert a magas, rövid ágyon.

Hajnalodott a villamosmegállóban, életekkel később. Életei csillagai egymás után villantak fel, mint jelzőtüzek.
-Pedig ma nem is szívtam. - motyogta maga elé.
-Vigyél haza, Son. - szólt aztán a lány franciául és karikás szemekkel nézett fel rá. - Elég hűvös lett
- Jól van. - Vont vállat és feltápászkodott. Most Soltnak hívták, de volt egy élet amikor Sonnak

szomjúság

Miksa Márton megmártózott a reggeli szürkületben. A kirakatok előtt egyszer sem állt meg, csak hagyta hogy körvonalán végigcsorogjon sárga fényük. Az illatok és színek nem csábítgatták. Lassan haladt ugyan a többiekhez képest, de ez fel sem tűnt neki. Kopott kabátját minden szombaton kimosta és málószélű kalapját is gondosan Artúrra illesztette. Artúrt egy lomtalanításkor találta a Hegedűs Gyula utcában találta, és eredetileg kirakati bábú lehetett. Valaki a nyakába illesztett két vállfát és egy villanykörtét a feje búbjára. Ez utóbbit Miksa leszedte róla, még ott frissiben, így Artúr már teljesen alkalmassá vált a kalapja éjszakai gondozására. Miksa a Szondi utcában lakott egy belső udvarra néző, földszinti szükséglakásban. Otthon sosem hegedült.

A reggelek hosszúak voltak és változatos színűek. Ahogy végigbaktatott a Szondyn, ki a körútra. A gimnázium olyankor még kihalt volt és csendes. A gyerekek úgy öntötték el a folyosókat nyolc előtt, minden reggel, hogy készületlenül érte őt. Ott szeretett ülni a keleti folyosón, a 71-es tablókép alatt. Szerette azt az osztályt. Oda járt Szépvölgyi Klárika, aki éveken át járt hozzá magánórákra és talán hegedűtanár lett belőle. És Herceg Isti is oda járt akinek olyan hangja volt, hogy a szomszéd teremben is megállt az óra egy pillanatra ha dalra fakadt. Emlékezett rájuk. A köpenyek surrogására, a nagy, napilapok zizegésére a pad alatt. Szerette ahogy a lányok kirévednek az ablakon, míg ő hegedül. És pontosan ismerte a kócos magas fiúk gondolatait is, miközben ők próbálták hosszú termetüket összehajtogatni az iskolapadba. Volt amelyikből orvos lett, volt amelyikből mérnök. Voltak simlis fiúk is, és simlis lányok. Az egyik, egy butácska, apró szép kislány, akiből pszichológus lett. Miksa időnként elmerengett ilyen dolgokon. Akkoriban ő is fiatalabb volt sokkal. Nem volt annyira jóképű, mint az olasztanár, de azért ő rá is vetültek sugaras leánytekintetek.

Szépvölgyi Klárika például a rajongásig oda volt érte. Kerek arcú finomkezű lány volt. Volt benne kitartás és talán elég muzikális is volt, de kirobbanó tehetség semmiképpen. Érettségi után találkoztak egyszer egy kávézóban. Klárika szomorú volt, mert nem jött el a lovagja, Miksa pedig éppen felbátorodott, hogy egyedül beüljön egy kávézóba. Úgy világított a Szépvölgyi Klári a ablak mellett asztalnál, mint egy jelenés. Világos ruhában volt és egy zserbót vágott morzsákra. Miksa odalépett hozzá, majd leült. Klárika felnézett rá és olyan gyönyörűség olvadt szét az arcán, ami nem hagyott Miksában kérdéseket.
Az első órára becsengetés rántotta vissza a jelenbe. Agyonragasztgatott hegedűtokjáért nyúlt és utolsóként ment be, a terembe. Odabent nem ültek Szépvölgyi Klárikák, csak zavarba ejtően felnőtt arcú nők. Finom, rafinált sminkeket kerülgetett a szeme, ha rá mert nézni egy-egy lányra. A fiúk kócosságát reggeli beszárítás adta, és sokszor több figyelmet fordítottak a ruházkodásukra, mint a lányok. Manírosan beszéltek és furcsa, idegen gesztusaik voltak. Amíg ő hegedült ők beszélgettek, mintha a hegedűszó, a fa és az emberi kéz előcsalta mágia, az univerzális nyelv csupán valami gépi háttér lenne, valamiféle kötelező zavaró elem, amit sajnos nem lehet kiszűrni.
A kicsengetésekkor lassan engedte le a hegedűt. A gyerekek nem kérdezték meg, hogy kimehetnek e és ő nem szólt egy szót sem. Az óra elején kiosztott fénymásolt jegyzeteket havonta egyszer ellenőrizte röpdolgozat formájában és sosem szólt a minimálisnál több szót. Csak hegedült, sokszor azt sem mondva el, hogy mit játszik.

Ő a gimnázium belső udvarán ült egy agyon firkált és agyonfestett padon. A belsőudvar zárt négyszögén úgy verődött a hegedűszó, mint egy teniszlabda. Ő lábait keresztbe téve, egyik karját a háttámlán fektetve végig egy másik korban érezte magát. Az öreg zenetanár minden szomorúsága benne volt azokban a darabokban, még a tavaszi napsütés ellenére is. A magas mogyorófa ágain kis zöld ecsetek gyülekeztek. Ő az ablakokat figyelte és a visszaverődő fényeket és hangokat. Miksa öreg volt már, nagyon öreg. Sokkal öregebb, mint amilyen korban változni tudnak emberek. Neki mégis meg kellett próbálnia, hiszen ott pislákolt az öregben a szikra. Gomolygó érzéseitől szorítva, piciny égboltján világító sok ezer csillaggal sem tudta elnyomni a szikra gyenge ragyogását. Felállt a padról és zsebre dugott kézzel az ablakokat figyelte. Az öreg hegedülés közben lassan az ablakhoz ment és kipillantott. A háta mögött a zaj egyre erősödött. Az udvaron álló robosztus férfi kikapta a zsebeiből a kezeit és úgy érintette össze őket mintha tapsolna. Az öreg nem értette. A férfi pedig lassan húzta szét a kezeit, mint egy lassított felvétel. Az öreg háta mögött valaki felborult a székével. Csattanás majd csend majd röhögés. Ő tovább hegedült és nézte a távozó férfit.

A Szondy utca koszosabb volt mint szokott. A kutyaszar úgy fegyűlt benne mint anno a kilencvenes évek közepén, mikor lépni nem lehetett a járdán anélkül, hogy bele ne lépjen egybe az ember. Lassan ment, mert lassan szokott. Kezében a kopott hegedűtokkal valahova a horizontra nézve, vitte a lába, oda sem figyelve. A szomszéd ház előtt egy fiú állt és a csengősort nézegette. Majd mikor Miksa a maga kapujához ért a fiú odalépett mellé és halkan, zavartan elkezdett beszélni.

Miksa még reggel is ott ült, a nyikorgós régi konyhaszéken és a fiatalember után maradt poharat leste. A hegedű kibontva ott volt az asztalon. Játszott rajta. a fiatalember is és ő is. Nem tudta mit mondjon neki. Nem akart tanítványokat. De ez a srác, a letolt farmerjával, a csuklyás pulóverében olyan idegen volt és mégis olyan ismerős. Felkai Péternek hívták, mint megtudta. Harmadikos volt. Miksa ült és emésztgette a hallottakat. Ez a fiatalember beleszeretett a játékába ott az iskolában, és ő se a nevére se az arcára nem emlékezett. Ráadásul azért jött, hogy magánórákat vegyen tőle.
-Hiú vagy. - mondta magának. - Nem kell neked már tanítvány. - felállt és a poharakért nyúlt. - Családot szeretnél, nem tanítványt. - betette a mosogatóba a poharakat és vizet engedett beléjük. - Valahol a világban van is családod. Ó te vén bolond.
A fiatalember meghagyta a számát, hogy ha jöhet szóljon neki. Miksa leült a megmedencésedett ágy szélére és forgatta a lapot amin a számok sorakoztak. Végül felhívta a beporosodott öreg bakelit telefonról, amit szinte sosem használt.
A fiú végighallgatta és azonnal igent mondott. Miksa letette a telefont és mélyeket lélegzett. Aztán a szekrényhez lépett és levett a felső polcról egy régi-régi szaloncukros dobozt. Lassan nyitotta ki, szemezgetett a borítékokban, majd előhúzott egy pár fotót amin egy kislány volt látható egy babakonyha előtt. Hosszú haja lófarokba kötve, finom arcéle pont olyan, mint az anyjáé.
A Felkai fiú majd egy hónap múlva lépett oda hozzá egy délelőtt az iskolai folyosón. Egy dossziét nyújtott át és bele pirult a mondandójába.
-Megtaláltam. Franciaországban élnek. Fodrász lett. Van egy kis boltja egy La Milesse nevű kisvárosban. Ott él. Hozzáment egy ottmaradt amerikai veterán fiához. Három gyerekük van. Írt a tanár úrnak egy levelet, meg küldött fényképeket is. Ezek vannak a mappában.
Miksa hazament a Szondi utcába, a belső udvarra néző, földszinti szükséglakásba. Addig otthon sosem hegedült.

kereszthivatkozások

Voltak lányok akik a humoráért és a műveltségéért szerették Szabó Tomit, mások a csinos, lányos arcáért. Persze messze nem volt tökéletes, de a hibák, akkor, a jó nevű gimnázium negyedik osztályában még nem látszottak olyan bántó körvonallal. A két Kovács Évi egy osztályba járt. A két Kovács Évi semmiben nem hasonlított egymásra. Az egyik nőies idomú, nevetős, csupa élet volt, a másik fekete-fehérben járt, vékonyka volt és szomorkás hangulatú. Szabó Tomi mindkettővel járt. A hosszú lépcsőkön hol egyikkel csókolózott, hol másikkal, de sosem kísérte haza egyiket sem. Sietős légyottjaikat a bátyja szobájában intézték és ő sosem tévesztett nevet. A két lány sokáig nem tudott a másikról. Aztán egy hűvösebb októberi napon, Tomiék kék padlószőnyeges lakásában, a cigifüsttel konzervált bútorok között ott sírt az egyik Kovács Évi. Tomi anyja, aki szerette volna ha maga is 17 éves lenne egymás után szívta a cigiket, és szenvtelen hangon formált szavakat a gondolataiból. Melyeket francia versek ihlettek és a pasziánsz, amit aznap este is a márványlapu dohányzóasztalon rakott. Rá se nézett a síró lányra.
Három fia volt. Három semmirekellő fia. A legnagyobb okos volt, a középső szép, a harmadik talán kedves lehetett volna, ha máshogy alakulnak a dolgok. A két Kovács Évi nem szívlelte egymást. Azon az estén aztán Tomi apja elégelte meg a dolgot elsőként, és mert nem viselte el a sírdogáló nőket a nappaliban, döntésre kényszerítette Tomit.
-Jó legyen. - nyomta el a csikket a fiú és kabátot húzott, hogy beszéljen a másik Kovács Évivel. De már a kapun kilépve tudta, hogy képtelen rá. A másik Kovács évi vékony bőrén átragyogtak az erek. Olyan vékony volt, hogy ezen a szeles őszön, mikor a sétányon bóklásztak, csak azért nem fújta el a szél, mert ő erősen fogta a lány törékeny kis kezét. Jó volt mellette nagynak és oltalmazónak tűnni. Órákig képes volt hallgatni őt, ahogy művészetről, irodalomról és politikáról filozofál, és soha nem vitatkozott vele. A másik Kovács évi bús volt, hangos nevetésű, és folyton vitatkozott vele. Folyton megtalálta a gondolatmenetek sánta hátsó lábait, és azt is tudta mindig ha hazudik.
Elért a kapuhoz, és felpillantott a lámpafénybe. Aztán leült a lépcsőházban a fordulóban és várt. Lehunyt szemmel várt. Aztán amikor már fájósra fagyott a feneke a vékony farmerban a márványlépcsőn hazament. A másik Kovács Évi már nem sírt a nappaliban. Az anyja lefekvéshez készülődött, az apja meg aludt.

Évi felpillantott és megállt benne az ütő.
-Elkéstem! - suttogta, majd ő is a kabátjáért kapott és kiviharzott a lakásból. A lépcsőkön is futott fel a várba, amennyire csak bírta, és a késés okozta félelem felülkerekedett minden más érzésen. A csigalépcsős házban aztán kifújta magát. A kulcsot finoma illesztette a zárba, hogy ne csapjon nagy zajt. Mindennél jobban félt az apjától. Mély lélegzetet vett aztán megpróbálta elfordítani. A kulcs akadt és nem fordult. Évi nézte az ajtót és a tarkóján bujkáló rossz érzés most kirajzolódott mint nyári délutánon az árnyéka a nagyi verandáján.
-Lecserélted a zárat? - szakadt fel belőle a döbbenet. - Annyit késtem, hogy lecserélted a zárat?! Csöngetett és kiabált, aztán kicsit verte az ajtót, aztán leült és sírt. Elképzelte a csinos polgári lakást, ahogy a nagyvirágos tapétával közrefogott zsúfolt térben ül az apja és az anyja egymással szemben, szigorúan, köntösben, és hallgatják ahogy ő az ajtó előtt kiabál és zokog. De bent nem mozdult semmi. Egy idő után már nem volt mit tenni és visszament a Szabó Tomiékhoz.
Így lettek ők egy házaspár.

Házibulik sorakoztak sormintában a kocsmai beszélgetésekkel. Politika, irodalom és nagy, világmegváltó ötletek. Valahol ezek között ritmust bontón ott fakult az érettségi és valami nyomasztó szándék, hogy egyetemre kéne menni. jelentkezni legalább. Vagy valami szakiskolába, ha már az egyetem sem és a főiskola sem bizonyult reálisnak.
Kovács Évi addigra kétszer próbált öngyilkos lenni, de nem sikerült. A másik Kovács Évi napi harcot vívott a Tomiban felgyűlő alkohollal és a lustasággal ami ezt beburkolta. Mindenféle unkát keresett neki és hitt magukban, rendületlenül. Szeretett volna gyereket, ahogy a másik Kovács Évi is, szeretett volna lakást és biztonságot, ahogy a másik Kovács Évi is. Tomi kimaradozott, ivott és lógott a munkahelyéről. De szép volt és vicces és kedves és okos. Így amikor ott volt mindkét nő eltekintett a perpatvartól.
Aztán elhívták Tomit az Orosz Nőhöz.
Az Orosz Nő alacsony volt, sárgás színű. Sárgás haját kibontva hordta, csak egy széles pánttal fogta hátra a homlokából. Erősen kihúzott szemei minden más vonást elnyomtak az arcán. A fogai makulátlanok voltak, sokak szerint nem is valódiak. Akcentusa volt és királynői megjelenése.
A nő partijain, mert ezek már nem fértek bele a borozgatva világmegváltós egyetemi buli kategóriába, asztaltáncoltatás folyt. Kovács Évi hogy valami érdekes is legyen benne rákérdezett a gyerekre. Lesz e és ha lesz, mikor lesz nekik. Az ujjak alatt repült a hártyavékony kistányér. Hamarosan ott virított a dátum és a szám. Egyetlen gyermek, majd, két év múlva. Évi megnyugodott. Akkor két év múlva is együtt lesznek. Aztán elnevette magát.
-Hülyeség.- gondolta - Szellemek nincsenek.

Akkoriban a Vérmezőn még vékonyak voltak a fák, és végig lehetett nézni rajta a Mikótól a Moszkva térig. Késő este volt. Szerelmespárok fázósan tekeredtek egymásra a pirosra mázolt padokon. Tomi keveset volt otthon, és sokat utazott a két Kovács Évi között. Titokban tartani egymás előtt őket teljesen lekötötte minden erejét. Sokszor úgy érezte ez a két nő valójában egy. Hogy a nevük azonossága egy kapocs, hogy ami nincs meg az egyikben az meg van a másikban és valójában egy azon gyermeket hordják ki éppen. A két has ugyanabban a tempóban nőtt és a két nő ahogy teljes habitusuk más volt, úgy a várandósságot is egészen máshogy viselték.
Két évvel az Orosz Nőnél tett egyszeri megjelenés után, egy hónap különbséggel szültek. Leányokat. Mire a második megszületett már megindult az apasági keresete az elsőnek. Tomit is behívták, de semmi eredményre nem jutottak. Az egyik jelölt vette végül a nevére a lánykát, de váltig állította, hogy nem az övé. A másik Kovács Évi pedig belekezdett a visszaszámlálásba.
Három év múlva váltak el. Addigra Évi talpraesettebb lett mint valaha, de csupa félelem és reszketés a kislány miatt. Addigra Tomiban a nyugtatókra ivott alkohol teljesen összemosta a valóságot az ábrándjaival. Képtelen volt különbséget tenni. Még azt sem vette észre, hogy e kettő nem ugyanaz. Mélységes hittel adta elő a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket. aztán egy lopási ügy miatt, a bíróságon Éviben eloszlott minden kétség, mint lábos felett a gőz. Nem akar ő ettől az embertől semmit. nem akarja a gyerekét a közelében tudni. A válásuk gyors volt, vagyonmegosztás nélküli. Semmijük nem volt pár láboson és egy macskán kívül.
A másik Kovács Évi az idegösszeroppanások között bűnbánóan ölelgette a maga kicsijét és sóváran gondolt egy elképzelt idillre amiről azt hitte a másik Évinek jutott, a Szabó Tomi oldalán.

a boszorkánymester és a famulusa

Lassuló lélegzettel figyelte őket, ahogy becserkészik a vadat. Közéjük léphetett volna, de haszna nem sok lett volna. A teremtmények a saját pályájukon futnak és ütköznek. Irányítani, pár centit eltéríteni őket csak nagyon gondosan és figyelmesen megválogatott hatásokkal lehet. Az idő azonban kezesbáránnyá szelídült és legalább vele nem kellett számolni. A páros megindult, lassú köröző módján a célponthoz. Földrajzilag ugyan messze voltak. Szálaik, mintázatuk azonban elkezdett hurkokat vetni és egymásba kulcsolódni.

Taxiban ült. Az utasítás szerint csak vezetett a sofőr, szinte transzban kőrözve a városban. Ő ezalatt két ujja közé fogta a sorsnyalábot és hagyta hogy a tudata képekké, hangokká fordítsa le a kapcsolatokat. A kisebbik keményen odatette a lépteit. Száját összeszorítva, zsebre dugott kézzel haladt, míg cimborája széles vidám gesztusokkal magyarázott neki. Majd ő is zsebre dugta a kezét és értő néma bólogatásokkal haladt mellette. A kisebbik ilyenkor odavakkantott pár szót, mire ez újra bólogatásba kezdett. Így haladtak át éveken és nőkön, mély meggyőződéssel.
A taxi áthaladt a Margit-hídon.
A két kis fickó túl harmincon, talán negyvenen is már, beragadva egy poszt-egyetemista életérzésbe ott fordult mindig vissza amikor szembejött valami ami változást szított volna köztük. Közelségük egymást vonzotta leginkább. Oldotta a magányt. De sosem engedte őket igazán közel egymáshoz, ahogy két szerető gömb sem tud összeölelkezni.
A taxi elgördült a Nyugati pályaudvar nagyvonalú pompája előtt. A villamosmegállóban ácsorgó két fickó körül hullámot vetett a karma. Nem messze tőlük egy nő sírdogált. Némán állt. Csorogtak a könnyei, nagyjából láthatatlanul. A kisebbik, a morcosabb felismerte és fejével intett a nő felé, mint kinek valójában semmi köze ehhez.
A másik kicsit görbedten állva kapta oda a fejét. Elmosolyodott egy pillanatra aztán nagy komolyan odahajolt a barátjához.
-Gondolod?
-Gondolom.
-Hát jó.
-Ismerem ezt a típust. Tudod aki magasan száll, csak hogy a mélyben dúló problémáival ne kelljen szembesülnie, holott csak akkor tud kilépni, ha szembenéz velük. Csak akkor ha képes meglátni a tetteiben az ismétlődést.
-Hogy ugyanazt a hibát követi el újra és újra.
-Ja.
Egyszerre néztek a nőre. A combino becsusszant a megállóba. A nő megvárta míg mindenki felszáll, aztán inkább hátra lépett a korláthoz. A két fickó várt, aztán ők is hátráltak egy métert, onnan lesték tovább a nőt.
-Na mi legyen? - vetette fel újra a kérdést a magasabb.
-Áhh. Még nincs lent az alján igazán. Olyan mint az a nő, tudod akinek volt az a faszija, tudod.
-Ja ja. Aki írt neked?
-Az.
-Lehet hogy neked ez a küldetésed, hiszen a képességeid megvannak hozzá, hogy segíts rajtuk. Leveszed róla ezt a kötést és így lehetőséget adsz neki, hogy továbblépjen.
-Jah. - hagyta jóvá kissé derűsebben. - Végülis azért kapjuk az erőt, hogy használjuk.

A taxiban a férfi új utasítást adott a sofőrnek. Az autó a következő lehetőségnél lekanyarodott a körútról.

-Így ránézésre szingli nő, macskával. Középvezető de kezd lecsúszni. Talán hármas, de lehet ötös is. Halak szerintem. Nézd a színeit. Tuti halak.
-Ja ja. Látom. - így a másik.

A taxi lassan visszatért a Nyugati térre. A taximegállóban a férfi kiszállt és lassan besétált a villamosmegállóba.  Nézte őket. A két fickót ahogy gyártják a teóriákat és megoldóképleteket, miközben a saját gubancaik egyre nőnek és dagadnak, pedig már annyit beszélt nekik a passzivitás erejéről. Nézte a kezüket ahogy szorosan a hasukra tapad a farmer zsebében, ahogy a hátuk begörbed, hogy nehogy kiemelkedjenek a tömegből. Kívül állni nehéz. Emlékezett rájuk mikor még csak ismerkedtek a valóságokkal. Az erő akkor alakult a kezükbe. A z univerzum tőrvényei mindenkire vonatkoznak, mondogatta nekik. Amit megérintesz, az megérint téged. Ahol elveszel ott termelődik más, mondogatta nekik.

A nő megtörölte a szemét és tétován körülnézett, mint ki hallja, hogy szólongatják. A férfi ujjai között a szálak egymás köré tekeredtek. A két kis fickóban megindult a reszketeg bizsergés, annak igérete hogy hatással lesznek egy másik emberre.
-Sziasztok. - mondta a nő halkan.
-Szia! - intett vidáman a nagyobbik.
-Szia. - motyogta a kisebb. - Pesten?
-Igen...
-Nem úgy alakultak a dolgok, gondolom. - folytatta a kisebb.
a nagyobb megbökte a kisebbet.
-Egy nagyváros tele van lehetőségekkel.
-Ezek szerint ti is ezért vagytok itt?
-Jah hát jah... igen.
A férfi a szemközti villamosmegállóban a korlátnak dőlt és elengedte a szálakat. Beállt közéjük egy villamos.
-Ebédeltél ma már? Mi még nem, ugye? - zsebeiből ki sem húzva a kezeit, könyékkel bökte meg kis morcos cimboráját.
-Jah. Nem.
-Nem. Nem ismerem igazán a helyeket.
-Nem baj. - kapta elő a kezét a nagyobb és lelkesen mutatott a Jászai irányába. - Menjünk!
Beállt a másik irányba mutató villamos is. A férfi átnézett a két jármű ablakain. A nő arcát nézte ahogy tétovázik. Aztán a kisebbik szálait érezte megfeszülni a szövedékben.
-Legyen meg a te akaratod. - mondta ki hangosan a férfi, ahogy minden alakalommal mikor két lelket összekötött. Látta ugyan mivé lesz ez, hogy sodorja mélyebbre és mélyebbre őket majd a fájdalom. De meg kellett lennie, a hatás-ellenhatás törvényei miatt. Összesodorta a két szívből kiálló két szálat eggyé. Aztán a nőt kis is húzta belőle. Ott hagyva a kis embert egy semmivel csomózódó lélekvonallal.
-Menjetek. - mondta nekik, és ők elindultak gyalog, és a nő lopva nézett vissza mintha sejtené, és a kis fickó lopva nézte a nő kivillanó térdét és vádlijának ívét, a kezét és a haját és egyre jobban belelovalta magát, hogy ő megmenti, hogy ő segít majd rajta.

Két óra múlva a nő felszállt a villamosra a Jászain, a kis fickó pedig gyalogolni akart, hátha elfújja a dunai szél a torkából a füstös szorítást. a nagyobbik fickó hazafele zötyögött a buszon és nem értette, hogy hogy fordulhatott ki a barátja magából ennyire. Miért vált ölebbé emellett a régi ismerős mellett. És hogyan fűzhette magát ennyire szorosra a nővel, aki egészen nyilvánvalóan nem akart tőle semmit.

A taxis megvárta a fura fickót a Nyugatinál. Aztán újra rótták a köröket. Órák múlva a fickó Erzsébetre irányította és kifizette őt. Ő pedig hazafele bement a Bécsi úti Tescoba és megrakta a bevásárlókocsit. Kicsit elidőzött az akciós rózsáknál, és egy vörössel tért haza. Anna már rég nem lakott vele, de a rózsa illata valami honvágyat ébresztett benne, ami édes volt és fájós, és nem emlékeztette őt egy nőre sem, csak a magány végére, amiről biztosan hitte, hogy sosem jön el.

családi kapcsolatok

A hosszú ház egészen falusias ízű volt, ahogy egész Erzsébet egy széles falu benyomását keltette. Amibe a lassú mozgású 66-os busz zavart csak be jellegzetes BKV-s megjelenésével. A tornácra felakasztott virágtartókban papírrepülők és leeresztett lufik virítottak, a kipusztult növények csonkjain. A kutyaól tetejét a régi lábtörlővel szigetelték és a szedett-vedett járólapok között is felbukkant a nagyi idejéből a tudormintás bordó-fehér, amit a kislányok annyira szerettek. Sára minden nyáron ezekre építette meg a babaszobát. A nagyi pedig ott ült a fonottban és halkan motyogva kommentálta. A megsárgult pohárból langyos szódát ivott és rajongott Orbán Viktorért.
A szobák sötétek és hűvösek voltak. a macskák az ajtóban hevertek, és a konyha kövein megült a paprikás krumpli szaga, majd délutánra felkapaszkodott a vitrázs gépi palócmintás függönykéjére is. A szobában az öreg, megfakult Orionon a való villa jellegzetes kameraállásai váltották egymást, miközben Feri a gép előtt ülve csetelt. Egy gépírónőt megszégyenítő sebességgel jártak az ujjai. Halovány bőrét sárgára színezte a lámpafény. A monitoron egymást váltotta a cset ablak és egy kódsor. Fején a fülesből stabil ütem szólt immár évek óta. A való villa vetítette fények szétszóródtak a szobában. Sári ugrálókötelezett a verandán. A babaszoba bútorai feldőltek.

Becsengetett.
-Annya!- rikácsolt a nagyi. Sárika szaladt is kinyitni a kaput. Anyja kezét törölgetve indult a nyomába. Feri gépelt. A kapu kinyílt és Sárika arcán mosollyá csúszott szét az őszinte öröm. Anya elpirult.
-Szia.
-Szia. - pillantása rávillant Sárira. - Nem zavarok?
-Hát miért nem hívod be? - rikácsolta nagyothallón a nagyi.
-Nem, dehogy. Gyere be. - kezét még mindig a konyharuhába törölgetve elállt az útból. Ő bement és gondosan lekövette a mintázat vetette hurkokat. A macska purrogva dőlt az ajtókeretnek.
-Csókolom Krausz néni.
-Szervusz fiam. - reszketeg kezeivel megigazította a kontyát. - Ülj le, mesélj.
-Nem nagyon van mit. - lassan nehezkedett bele a vendégeknek fenntartott másik fonottba. - az éjjel esni fog, tartsa bent a macskát.
Sári bemászott az ölébe és nagy lapátkezeit gondosan magára húzta, mint egy biztonsági övet.
-Ugye itt maradsz? Ugye? Ott fogsz aludni kanapén, ahol Bandi szokott? Ugye? Mi van a szatyrodban?
-Sára, hagyd kicsit. - Anya éppen a kávés csészéket tette az asztalra. - Itt maradsz ebédre?
-Köszönöm, ha lehet igen. - kedves szavait keménnyé tette a hangja. Inkább sugalltak elvárást, mint hálát. Anya felpillantott rá és megremegett a keze. A csészék összekoccantak.
-Feri?
-Bent van. - csacsogta Sári.
Bólintott és letette a kislányt.
Feri cifrát káromkodott a gép előtt. Lekapta a fülesét és felpattant.
-Sára! - üvöltötte el magát. - Mi ez a vörös cucca gépemben?
-Semmi. Csúszott Sára egyre hátrább, szinte belefolyva a vendég hosszú kabátjába.
Feri kilépett a tornácra és rámeredt a fickóra.
-Nem megyek sehova.
-Nem kell. - mondta nyugodtan a férfi és előrébb tolta a kislányt.
-Akkor?
-Kirúzsozta a száját. - intette a kislány felé a férfi. - A két led a szeme, az usb bemenetek az orra és a cd rése a szája.
-Ó bazd meg Sára! - Feri arca összerándult aztán kisimult és újra a férfire nézett. - Miért jött?
-Megetetni a nyulakat.
-A nyulakat? - Feri szemöldöke felszaladt a haja alá. Kamaszos arcán a pelyhek kezdtek szakáll vastagságot ölteni.
-A nyulakat, igen. Veled.
Feri elfehéredett. Nyelt egyet. A férfi elnevette magát.
-Gyere. Mutasd meg hogy szoktad.
-Nem szoktam sehogy, uram. Egyszerűen letépkedem a füvet és beszórom. Néha kaszálok nekik nagyobb adagot, de a frisset szeretik...
-Jó.
-Jó gyerek ő. - nyöszörgött a nagyi.
-Sára befelé! - adta ki a parancsot Feri.
-Mi az Feri? Miért vagy ilyen sápadt? - anya hangja fátyolos volt.
-Sokat van gép előtt. - válaszolt a nagyi és felhörpintette a maradék ásványvizet.
A férfi lassan lépkedett hátra, zsebre dugott kézzel. Feri bizonytalanul ment mellette. A hosszú ház mögött a hosszú fészer következett, aminek végébe kerültek a nyúlketrecek és végül a baromfiudvar.Megállt a nyulak előtt. Feri tanácstalanul vonogatta a vállát.
-Nyulak. Fű. - mutatott rájuk. - ott letépkedem estefelé, és beszórom ide.
-Jó.
A férfi nyugodtan állt és elgondolkozva nézte a fiút.
-Eszel nyulat?
-Néha. Nem szeretem igazán.
-Jó.
-Nyúztál már meg állatot?
-Nem. Kellett volna?
-Hm. - lenézett a bakancsaira.
-Ki vagyok én? - Feri maga is meglepődött merészségén.
-Ki vagyok én? - nézett fel rá a férfi
-Láttam a képét a dobozban és a nagyi albumában is.
-Öltél már meg bármit is?
-Nem emlékszem.
-Jó.
-Mit akar tőlem?
-Ne egyél többé húst és ne viselj bőr ruházatot.
-Miért.
-Hátha jobb lesz akkor.
-És a nyulak?
-Nappal szedj nekik füvet vagy hajnalban, de jól nézd meg mit tépkedsz le. A tyúkhúrt a tyúkoknak add, a tarackot se etesd fel velük. Lándzsás útifű levelet is adhatsz nekik, de a felmagzottat ne. És adj neki répát is, tudod mint a mesében.
-De miért?
-Eszedbe ne jusson megenni vagy megölni őket. Azzal megfordult és visszament a házhoz. Sára a küszöbön gyúrta a kandúrt.
-Ugye itt maradsz?
-Itt. Szólj anyádnak, hogy teríthet.
Sára felpattant.
-Hogy emlékezhet rád? - kérdezte a nagyi - Olyan rég volt...
A férfi arcán gúnyos mosoly futott át.
-És te? Te hogy emlékezhetsz?
-Ugyanazt csinálod a lányommal is.
-Igen, és a lányod lányával is fogom, ha felnő.
A nagyi megragadta a poharát.
-Becsaptál.
-Sosem hazudok, tudod.
-Nem. - a nagyi szája penge vékony lett. -  csak nem engedsz szólni.
-A félelem köt gúzsba mindőtöket, ahogy ezt elmondtam már neked sokszor. Most itt állsz a halál előszobájában. Már lesegítette rólad a kabátot. Tudod hova mész és tudod mi vár ott mégis félsz.
-Nem tudom!
-Dehogy nem. És azt is tudod miért és azt is, hogy mit kellene tenned, hogy ez ne így legyen.
-Hagyd őket.
-Mindenkit hagyok.
-Gyertek. asztalon az ebéd. - szólt ki vidáman anya. A férfi közelsége felpezsdítette és ki nem mondott ígéretekkel öltöztette ünneplőbe. Várta az estét, várta a reggelt, nem sejtve, hogy a nagyi is várta egy fél évszázada ugyanitt, ugyanezt a férfit.

szövedék

Álmatlanul járta az utcákat. A lehúzott redőnyök és rácsok mögött sötétben lapuló áruk szinte sóhajtoztak. Cipője hangosan koppant az aszfalton, és ahogy kongó utca megsokszorozta a hangot, mögötte mint pillanatképek maradtak az utcán állva egykori mozdulatai. Volt már ő péklegény, utcai dohányárus, pipakészítő és tintás ujjú hivatalnok. Halmozottan fensőbbséges nemes-ficsúr és barázdált szívű zsoldoskatona. Ez utóbbinál elidőzött egy leheletnyit. Kifújta a cigarettafüstöt, ami az emlékezéskor a szájába tódult és megállt. Lassan fordította figyelmét a bakancsaira.

A lány a kapualjban várta. Ő kis eltávot vett két szál cigiért és kilépve indult el a Király utca 47 felé. A zöld festék vastag karéjokban mállott a kapuról. Még napok múlva is potyogott a kabátjából. A lány bent várta a kukák mellett. A macskakő a belső udvarban is folytatódott, ahogy a kijárási tilalom és az elsötétítés is. Ő becsukta a kaput maga mögött és aprót biccentve jelzett a a lánynak. az hatalmas bamba szemeit meresztve lassan kibújt a bugyijából.
Emlékezett a bakancsaira. Azt nézte közben. A saját rogyadozó bakancsait. Emlékezett a kapu málló festékére és a lány hajára.
Mindegy volt. Négy nap múlva elvitték mind. A házban csak az öreg maradt, egykori jegesember. De abban sem volt köszönet.

Felpillantott a bakancsairól. A lámpák fénye célkeresztet állított rá a saját árnyékából.
-Dolgozom, hisz láthatod. - suttogta.
Megrázta a fejét, mint kinek víz ment a fülébe.
-Mintha tehetnék mást. - gondolta és újra kilépett. a kopogás számos korábbi életet idézett, de azok már nem vonták el a figyelmét. Egy nő után haladt. Harmincas sovány nő után. Látta benne az életet és a halát is. A lehetőségek takaros csomóvá kötve ott lebegtek a bordakosarában. Szíve is lehetett volna. Valaki bizonyára úgy mondaná. Szerinte nem volt ott szív, se más. Csak egy kis irizáló szilánk és körötte a tubifex-szerű sorsgobolyag. Kibonthatatlanul. Ő mégis megpróbálta. Minden alkalommal. Minden adódó teremtménnyel. Hátha.
A nő igyekezett, de a lábai lassan vitték. A gyermek ott rejtőzött benne. Ő közelebb lépkedett, és meghallgatta a nőt. Elmosolyodott. A nő gondolatai messze jártak. Valahol egy nyaraláson volt fejben, és pezsgőzött az egyik kollégájával. Meztelen lábait kihúzta a szandálból. Gondolatban. Ő elmosolyodott újra és meghúzott egy szálat a sok közül.
A nő megtorpant és felnézett a lámpába. aztán mobilért nyúlt és taxit hívott. Reggelig még hétszer ébredt meg. Hét különböző színű álomból. Reggel aztán vett a gyógyszertárban egy terhestesztet, és nem ment be dolgozni.

álmodj

A hipermarketek tompa, árnyéktalan derengésében elkenődtek a körvonalak. A jó és a rossz közé beállt az utolsó óráit élő leértékeltség. Nem volt rossz meg jó, csak potméterrel állítgatott állapot a kezdet és a vég között. Hosszan bóklászott a polcok között, a mintázat hurkait követve. A szeptemberi vastag füzetek februárban negyedáron virítottak ugyanolyan üdén, ahogy következő szeptemberben újra a négyszeres áron fognak.

-Állandó ritmusa az évszakoknak. - gondolta és végigsimította a műanyag kaspók száját, majd belenézett az akciós rózsáknál ácsorgó férfi sűrű szemébe. Megtorpant egy pillanatra. Kabátja szárnyai megelőzték léptét.
-Oh, hát itt vagy! - szavai halkak voltak, mégis lúdbőrzeni kezdett az árufeltöltő lány tarkója, aki a közelben pakolt.
-Régen láttalak. - kezei maga mellett, mint támadásra kész cowboynak. A férfi, csíkos kötélfüles táskáját a lába közé fogva simogatott egy rózsaszirmot. A bársonyos kis darab gyűrött nedves szalvétának tűnt durva ujjai között. Szeme mozdult csak, pislogott egyet és üveges bambulásból megtelt élettel. Visszanézett belé. Ujjai megálltak a rózsaszirom körül. Szája elnyílt, de ő megelőzte.
-Álmodj!
A csíkos szatyor koszos pereme lassan összecsukódott mint egy hajnalka szirma. A férfi barázdás arca elernyedt. Szürke keretes ruhái finoman adták tovább a teste remegését. Aztán megérezte a szagot.

A buszon ült, a 260-ason. Új szép Volvo busz, kényel mes meleg. A szatyor a lábánál. Kabátját félszegen húzta maga köré és gondosan nem nézett a kezére. Ott kiderült volna, hogy nincs jegye. Neki soseincs jegye. Ilyen koszosan csak jegy nélkül száll fel az ember. Ilyen állapotban minden mindegy. A szatyorban a száraz negyedvekni kenyér. Négy feles és a takaró. van benn egy újság, meg egy kis májkrém is, holnapra. A forduló még messze van. Jó meleg a busz. Az eső hosszú csíkokat rajzolt az ablaküvegre. A férfi azzal a furcsa sötét arcával odaült szembe. A lábuk összeért. Ő elhúzódott. Nem kereste a bajt. nagy erős ember volt az. Még ha hozzá képest mindenki nagy és erősnek látszik olykor. Előrehajolt és mondott valamit valami olyan nyelven, amitől benne elkezdett reszketni a vér. A szeme kihült aztán forró lett és csak a csuklás vagy a hányinger mutatta hogy él. A férfi nézte és beszélt. Halk surrogó hangon ahogy egy egér motoz éjjel a szobában. Ő rettegve hallgatta az érthetetlen szavakat. Aztán a busz, mint rendesen így dél körül bekanyarodott a fordulóba. Ő összeszedte minden bátorságát és megragadva a csíkos szatyrot leiramodott a buszról. A megálló üvegeit itt nem törte ki senki. Védte az esőtől és a széltől is míg a sofőr elszív egy cigit. Most úgy lapult a sarokba nyüszítve mint egy állat. Hátát az üres üvegnek vetve. A férfi a hátsó ajtónál szállt le és behúzott nyakkal fázósan sietett el. Ő pedig megérezte a hátán a nap melegét. Nekinyomta magát háttal az üvegnek, miközben mellette elszitált az eső. Aztán érezte ahogy az üveg helyt ad és száraz ülést ér a feneke. Aztán már újra egy buszon volt. Kevésbé koszosan, kevésbé büdösen, de még mindig a csíkos csomaggal a kezében. Az egyetemisták megérkeztek a megállóba és ügyet sem vetettek rá, mint rendesen. A busz elindult és kikanyarodott a Bécsi útra. Ő pedig ott ült a napos buszülésen és nézett ki az ablakon.

Felnyitotta a szemét. A kezében az egyetlen rózsaszirom gyűrött kis cafat volt csupán. Az árufeltöltő lány éppen a biztonságiakat terelte hozzá.

-Hol? - nézett egyik a másikra.

-Azt hiszem elment már. - vonogatta a lány a vállát aztán otthagyták őt az akciós rózsákkal.

A szatyor fülét nem tudta megfogni. valahogy kiszaladt az ujjai közül. csak az a szál rózsa volt vele amit végig tapogatott.
-Minek nekem ez a rózsa? - nézegette - Vén bolond vagy. - mondta magának és mivel nem tudta felvenni többé otthagyta a szatyrot.

magas-mély

Rendesen egyetlen lakása lenne, de ez a város olyan, hogy kettőnél kevesebbet nem is érdemes fenntartania. Az egyik lakása a Ferenciek terén volt, a másik közvetlenül az első melletti kis szükséglakás volt. A harmadik Budán volt, a Vár-hegyen. Oroszlánok vigyázták a kapuját, és középkori faragások törték meg az ablak és ajtókeretek mészkőszemöldökeit. Vastag falai voltak és hűvös belső szobája, amely ablakából belátta a hegyeket. A sétány gesztenyefái változatos mintánkat rajzoltak árnyékukkal a fehér falakra.
A ferences templom, Pesten a galambriogató tüskéivel olyan volt mint egy kihalóban lévő dinoszaurusz. Belepte az idő. A zajos város köré nőtt, még egy metrót is fúrtak a lábai közé. Oldalában a kegytárgybolt hirtelen keveredése volt a félelmeknek, amiket az emberek hajlamosak voltak összekeverni a hitükkel. Az ablakából pont rálátott a kapura. Az irodának tűnő lakás reluxáit úgy gyűrte, hogy résein jól kiláthasson. A tornyok szögleteiben gargoylok bújtak, és a téren hordákba verődve masíroztak a galambok.
A lány ott ült a koszos padon és a fiúra várt. A fiú a metrón ült és a csendet hallgatta.
Ő arra a tavaszra gondolt, mikor először látta őket.

A Vérmező pitypangos füvében hevertek. Ő a padon ült, pár méterre és komótosan olvasgatott egy régi újságot. A fiú hanyatt feküdt. A lány törökülésben mellette. A fiú hasára medúzafő árnyékát rajzolta a lány bodros haja. Az idős hölgy öreg dalmatái, mint két szobor álltak. az egyik a lassan közeledő óvodást figyelte, a másik a fűben fekvő párost.
-Olyan jó ez a csend. - így a fiú.
-Nincs is csend. - tépkedett egy kis levelet a lány.
Ő felnézett az újságból a fákra.
-Jó, jó. Kiabálnak a rigók. - könyökölt fel a fiú.
-Azok nem rigók, hanem cinkék. - javította ki a lány.
-Jó. Legyenek cinkék. - hanyatlott vissza a fiú.
Ő becsukta az újságot és felállt.
-Nem hallod? - kérdezte a lány. A kis levélcafatokat közben akkurátusan a fiú mellkasára pakolta. - Hallgasd!. - suttogta és gyanakvóan körbenézett, mintha az ágak közül lesne rájuk valami veszély. - Hogy pattognak! Nem lehet ilyen zajban pihenni...
-Mik?
-Mik? Mik? - gúnyolódott. - A rügyek.
Ő elindult a két dalmata felé, akik tisztelettel álltak el az útjából és szája szegletében kis mosollyal dobta be a réges-régi újságot az első szemetesbe.