nyitva hagyott ajtók

Lassan folydogált hazafelé. A bringa selymesen gurult, az este langyos volt az utak kihaltak. A lány a padkán ült a villamosmegállóban, jóval az utolsó villamos után és jóval az első előtt. Felnézett a bringa jöttére és elmosolyodott. Solt visszamosolyodott és átengedte magát a gerincén végigvonuló bizsergésnek. Elengedte a kormányt, a karjain felállt a szőr.
Ki vagy te?
-Salut!- köszönt rá a lány.
-Salut...
-De jó, hogy megtaláltál- folytatta és feltápászkodott.
De rég beszéltem franciául.
-Már kezdtem feladni a reményt, hogy hazatalálok egyszer.
Egy nagydarab férfi lépett ki a szemközti kapuból az utcára, egy pillanatig nézte őket aztán elindult a híd felé. Solt  a lányt nézte és a körvonalazódó emlékeket. Közelebb lépett hozzá és mosolyogva vizsgálgatta az arcát. A lány hunyorgott de nem jött zavarba. Finom kis kezét a fiúéba csúsztatta és úgy csókolta meg, mintha mindig is összetartoztak volna. Solt csak állt és hagyta. A lány íze, a hangulat ami körüllengte olyan heves de ja vu volt, hogy le kellett üljön a padkára.
-Sokára jön a villamos. - mondta, csak, hogy ne legyen csend.
-Nem baj. - válaszolt a lány és mellézöttyent. Solt karját megemelve fészkelődött a fiú ölelésébe. - Most már akármikor jöhet.

Most Soltnak hívták, mert Budapesten élt. Capueira edző volt mindenféle iskolákban, mert ez volt célravezető. Ázsiai vonásait megszeliditette, de nem tüntette el. Képességeit pedig a végletekig kihasználta. Most az ölében hátával az ő mellkasának támaszkodó lányra figyelt. Átlátott a bőrén, átlátott a pillanaton és visszatartott lélegzetébe csomagolta az összes benyomását róla.
Néha, ha kellően elhagyta magát a szemközti ház falát szétmálasztotta a naplemente, mint abban a versben. A belvárosi kis utcában, a sötét háromszobás lakásban, anyja bútorai között néha elmúlt az idő és a tér. Olyankor régi korokba öltözött és sosem volt emlékeket jegyzetelt le újra. Életeket álmodott magának. Némelyikben hős volt, másokban szolga. Volt csaló, volt hűséges, volt szerelmes. Volt családapa, földműves, adószedő és böllér is. Olyankor emlékezett mindre. Úgy válogatott közöttük, mint gazdag nők a gardrobban turkálva a rogyadozó vállfák között.
Ez a lány a villamosmegállóban olyan volt mint Clair, abból a középkori kis francia faluból. Emlékezett arra az életre, amiben az ellenséges katonákat verték ki, faluról falura járva. A lány, az apja házában bújtatott vagy ötöt. A szüleit korábban megölték már, a húga pedig eltűnt azon a füstös éjszakán, mikor elfoglalták a falujukat. Soltot akkor Sonnak hívták és éppen katonatiszt volt. Tudta, hogy ott bújnak. Érezte a szagukat. Tudta, hogy halálosan félnek és azt is, hogy soha többé nem mernek embert ölni. Látta a lány szemében, hogy nem fél és látta, hogy neki egyre megy az egyenruha. Tiszt e vagy sem, de még az is mindegy neki melyik hadseregből való. Álltak az ajtóban. A döngölt földön megült a dér. A lány lába vöröslött a fapapucsban. Fázósan húzta össze magán a gyapjúkendőt. Ő elmosolyodott és megkérdezte látott e katonákat bújni. A lány megvonta a vállát és könnyedén hazudta szembe.
Két hét múlva visszatért ahhoz a házhoz. akkor már nem bújt ott egy férfi sem. Bement és közölte a lánnyal, hogy ezennel a felesége. Ázsia vonásaival mit sem törődve. A lány nem félt csak várt.
-Mostantól nem lépünk a házba kinti lábbelivel, világos? - morrantott oda neki és végighevert a magas, rövid ágyon.

Hajnalodott a villamosmegállóban, életekkel később. Életei csillagai egymás után villantak fel, mint jelzőtüzek.
-Pedig ma nem is szívtam. - motyogta maga elé.
-Vigyél haza, Son. - szólt aztán a lány franciául és karikás szemekkel nézett fel rá. - Elég hűvös lett
- Jól van. - Vont vállat és feltápászkodott. Most Soltnak hívták, de volt egy élet amikor Sonnak