Miksa Márton megmártózott a reggeli szürkületben. A kirakatok előtt egyszer sem állt meg, csak hagyta hogy körvonalán végigcsorogjon sárga fényük. Az illatok és színek nem csábítgatták. Lassan haladt ugyan a többiekhez képest, de ez fel sem tűnt neki. Kopott kabátját minden szombaton kimosta és málószélű kalapját is gondosan Artúrra illesztette. Artúrt egy lomtalanításkor találta a Hegedűs Gyula utcában találta, és eredetileg kirakati bábú lehetett. Valaki a nyakába illesztett két vállfát és egy villanykörtét a feje búbjára. Ez utóbbit Miksa leszedte róla, még ott frissiben, így Artúr már teljesen alkalmassá vált a kalapja éjszakai gondozására. Miksa a Szondi utcában lakott egy belső udvarra néző, földszinti szükséglakásban. Otthon sosem hegedült.
A reggelek hosszúak voltak és változatos színűek. Ahogy végigbaktatott a Szondyn, ki a körútra. A gimnázium olyankor még kihalt volt és csendes. A gyerekek úgy öntötték el a folyosókat nyolc előtt, minden reggel, hogy készületlenül érte őt. Ott szeretett ülni a keleti folyosón, a 71-es tablókép alatt. Szerette azt az osztályt. Oda járt Szépvölgyi Klárika, aki éveken át járt hozzá magánórákra és talán hegedűtanár lett belőle. És Herceg Isti is oda járt akinek olyan hangja volt, hogy a szomszéd teremben is megállt az óra egy pillanatra ha dalra fakadt. Emlékezett rájuk. A köpenyek surrogására, a nagy, napilapok zizegésére a pad alatt. Szerette ahogy a lányok kirévednek az ablakon, míg ő hegedül. És pontosan ismerte a kócos magas fiúk gondolatait is, miközben ők próbálták hosszú termetüket összehajtogatni az iskolapadba. Volt amelyikből orvos lett, volt amelyikből mérnök. Voltak simlis fiúk is, és simlis lányok. Az egyik, egy butácska, apró szép kislány, akiből pszichológus lett. Miksa időnként elmerengett ilyen dolgokon. Akkoriban ő is fiatalabb volt sokkal. Nem volt annyira jóképű, mint az olasztanár, de azért ő rá is vetültek sugaras leánytekintetek.
Szépvölgyi Klárika például a rajongásig oda volt érte. Kerek arcú finomkezű lány volt. Volt benne kitartás és talán elég muzikális is volt, de kirobbanó tehetség semmiképpen. Érettségi után találkoztak egyszer egy kávézóban. Klárika szomorú volt, mert nem jött el a lovagja, Miksa pedig éppen felbátorodott, hogy egyedül beüljön egy kávézóba. Úgy világított a Szépvölgyi Klári a ablak mellett asztalnál, mint egy jelenés. Világos ruhában volt és egy zserbót vágott morzsákra. Miksa odalépett hozzá, majd leült. Klárika felnézett rá és olyan gyönyörűség olvadt szét az arcán, ami nem hagyott Miksában kérdéseket.
Az első órára becsengetés rántotta vissza a jelenbe. Agyonragasztgatott hegedűtokjáért nyúlt és utolsóként ment be, a terembe. Odabent nem ültek Szépvölgyi Klárikák, csak zavarba ejtően felnőtt arcú nők. Finom, rafinált sminkeket kerülgetett a szeme, ha rá mert nézni egy-egy lányra. A fiúk kócosságát reggeli beszárítás adta, és sokszor több figyelmet fordítottak a ruházkodásukra, mint a lányok. Manírosan beszéltek és furcsa, idegen gesztusaik voltak. Amíg ő hegedült ők beszélgettek, mintha a hegedűszó, a fa és az emberi kéz előcsalta mágia, az univerzális nyelv csupán valami gépi háttér lenne, valamiféle kötelező zavaró elem, amit sajnos nem lehet kiszűrni.
A kicsengetésekkor lassan engedte le a hegedűt. A gyerekek nem kérdezték meg, hogy kimehetnek e és ő nem szólt egy szót sem. Az óra elején kiosztott fénymásolt jegyzeteket havonta egyszer ellenőrizte röpdolgozat formájában és sosem szólt a minimálisnál több szót. Csak hegedült, sokszor azt sem mondva el, hogy mit játszik.
Ő a gimnázium belső udvarán ült egy agyon firkált és agyonfestett padon. A belsőudvar zárt négyszögén úgy verődött a hegedűszó, mint egy teniszlabda. Ő lábait keresztbe téve, egyik karját a háttámlán fektetve végig egy másik korban érezte magát. Az öreg zenetanár minden szomorúsága benne volt azokban a darabokban, még a tavaszi napsütés ellenére is. A magas mogyorófa ágain kis zöld ecsetek gyülekeztek. Ő az ablakokat figyelte és a visszaverődő fényeket és hangokat. Miksa öreg volt már, nagyon öreg. Sokkal öregebb, mint amilyen korban változni tudnak emberek. Neki mégis meg kellett próbálnia, hiszen ott pislákolt az öregben a szikra. Gomolygó érzéseitől szorítva, piciny égboltján világító sok ezer csillaggal sem tudta elnyomni a szikra gyenge ragyogását. Felállt a padról és zsebre dugott kézzel az ablakokat figyelte. Az öreg hegedülés közben lassan az ablakhoz ment és kipillantott. A háta mögött a zaj egyre erősödött. Az udvaron álló robosztus férfi kikapta a zsebeiből a kezeit és úgy érintette össze őket mintha tapsolna. Az öreg nem értette. A férfi pedig lassan húzta szét a kezeit, mint egy lassított felvétel. Az öreg háta mögött valaki felborult a székével. Csattanás majd csend majd röhögés. Ő tovább hegedült és nézte a távozó férfit.
A Szondy utca koszosabb volt mint szokott. A kutyaszar úgy fegyűlt benne mint anno a kilencvenes évek közepén, mikor lépni nem lehetett a járdán anélkül, hogy bele ne lépjen egybe az ember. Lassan ment, mert lassan szokott. Kezében a kopott hegedűtokkal valahova a horizontra nézve, vitte a lába, oda sem figyelve. A szomszéd ház előtt egy fiú állt és a csengősort nézegette. Majd mikor Miksa a maga kapujához ért a fiú odalépett mellé és halkan, zavartan elkezdett beszélni.
Miksa még reggel is ott ült, a nyikorgós régi konyhaszéken és a fiatalember után maradt poharat leste. A hegedű kibontva ott volt az asztalon. Játszott rajta. a fiatalember is és ő is. Nem tudta mit mondjon neki. Nem akart tanítványokat. De ez a srác, a letolt farmerjával, a csuklyás pulóverében olyan idegen volt és mégis olyan ismerős. Felkai Péternek hívták, mint megtudta. Harmadikos volt. Miksa ült és emésztgette a hallottakat. Ez a fiatalember beleszeretett a játékába ott az iskolában, és ő se a nevére se az arcára nem emlékezett. Ráadásul azért jött, hogy magánórákat vegyen tőle.
-Hiú vagy. - mondta magának. - Nem kell neked már tanítvány. - felállt és a poharakért nyúlt. - Családot szeretnél, nem tanítványt. - betette a mosogatóba a poharakat és vizet engedett beléjük. - Valahol a világban van is családod. Ó te vén bolond.
A fiatalember meghagyta a számát, hogy ha jöhet szóljon neki. Miksa leült a megmedencésedett ágy szélére és forgatta a lapot amin a számok sorakoztak. Végül felhívta a beporosodott öreg bakelit telefonról, amit szinte sosem használt.
A fiú végighallgatta és azonnal igent mondott. Miksa letette a telefont és mélyeket lélegzett. Aztán a szekrényhez lépett és levett a felső polcról egy régi-régi szaloncukros dobozt. Lassan nyitotta ki, szemezgetett a borítékokban, majd előhúzott egy pár fotót amin egy kislány volt látható egy babakonyha előtt. Hosszú haja lófarokba kötve, finom arcéle pont olyan, mint az anyjáé.
A Felkai fiú majd egy hónap múlva lépett oda hozzá egy délelőtt az iskolai folyosón. Egy dossziét nyújtott át és bele pirult a mondandójába.
-Megtaláltam. Franciaországban élnek. Fodrász lett. Van egy kis boltja egy La Milesse nevű kisvárosban. Ott él. Hozzáment egy ottmaradt amerikai veterán fiához. Három gyerekük van. Írt a tanár úrnak egy levelet, meg küldött fényképeket is. Ezek vannak a mappában.
Miksa hazament a Szondi utcába, a belső udvarra néző, földszinti szükséglakásba. Addig otthon sosem hegedült.
A reggelek hosszúak voltak és változatos színűek. Ahogy végigbaktatott a Szondyn, ki a körútra. A gimnázium olyankor még kihalt volt és csendes. A gyerekek úgy öntötték el a folyosókat nyolc előtt, minden reggel, hogy készületlenül érte őt. Ott szeretett ülni a keleti folyosón, a 71-es tablókép alatt. Szerette azt az osztályt. Oda járt Szépvölgyi Klárika, aki éveken át járt hozzá magánórákra és talán hegedűtanár lett belőle. És Herceg Isti is oda járt akinek olyan hangja volt, hogy a szomszéd teremben is megállt az óra egy pillanatra ha dalra fakadt. Emlékezett rájuk. A köpenyek surrogására, a nagy, napilapok zizegésére a pad alatt. Szerette ahogy a lányok kirévednek az ablakon, míg ő hegedül. És pontosan ismerte a kócos magas fiúk gondolatait is, miközben ők próbálták hosszú termetüket összehajtogatni az iskolapadba. Volt amelyikből orvos lett, volt amelyikből mérnök. Voltak simlis fiúk is, és simlis lányok. Az egyik, egy butácska, apró szép kislány, akiből pszichológus lett. Miksa időnként elmerengett ilyen dolgokon. Akkoriban ő is fiatalabb volt sokkal. Nem volt annyira jóképű, mint az olasztanár, de azért ő rá is vetültek sugaras leánytekintetek.
Szépvölgyi Klárika például a rajongásig oda volt érte. Kerek arcú finomkezű lány volt. Volt benne kitartás és talán elég muzikális is volt, de kirobbanó tehetség semmiképpen. Érettségi után találkoztak egyszer egy kávézóban. Klárika szomorú volt, mert nem jött el a lovagja, Miksa pedig éppen felbátorodott, hogy egyedül beüljön egy kávézóba. Úgy világított a Szépvölgyi Klári a ablak mellett asztalnál, mint egy jelenés. Világos ruhában volt és egy zserbót vágott morzsákra. Miksa odalépett hozzá, majd leült. Klárika felnézett rá és olyan gyönyörűség olvadt szét az arcán, ami nem hagyott Miksában kérdéseket.
Az első órára becsengetés rántotta vissza a jelenbe. Agyonragasztgatott hegedűtokjáért nyúlt és utolsóként ment be, a terembe. Odabent nem ültek Szépvölgyi Klárikák, csak zavarba ejtően felnőtt arcú nők. Finom, rafinált sminkeket kerülgetett a szeme, ha rá mert nézni egy-egy lányra. A fiúk kócosságát reggeli beszárítás adta, és sokszor több figyelmet fordítottak a ruházkodásukra, mint a lányok. Manírosan beszéltek és furcsa, idegen gesztusaik voltak. Amíg ő hegedült ők beszélgettek, mintha a hegedűszó, a fa és az emberi kéz előcsalta mágia, az univerzális nyelv csupán valami gépi háttér lenne, valamiféle kötelező zavaró elem, amit sajnos nem lehet kiszűrni.
A kicsengetésekkor lassan engedte le a hegedűt. A gyerekek nem kérdezték meg, hogy kimehetnek e és ő nem szólt egy szót sem. Az óra elején kiosztott fénymásolt jegyzeteket havonta egyszer ellenőrizte röpdolgozat formájában és sosem szólt a minimálisnál több szót. Csak hegedült, sokszor azt sem mondva el, hogy mit játszik.
Ő a gimnázium belső udvarán ült egy agyon firkált és agyonfestett padon. A belsőudvar zárt négyszögén úgy verődött a hegedűszó, mint egy teniszlabda. Ő lábait keresztbe téve, egyik karját a háttámlán fektetve végig egy másik korban érezte magát. Az öreg zenetanár minden szomorúsága benne volt azokban a darabokban, még a tavaszi napsütés ellenére is. A magas mogyorófa ágain kis zöld ecsetek gyülekeztek. Ő az ablakokat figyelte és a visszaverődő fényeket és hangokat. Miksa öreg volt már, nagyon öreg. Sokkal öregebb, mint amilyen korban változni tudnak emberek. Neki mégis meg kellett próbálnia, hiszen ott pislákolt az öregben a szikra. Gomolygó érzéseitől szorítva, piciny égboltján világító sok ezer csillaggal sem tudta elnyomni a szikra gyenge ragyogását. Felállt a padról és zsebre dugott kézzel az ablakokat figyelte. Az öreg hegedülés közben lassan az ablakhoz ment és kipillantott. A háta mögött a zaj egyre erősödött. Az udvaron álló robosztus férfi kikapta a zsebeiből a kezeit és úgy érintette össze őket mintha tapsolna. Az öreg nem értette. A férfi pedig lassan húzta szét a kezeit, mint egy lassított felvétel. Az öreg háta mögött valaki felborult a székével. Csattanás majd csend majd röhögés. Ő tovább hegedült és nézte a távozó férfit.
A Szondy utca koszosabb volt mint szokott. A kutyaszar úgy fegyűlt benne mint anno a kilencvenes évek közepén, mikor lépni nem lehetett a járdán anélkül, hogy bele ne lépjen egybe az ember. Lassan ment, mert lassan szokott. Kezében a kopott hegedűtokkal valahova a horizontra nézve, vitte a lába, oda sem figyelve. A szomszéd ház előtt egy fiú állt és a csengősort nézegette. Majd mikor Miksa a maga kapujához ért a fiú odalépett mellé és halkan, zavartan elkezdett beszélni.
Miksa még reggel is ott ült, a nyikorgós régi konyhaszéken és a fiatalember után maradt poharat leste. A hegedű kibontva ott volt az asztalon. Játszott rajta. a fiatalember is és ő is. Nem tudta mit mondjon neki. Nem akart tanítványokat. De ez a srác, a letolt farmerjával, a csuklyás pulóverében olyan idegen volt és mégis olyan ismerős. Felkai Péternek hívták, mint megtudta. Harmadikos volt. Miksa ült és emésztgette a hallottakat. Ez a fiatalember beleszeretett a játékába ott az iskolában, és ő se a nevére se az arcára nem emlékezett. Ráadásul azért jött, hogy magánórákat vegyen tőle.
-Hiú vagy. - mondta magának. - Nem kell neked már tanítvány. - felállt és a poharakért nyúlt. - Családot szeretnél, nem tanítványt. - betette a mosogatóba a poharakat és vizet engedett beléjük. - Valahol a világban van is családod. Ó te vén bolond.
A fiatalember meghagyta a számát, hogy ha jöhet szóljon neki. Miksa leült a megmedencésedett ágy szélére és forgatta a lapot amin a számok sorakoztak. Végül felhívta a beporosodott öreg bakelit telefonról, amit szinte sosem használt.
A fiú végighallgatta és azonnal igent mondott. Miksa letette a telefont és mélyeket lélegzett. Aztán a szekrényhez lépett és levett a felső polcról egy régi-régi szaloncukros dobozt. Lassan nyitotta ki, szemezgetett a borítékokban, majd előhúzott egy pár fotót amin egy kislány volt látható egy babakonyha előtt. Hosszú haja lófarokba kötve, finom arcéle pont olyan, mint az anyjáé.
A Felkai fiú majd egy hónap múlva lépett oda hozzá egy délelőtt az iskolai folyosón. Egy dossziét nyújtott át és bele pirult a mondandójába.
-Megtaláltam. Franciaországban élnek. Fodrász lett. Van egy kis boltja egy La Milesse nevű kisvárosban. Ott él. Hozzáment egy ottmaradt amerikai veterán fiához. Három gyerekük van. Írt a tanár úrnak egy levelet, meg küldött fényképeket is. Ezek vannak a mappában.
Miksa hazament a Szondi utcába, a belső udvarra néző, földszinti szükséglakásba. Addig otthon sosem hegedült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése