vendégbejegyzés - csenge

Hong azt mondja, még órákba telhet, mire Horatio visszaér és határozottan ráutaló magatartást mutat, hogy húzzak aludni. Aztán kiderül, hogy szobám valószínűleg még nincs, és mivel Hong az Hong, reflex-szerűen felajánlja a tulajdon királyi szobáját és ágyát. Lehet hogy megbánná, de késő, lecsapok a lehetőségre. Még egy kicsit húzom az időt, mert mégiscsak izgalmasabb a jelenlévő Honggal beszélgetni, mint az üres szobájában aludni. Aztán mikor már összeakadna a nyelvem a fáradtságtól, elmasírozok a royal nyoszolya irányába, ahol egy szemtelen képű Han Solo áll őrt és szinte kiröhög, mikor jelzem felé, hogy bemennék és bent is maradnék. Persze rém udvariasan teszi mindezt. Ezek a nemes tündérek ha megfeszülnek, sem bírnak tapló parasztok lenni. Szóval megkeresem Jakabot, aki szerencsére elhiszi amit állítok, és segít bejutni. Han Solo töretlenül vigyorog és nem úgy tűnik, mintha menni akarna. Intek Jakabnak, hogy váltanék vele pár szót. Odébb lépünk.
- Jakab, ez a pasas végig itt fog dekkolni a szoba előtt?
- Lavante hercege a király biztonságára ügyel.
- Aha. Csakhogy a király tökre nincs bent.
- Az mindegy - mondja mosolyogva és megérinti a karom. - Egy dézsa fürdővizet is előkészítettünk a királyi felségnek, de használd nyugodtan, kisasszony.
- Szeretlek, Jakab - mondom párás szemekkel, ő felkuncog és távozik, én meg elsurranok Lavante pimasz hercege mellett és azt mormogom, "fagyaszd le a mosolyt, Solo", valószínűleg úgysem érti.
Hong szobája olyan, mintha már hetekkel ezelőtt berendezték volna, az utolsó hajkefe is a helyén. A falak, az ablakok a múzeum valami belső irodájára utalnak, semmi cicoma, de a berendezés bakker! Árkádiai cuccok, nem vitás. Egy szekrény Narnia krónikáiból, egy dézsa, szinte gőzölög a víz benne, valami vékony lábakon álló íróasztalféle, egy fésülködőasztal és végül, de nem utolsósorban egy hatalmas ágy, akkora mint egy csatahajó, faragott támlával és habos, hófehér ágyneművel. Bakker, ez a pasi tud élni. Gyorsan ledobálom a ruháimat és kiélvezem a mennyei luxust, amit egy kád, azaz dézsa meleg víz tud nyújtani ezekben az apokaliptikus időkben. Aztán semmi kedvem visszahúzni a koszos, izzadt, véres-medvés-tigrises cuccaimat, úgyhogy kis habozás után Hong pizsamájába bújok. Legfeljebb megkardlapoztat, vonom meg a vállam. Megéri. Még sosem volt rajtam bordó selyempizsama, habár ez kétségtelenül nem a méretem. A mozdulattól az ing majdnem a derekamig csúszik, úgyhogy begombolom a hanyagul nyitva hagyott felső gombokat, felhajtom a nadrág szárát és az ing ujját, és most már csak arra kell vigyáznom, hogy a nadrág le ne essen. Egy pillanat és már el is nyúltam az anyahajó belsejében. Középen fekszem, eszemben sincs a szélre húzódni, majd odébb gurít a királyi felség, ha mégis aludni tér. Elfészkelődöm Hong illatában. Vajon Lavante hercege mennyire pletykás? - tűnődöm. - Holnap, vagy már ma kezdik el suttogni, hogy Horatio király kedvenc fáklyája a Hong király ágyában aludt? Persze, ha Hong, a diplomácia mestere nem ítéli ezt rossz húzásnak... - ásítok. Különben is kisebb halacska vagyok én annál, hogy ez politikailag számítson. Aztán Horatiora gondolok, alig láttam ma. Igyekszem nem aggódni érte, bár nem nagyon sikerül, azért Sándornak igaza van, Hor tud magára vigyázni... Gondolatban elémegyek deszkával, végig a hídon, elkanyarodok a Hősökön, aztán már az Andrássyn suhanok, a napfény a levelek közt villog...

Kronológia 7.

a csapat egy része - tündérek és kb 25 hozzájuk csapódott ember, összesen kb 100 fő - átköltözik a Városligetbe, ahol az emberi berendezkedés igyekszik a korábbi bürokratikus formát fenntartani. a záporozó banalitás ellenére Hong fejében fény gyúl és a csapat a Vajdahunyad várat jelöli ki területül (lásd még a tündérgiccs címszónál). Ákos, Sándor és Csenge meglógnak a helyfoglalás és berendezkedés macerája elől, és az Állatkertben néznek körül, ahol elejtenek egy tigrist, kis híján őket ejti el egy medve, majd a tigris és medve elejtését nehezményező biciklis állatkerti fickók lerázása és mindkét srác lábon lövetése után visszaérkeznek a Vajdahunyadhoz. Ákos és Csenge több-kevesebb sikerrel gyógyítgatják a lábakat, majd néhány mobiltelefonra váratlanul és teljesen megdöbbentő módon sms érkezik, amiben egy koordináta (Paks) és egy másnap reggeli időpont mellett az áll, h a királyok küldötteit várják. Ákos és Sándor elalszanak, Hong és Csenge úgy döntenek h ébren megvárják a valahová elkarikázó Horatio visszatértét. közben próbálják kitalálni, ki és miért küldte az üzenetet, illetve a kedves hangvételű beszélgetés közepette Hong felhívja Csenge figyelmét arra, h többen figyelik, illetve tulajdonképpen felajánlja h megtanítja őt arra, miként lehet a saját maga mestere, mint fáklya.

Vendégbejegyzés - Sándor

- Hé! – mondja.

- Hé! – mondom.

- Segítenél?

- Miben?

Bizonytalan kézmozdulatot tesz, a karján zörög a kabát.

-         - Nem kellene, hogy felismerjenek – megérinti az arcát, aztán maga köré int. – Se itt, se odaát.

Bólogatok, és ráharapok a sárgadinnyés Orbitra. Egy kislánytól loptam a Régi Zeneakadémia kapualjában. Mennyei íz, hatvan másodpercig. Aztán, mivel még mindig ott áll, megkérdezem.

-          - Mit tehetnék én?

Fanyar mosoly az arcán.

-         -Penge vagy. Láttalak.

-         -Ja – bólogatok. – Tényleg.

-          - Akkor? Segítesz?

Megrántom a vállamat.

-          - Miért ne? Gyere! – megfogom a csuklóját, és húzni kezdem magam után.

Ellenkezés nélkül követ.  Ráfordulunk a Paulay-ra, majd berúgom az Új Színház művészbejárójának ajtaját. Valakik már jártak előttünk, a pozdorja ajtót csak tessék-lássék támasztották vissza a helyére. Belépünk a sötétbe. Szürkülő falak, vékony, poros kőlapok.  Ő figyel, én dúdolok. Lassan elönt az öröm, hogy legálisan kaszabolhatok. Haj, azok a régi, ódon csatamezők! Haj, azok a tüskebokorra szúrt testek!  Oda már mind, oda. De most, hála Orrnak, újra megtölthetem az orromat a hús és a vér szagával. 

Felmegyünk a nagyszínpadra. A nézőtéri ajtók halványzöld exit figurái alkotják a tánckart. A kétszemélyes revű mi vagyunk: a művész, és eleven szobra.  Oda se figyelve kicsattintom a borotvát. Az arcát figyelem, egyszerre itt, és odaát. Mintha hologramos gyerekvonalzót néznék: jobbról az ázott, szőke punk csaj, balról az asztrál sárkánygyík-szörnyeteg. Alig bírok magammal, a vigyor szinte felmetszi az arcomat.

-         -Nahát- mondom, már rekedt a hangom – Nahát, és nahát. Mit vegyek el, és mi maradjon?

Megköszörüli a torkát. Megnyúlt orral szimatolok, de alig érzek félelmet. Nem is félelem ez, inkább az elkerülhetetlen veszteség feletti szomorúság.

-     - Maradjon a hűségem a királysághoz. Maradjanak a képességeim, és maradjon a tudat, hogy ki vagyok – tétovázik, aztán elhallgat. Rezzenéstelen az arca.

-          - Ennyi? Rám bízod?

Bólint. Még mindig nem fél. Lehunyja a szemét, és érzem, hogy leereszti a pajzsait. A bárány nekem adja magát, hejj.

Lenyúlok magamba, és mint iszapos sárlabdát terítem szét a mosolyomat.

-         - A Csitári hegyek alatt…

Közelebb.

Hozzá.

-         -Régen leesett a hó…

Megfogom.

Meginog a kezemben, mint egy rongybaba, ellen kell, hogy tartsak, nehogy a deszkákra boruljon. Lassan térdre eresztem.

-          - Azt hallottam…

Bizseregnek az ujjaim. Megnyitom a kaput, és miközben az anyagban csípővel tartom, az asztrálban   belekapaszkodom a szemgödreibe.

-         -Kis angyalom…

Megemelem a homlokcsontját, széthúzom az állkapcsát és a járomcsontját. Az esszencia recsegve tiltakozik, harmatként szitál a fájdalom párája.

-          -Véled esett…

Metszés a szeme alatt, és az állánál. Ruganyos és ellenálló a bőre, a vére sűrű és nehezen folyó.

-          - El a ló…

Kocogó hang. A fogai csattognak a reszketéstől.

-           - Kitörted a…

Átkötök pár ideget, megnyújtok néhány arcizmot. Alig néhány karcolás, mester vagyok igazán.

-         - Kezedet…

Hátralépek, megszemlélem. Az oldalára dől, feje a színpadnak koppan. A vér hártyája alatt is látom az arcát, az éles kaukázusiból holdvilágképű mongoloiddá kerekedett vonásokat.

-          - Mivel ölelsz…

A test hát megvan, már csak a szövedék marad. Betérek az asztrálba teljesen, és a lehanyatlott sárkánygyíkhoz lépek.

-          - Engemet…

Körbejárom, meg-meghajlok felé, mintha táncolnánk, és minden mozdulat, minden perdülés lemetél valamit a lényegéből. A mélyebb rétegekből választok, óvatosan húzva elő egy-egy fényszálat.

-          - Így hát, kedves kis angyalom…

Gyerekkor, szülők, barátok. Mehetnek a levesbe mind.

-          - Nem lehetek a tied.

A dal végeztével nagy lesz a csend. Az üres színpad kupolaként feszül fölöttünk. Én elégedetten zihálok, Orr alig lélegzik. Réges-rég elájult. Jobb is így neki. Már csak szöveg nélkül dudorászok, miközben összeszedem a levágott húscafatokat. Egy Smatch-es zacskóba gyűjtöm, és a hónom alá csapom.

-        - Rendbe jössz – mondom neki, és tudom, hogy így van. – Legális volt! – ezt már a Molnárnak szánom. Biztos, ami biztos.

Köszönöm, Orr. Igazából te tettél szívességet, nekem.

Vendégbejegyzés - Csenge

Hong egyszerűen gyönyörű a piros ingben, ahogy a fel-feltámadó szél meglebegteti az ingujját. Piros lobbanás a finom, de erős csuklóinál. Az a film jut róla eszembe, Hős vagy mi volt a címe. Azt sem lehet már többet megnézni, mint csak úgy zenét hallgatni sem. De most nincs idő ezen szomorkodni, mert a két fickó közben összecsap, lenyűgöző minden mozdulatuk, Ákos tényleg mestere a tudásának. Hongot nem győzheti le, mantrázom eleinte kicsit szorongva, aztán mikor látom, hogy tényleg nem, nekibátorodom. Tanulhatnék tőle, jut eszembe sokadszorra, de valahogy úgy érzem, ez nem az, amit keresek. Még csak nem is tudja, hogy varázsol. Létezik ez, hogy ugyanúgy nem tudja, ahogy Enikő attól az Új Világrendtől, vagy mitől? Az imént a Kill Billt említette példának. Hát nem. Nem attól félek, hogy keményen kellene dolgoznom és tanulnom, hanem hogy olyan, mintha nem azt akarná adni, amit kérek tőle. Mintha elbeszélnénk egymás mellett.
Hong győz sokadszorra, vége a küzdelemnek, kezet fognak. Tényleg mennyire nemes, milyen szép, gondolom, és érzem ahogy elvörösödök. A számon kezdődik, amitől aztán ilyen hülye érzésem lesz, mintha forrna a szájam és bizsereg, aztán az arcom is követi. Bárcsak ne pirulnék el ennyit. Igazán röhejes. Bárcsak olyan lennék, mint Mika, erős és gyönyörű és magabiztos. Lehajtom a fejem, igyekszem elbújni. Mire Ákos visszaér, már rendben vagyok. Nem kell tündérnek lenni hozzá, hogy lássam, mennyire élvezte ezt. Kicsit irigykedem. Csak kicsit. Mindenesetre érdekes ez a fickó a nyílt arcával, a szőke rasztáival meg a gondolom hétszeresen zárt természetével. Ha jól emlékszem, egyetlen kérdésemre sem adott rendes választ. Elküldi a kicsi kínaiakat, velünk jön, örülök neki. Normális hapsinak tűnik és bármit mond Horatio, csak jól jön egy erős fáklya szövetséges. Habár én még mindig izgulok, hogy egyetlen hitetlenkedő mondattal megöli a tündéreket. Horatio lép aztán oda gratulálni, és most mintha megint szorosabb lenne közte és Hong között a kötelék. A barátság, és nem a királymágia. Hor azt mondta tegnap este, hogy össze fogja őket olvasztani. Jócskán meg is ijedtem. Félek, hogy elvesztem Horatiot. Azt találtam mondani, hogy szeretnék tündér lenni, ő meg nevetve felajánlotta, hogy szervez nekem egy tiszteletbeli tündérré avatási ceremóniát. Asszem hülyét is kapna itt mindenki, ha nem felejtené el holnapra, meg nem lenne millió fontosabb dolog. De nem is akarom már. Úgysem tartozhatom közéjük, akkor meg inkább vállalom, hogy ember vagyok...

Keresztesi Ákos

A kínai piac egy betévedőnek úgy tűnhet mint a dzsungel. Átláthatatlan, kiszámíthatatlan, tele csapdával és élőlénnyel. Az ott élőknek sajátos identitástudatuk van. Olyan összetartók mint egy szekta, és ugyan ilyen szigorú rendszereket is alakítottak ki. Egy kaukázusinak, még ha nem is magasabb sokkal náluk nagyon nehéz itt megbújnia. Kivéve, ha ők maguk nem hívják és bújtatják a fürkésző szemek és fülek elől.
Mester vagyok itt. Harcművészetet, magyart és emberismeretet tanítok 5-25 éveseknek. Az a szerencsém, hogy nagyon akarnak tanulni, és ezért aztán eredményes is együttműködésünk. Én megkapok mindent ingyen amit csak akarok, ruhát, ételt, szállást, szórakozást, és ha kell magányt is. Ők pedig felvértezik a fiaikat egy magasabb szintű védelemmel ami a test és az elme tökéletes összhangján alapul, és nem kell hozzá semmi sem. Pont ugyan olyan jól működik egy pusztában meztelenül, mint egy nagyváros emeletes zsúfolt piacán, csúcsidőben.
A sötétben olyan erőpróba volt megtartani őket, amit egyedül nem is lettem volna képes. Tanítványaim, akik az elmúlt nyolc évben zömében velem és egymással mérték össze tudásukat, eddig csak elvétve szorultak rá éles helyzetbeni alkalmazásuktól. Most valami olyasmitől kellett megvédeni magukat és szeretteiket, aminek létezését mesék és mítoszok őrizték csak, és a huszonegyedik század technológiát magasztaló emberi számára egyenesen elképzelhetetlenek voltak.
Megtettük ami erőnkből telt. Kevés családtagot vesztettünk és ép eszétől is csak négyen váltak meg. A tanítványok új fénnyel kezdtek rám nézni, ami felettébb zavart. Eltelt pár hét és újra keresni kezdtek a katonák és a rendőrök felváltva. Az ellenük felhasznált praktikák ezúttal is olajozottan működtek. Csak bennem támadt rendre olyan inger, hogy elmenjek innen, kijátszva a katonákat, a rendőröket és szeretett kínai fogadott családomat is.

Csütörtök volt. A férfi nem tűnt harciasnak, de volt benne valami metsző, valami amitől bárki hátán felállt volna a szőr. Belépett és engem keresett név szerint. Úgy mintha nem rejtőznék, mintha simán kereshetne bárki. A srácok akik őrt álltak azonnal leadták a jelet. Én nem messze álltam onnan. Lekio kisebbik lányával gyakoroltuk a helyesírást. Ő az enyémet ellenőrizte én az övét. Leiko meghajolt és kézjellel adta tudtomra, hogy valami kétes alak keres.
Kétes alak. Ez talán a legkifejezőbb a leírására. Mikor elfajulni látszottak a dolgok, egyszerűen eltünt a szem elől. Éreztem, hogy figyel, tehát jelen van, de a mód ahogy ezt tette nem trükk volt.
Beszéltem vele és megígértem neki, hogy felkeresem a megbízóját az Andrássy úton délután. Elégedettnek tűnt, mintha tudná, hogy nem hazudok. Felkeltette a kíváncsiságomat.
A világ odakint elhalni látszott. Pár hét elég volt, hogy a szemetet kupacokba hordja a szél és a gaz felverje a beton repedéseit. Az emberek szertehagyott autóinak üvegét valaki egészen az Orczy kertig kiverte. A benzintankok sapkái szerte a földön. Minden autót leszívtak már. Mentet közben újragondoltam a fickót, aki Sándorként mutatkozott be. Néztem a járását, ahogy ott hagyja a piacot és benne engem. Kemény kötésű inas harmincas fickónak tűnt. Jó nehéz élettel a farmerkabát alatt és meglepően élénk okos tekintettel. Nem éreztem fenyegetést. Személytelen figyelem volt csupán amit felém irányított.Mentem a belvárosban, kiégett vagy kirabolt boltok mellett, egy feldőlt villamost kikerülve. A szőr továbbra is állt a karomon. A legjobb tanítványaimat magammal hozom, csak mert tudom, hogy követnének. Azt mondtam akrobaták. Nem hazudtam. Megtanultak pár ügyes ugrást és rugást. Közepes cirkuszba elmennének.
A balettintézetet takarta a házszám. Össze sem keverhettem. Amit Sándor gondolataiból megéreztem az alapján itt valami tündérkirályság volt. Természetesen óvatosan kell kezelnem az ilyen, intuitív dolgokat. Az, hogy egy ex drogos lecsúszott katona tündéreket vél látni, lehet az elvonási tünetek, vagy a szimpla elmebaj része is. Nem tudom kik ezek itt a balettban, de tény, hogy a város többi részétől eltérően nagy élet van itt.
Egy lánnyal beszélgetek már egy ideje. Kis szőke. Maximum húsz lehet. Csenge. Aranyos ahogy megérzi a tudást. Míg tanítványaim rögtönzött cirkuszi előadását figyeljük finoman érdeklődik, hogy lehetne e tanítványom. Kill Billre hivatkozom és ő, ahogy várható volt el is bizonytalanodik. Ehhez elszántság kell, én tudom. Ő is tudja, hogy nem elég elszánt. De a személye napsugaras, a gondolatai tiszták, ahogy a tekintete is. Kicsit csipkelődik és arra biztat tartsak neki bemutatót. A többi ember tesz vesz ugyan, de érzem rajtuk, hogy csak tettetik. Pont ugyanúgy viselkednek, dobozokat és csomagokat pakolásznak, mint ahogy a piacon az enyéim szokták, ha éppen körbevesznek biztonsági karanténben valaki gyanúsat. Rámosolygok. Van valami otthonos ebben, ahogy beszél velem. Aztán ő is a tündérekkel jön. Elkapott, kicsúszott szó, amit próbál lazasággal elkenni. De meghallom. Megjegyzem, bár nem értem igazán. Varázslatról beszél, mágiáról, tehetségről. Próbálom lefordítani a szavait valamely másik általam ismert nyelvre, hátha valami értelme csillan.
Lassan dűlőre jutok, mint a teknősbéka, és onnantól nem téríthet el semmi. Lassan török utat mint a víz. Nyugalommal és idővel. Ha azonban megpróbálnak kész vagyok megállni a helyem. Bemutatót szeretnétek? Legyen.
Ellenfelet kérek és kapok. Meglepően magas ázsiai férfit. Úgy fest mint egy mesehős. Lenyűgözően elegáns, kecses és nemes. Önkéntelenül is meghajolok. Ő apró mosollyal a szemében viszonozza köszöntésem. Botot fog. Klasszikus lesz tehát a megmérkőzésünk.
Azon kapom magam, hogy szélesen vigyorgok és végtelenül elégedett vagyok. Kiváncsiságomat izgatott várakozás és az adrenalin áramlása váltja fel.
Megküzdünk. Hosszan, lendületesen. Használva tereptárgyakat az oszlopokat. Az a sok ember szinte együtt lélegzik velünk. Ellenfelem elképesztő, méltó ellenfél. Bátorsága és fizikát meghazuttoló lendülete és ügyessége lenyűgöz. Természetesn vagy egy tucatszor legyőz, de ezzel együtt is megajándékozottnak érzem magam. Felejthetetlen küzdelem volt. Rajongásom minden perccel egyre nő e férfi iránt. Tanulni akarok tőle, a közelében lenni és kipuhatolni, hogy ez a kettősség ami a harcmodorában jelen van, ez a fesztelenség egyszer és a zárt, kötött formalitás másrészt hogyan jelenik meg a viselkedésében amikor nem harcol. Ki ez az ember egyáltalán?
Végeztünk és a tömeg tapsol és ujjong. Nagyon szerethetik. Felsegít és meghajol, majd kezet fog és a szemembe néz valahogy úgy, mintha cinkostársak lennénk. Kissé zavarba is hoz ezzel. Ki ez az ember?
A tömeg utat enged egy másik alaknak. Kimosakodott punk, szétterülő páncélt imitáló tetoválásokkal. Hasonlatos Sándorhoz, de kevésbé szétesett talán. Adalép. Eddigre mindenki elhallgat kissé. A harcos nem lép félre előle. A punk gratulál neki. A szeme öreg és vidám egyszerre. Csillog mint valami gyereknek karácsony este és öreg és fáradt egyszerre. Megrohannak az érzések vele kapcsolatban. A kettősük bonyolult tánca bomlik ki elém. A harcost akarom mesteremnek, de ki ez a furcsa alak?  Ott hagynak. Csengét keresem a szemmel. Mosolyogva jön.
-Ki ez a harcos?
-Az egyik királya a tündéreknek. - mondja picit kipirulva.
-És a punk?
-Ő a másik.
Semmit nem értek. Tanítványaim némelyike hozzám lép.
-Menjetek haza. - mondom nyugodt hangon. A szívem hevesen ver. - Velük megyek.

Nézőpont - Hong

Minden rendben halad. Lavante hercege a legnagyobb segítségem mióta Jakabot Horatio után küldtem. Mondtam neki, hogy kémnek született de csak nevetett és megveregette a vállam, hogy nem mindenki olyan feltűnő mint én, de ettől még nem lenne jó kém. Vele nevettem, de közben reméltem, hogy érti a célzást. Nem lenne hasznos, ha Horatio rájönne, hogy rajta tartom a szemem. Nem értené. Támadásnak venné. Pedig nem az.
Pedig nem az.
Levante ambiciózusabb, mint hittem. Len figyelmeztetett, de jobb ha Len és Mika a harcosokkal van, mint ha őrzi az ajtóm. Arra jó lesz egy hozzám hasonló elkényeztetett nemesficsúr is. Palástom is lett. Ő hozta. Nevetséges. Majd kitanulja a fontossági sorrendet. Addig is jól mutat a háza fénye a korona körül. Megbízható és nem sunyi. Manapság ennyi szinte sok is egyszerre.
Gyorsan összepakolunk. Valahogy mindenki feszeng. Pedig a Városliget, a fürdőépület megfelelő kellene legyen. Mégsem az. Hideg, minden stukkójával és csipkéjével együtt hideg.
Kint támasztom a pillért. Figyelem ahogy pakolnak, rendezgetik kevéske motyójukat. Nem mernek rám nézni. Embernek öltöztem. Bőrdzseki, farmer, bakancs. Pórias, de most jobb, mint az öltöny. Lavante egy sármos ácsnak öltözött. Mindig megmosolyogtat, ahogy legendás alakok képét ölti magára. Ma ő Harrison Ford, ács korából.
Elvittem vadászni tegnap. Horatio aludt. Engem is széttépett a szövő, de én valami elemi gyógyírre vágytam. Hívtam Lavantét és kimentünk a melegedőbe. Össze is szedtünk négyet. Három lányt és egy fiút. Koszosak voltak, éhesek és agresszívek. Csokoládét kaptak és valami üdítőt, karomnyomokkal a dobozon. Mindegy. Örültek. Eljöttek. Megetettek. A fiút végül az ágyamba is beengedtem. Nem laktam jól, de legalább erő költözött a tagjaimba.
Lavante az ajtónk előtt. Horatio talán alszik. Érzem őt. Érzem a feszültségét, ami lehet rémálom, de lehet szorongó forgolódás is. Átmennék, de nem tudnám helyesen tálalni. Nem akarok semmit, csak tudatni vele, amit a korona megtesz minden pillanatban, hogy nincs egyedül. Megteszi a korona. Talán nem baj, ha nem megyek át hozzá. Talán nem baj.
Felkel. Ébren van, érzem.
A balkonról lép be. Megáll az ágy előtt. Csupasz felsőtestén még bíbor csíkok a szövő tépései.
Kirakom a fiút. Lavante ért, biccent és már viszi is.
-Itt alszom. - mondja. Érzem a szorongását és nem hallom a szavaiban. Ugyan az a hanglejtés, mint mindig ha vét valamely törvény ellen. Ismeri mindet, jobban mint a legtöbbünk. Pontosan tudja mikor melyiket szegi meg. Elszomorít hogy még most is álarcok mögé bújik.
Felemelem a takarót. Becsusszan alá. A testem reagál ugyan, de nem vagyok hajlandó tudomásul venni. Nem érek hozzá, amennyire lehet.

-Nem vagy éhes? - kérdezi. Ő nem volt vadászni. Ő nem evett már megint két napja. Én voltam az utolsó fogása, de én is a túlföldi énjét etettem meg,
-Nem jobban mint te - válaszolom. Szavaim jelentése pont olyan félreérthető, mint amennyire szégyenlem magam. Kínomban nevetek. - nem tudlak megetetni - gondolom. - felség. - mondom ki, hogy ne nyúljon túl kínossá a csend.
-Tényleg bezárattad apádat?
Terel. Éhes és fél. Fél még mindig. Hol van a felszegett fejű, öntörvényű Horatio, aki fáklyákkal és farkasokkal barátkozik, aki síkok között mászkál és morzsákból elél vígan.
-Kénytelen voltam.
-Biztos vagyok benne.
-Az az érzésem támadt, hogy mindegy. - Szalad ki a számon. Szeretném megmondani neki, hogy mindegy miért olyan amilyen. Ilyen és én szeretem hogy ilyen, és a nép elfogadja, amig nem éhezik. Hogy mindegy milyen a formája amíg a döntései a népet szolgálják. Amíg mi vagyunk a korona teste, addig mindegy. Ennek pedig csak a halál vet véget.
Felém fordulvonásai a sötétbe vesznek.
-Mikor kifele jöttünk én is így éreztem. - Felcsillan a fénye. Izgatott a hangja. -  a Molnár szavai, hogy árad belőle a mindegy. akkor azt hittem, hogy azért mert úgyis elpusztulunk...
Felé fordulok.
-... de most sokkal inkább gondolom azt, hogy össze kell olvadnunk.
-Nem. - keményen szakad ki belőlem. Végig gondoltam ezerszer azóta. Erre készülök amióta csak királyá választottuk. Pont úgy történeik, ahogy vártam. A népünk érdekében. Nem lepődök meg és már nem ijedek meg. A túlföldi bábkirály itt érhetne legendává. De engem emelt maga mellé pajzsnak, vagy óvintézkedésnek. A szíve szivárványos, tudom. Ezt kell mondja, hiszen ez látszik logikusnak aki ő onnan nézve. Az ő vére is kevert. Miért ne keveredhetne szivárványos túlföldivel? De nem. Ez nem összeolvadás, hanem elnyeletés lenne. - Ez az amit csak te gondolhatsz így. - mondom ki őszintén, és remélem, hogy érti, hogy a szabadelvűségére gondolok, nem a kevert vérére.
Felül. Úgy néz, mint akit leköptek. Nem tudom, hogy erősítsem meg. Kimondom hát a véleményem. Annak őszinte voltát éreznie kell.
-Nem olvadunk össze. Nem lehet. Nincs ilyen opció. Meghalnak ők is sokan, és az emberek hite ki fogja termelni az újabb generációt.
-Akkor miért mindegy neki? -kérdezi kicsit nyugodtabban. A keze remeg. Érzem, hogy fáradt, hogy éhes és magányosabb, mint valaha. Önkéntelenül is kinyúlok felé, de nem merem úgy befejezni a mozdulatot, ahogy szeretném. Megborzolom a haját. A fejbőre borostás.
-Mert még egy félvér szivárványos is nagy érték. - mondom. Erősnek érzem magam. Most először valóban támaszának. Sóhajt.
-Elsármoltál, bazmeg? - kérdezi nevetve. A kezem az arcán, végigcsúszik a nyakán a vállára. Még jó hogy ilyen sötét van, és nem látja mennyire elvörösödök.
-Nem tudlak. - mondom, de nem jön ki hang a torkomon  - sajnos.
Jakab kopog be. Hálás vagyok a felbukkanásáért. Nem tudom hova fajult volna ez. Nem lenne helyes ha újra visszafordulnánk az erős Horatio - gyenge Hong rendszerbe. Szeretem hogy szüksége van rám, és mer rám támaszkodni. 

-Ha megbocsájt felséged. Sándort elküldtem információért a potensebb fáklyákról. Most ért vissza.
-Egy perc és követlek, felség. - válaszolja, mintha semmi nem történt volna, mintha nem egy ágyban feküdve beszélnénk meg életbevágóan fontos döntéseket. Kisietek.

A fáklya, akit hoznak egy harcművész. Csenge könnyedén kezeli. A fénye beragyog mindenkit. A férfi nyugodt, kicsit talán érdeklődő is, de nem kiváncsi. Laza öltözéke ruganyos testén kifejezetten hívogató. Csenge tereli a szót. Horatio távolabbról figyeli őket. Mindenki sürög-forog. Az artisták kellemesek voltak. Semmi extra. Az emberek mégis felragyogtak tőlük. Igen, az a kevéske ember akit magunkhoz édesgettünk. Furcsa így velük. Sok munka folyton újra és újra megerősíteni a szeretetüket. Horatio szerint sosem lesz olyan kényelmes mint odaát volt. Csenge csűri-csavarja a szót. Mögöttük állok pár lépésnyire. Megkéri a fickót, talán Ákos a neve, hogy tartson harci bemutatót. Érzem ahogy Horatio megfeszül és látom ahogy Lavante, Mika és Len érdeklődve vált pillantást. Ők benne lennének. A fickó mosolyog. Szelíd. Szép a maga módján. Szabadkozik egy mondatnyit, de az is csupán annyi, hogy egyedül nem olyan látványos. Horatio még jobban megfeszül. Mika és Lavante lép egyet előre, Len rám néz. Elég a pillantásom és a harcosok három legjobbja visszalép. Horatio mély levegőt vesz. Ő már tudja.
-Majd én! - szólok nyugodtan és a pillér mögött kettőt fordulva vérbordó barokk ingben, szűk fekete nadrágban indulok felé. Kezemben hosszú bot. Nem tudom és nem is akarom eltüntetni az arcomról az örömöt.
-Ó! - szakad ki belőle. Látom a ragyogásábólu, hogy kedvére való vagyok. Ó igen. - gondolom. Tündér vagyok, szép harcos, ha valamihez értek, akkor az az elbájolás.
A nép és az emberek teret adnak, ujjongva várják összecsapásunkat. Horatio mozdulatlan. Nyomja át belém az erejét. Meg kell állnom és mély levegőt venni. Hónapok óta nem éreztem ennyi erőt és életet magamban. Meg tudnám hágni az egész világot.
Meghajolok előtte. Ő is meghajol. Mozdulatai nemesek. Arca középszerű. A szeme nyugodt aranybarna.
Támadok.
Összecsapásunk hosszúra nyúlik. Mindannyian kiélvezzük minden pillanatát. Nem használ semmi offenzív mágiát, ahogy én sem. De tudása, profizmusa, kecsessége és eleganciája összemérhető az enyémmel. Helyzetfelismerő képességemet Horatio ereje adja, ahogy varázslatos reflexeimet is. Sokáig voltam az udvar legjobb bajnoka. Ez a tudásom nem egyszer  tartotta vissza apámat, attól, hogy kitagadjon. Harcolok, vigyázva nehogy kárt tegyek benne. Ő hasonlóképpen óv engem. A harcunk szépsége méltó egy társkirályhoz. Legyőzöm tucatszor. Ő nem tud engem egy alkalommal sem. Érzem benne, hogy ha akarna megölhetne, de azt nem ebben a harcmodorban tenné. Látom a mozdulatain, hogy orgyilkosként talán még jobb.

Horatio megkönnyebbül. Nevetve tapsol. Oda jön, gratulál. Meghajol. A szeme csillog. Olyan mint ifjú korunkban.
Eszembe jut egy alkalmat mikor tőrpárbajt vívtam helyette. A hölgy igen kacér volt, a férje igen szálas, és úgy ragyogott a közelemben, hogy magam is egészen rákívántam. Megegyeztünk, hogy ha nyerek elvitetem felápoltatni, de közben örömét is etetem. Míg Horatio a kedves nejének szerez újabb örömteli órácskákat. Végül egy ínycsiklandó orgia kerekedett belőle szomszédos szobákban ugyan, de nyitott kétszárnyú ajtókkal. A nőcske időnként átkiabált, hogy tanuldja meg a férje végre hogyan kell baszni. Megtettem ami tőlem telt. Ha jól emlékszem többé nem nézett nőkre. Akkor csillogott így Horatio szeme.
A fáklya is boldognak tűnik. Fényét óvatosan nyalogatják harcosaink.

Nézőpont - Horatio

Nem alszom. Már megint nem alszom. Az éhség is mar, a lelkiismeret is. Becsapom vajon őket? Nem érzem magam kémnek, de eleget néztem mindenféle lányokkal Battlestar Galacticát, hogy tudjam, hogy mindegy is. Ha elérkezik a perc megcselekszem amiért ott vagyok. Hong tökéletes. Pontosan úgy és azt teszi ami helyes. Fájdalmas a szépsége. benne van minden amit a népem tud.
Ehh.
Forgolódom. Lavante hercege az őr az ajtóm előtt, úgyhogy inkább a balkonon át mászom át Honghoz. Az ember aki mellette fekszik szinte ájult. Hong felnéz rám és apró mosoly suhan át az arcán.
-Felség?
-Felséged nem bánja ha a fiatalembert kivitetem?
-Majd én. - és már ugrik is.

Úgy állok, hogy az őr ne vehessen észre. A Hold ragyog. Hong evett de nem lakott jól. Felállok az ágyra. Mikor visszatér én ott magasodom mint egy szobor. Mosolyog. Félmeztelen embertestemen a Holdfény feltárja a sebeket.
-Itt alszom. - kijelentem, nem parancsolom, nem kérem és nem is kérdezem. Megállapítom, mint egy tényt.
De szigorúan csak fekve, felség. - válaszolja. Mindvégig meztelen. Felemeli a könnyű takarót és int. Bekuporodok. a takaró mint valami sátor. Megérkezik mellém.
-A fiatal ember ízletes volt?
-Az íze tökéletes volt, igen. - sóhajt és felém fordul - Attól tartok mielőtt levédünk magunknak egy területet rendesebben kellene táplálkozzunk.
-Ennél nem lesz sokkal rendesebb soha többé. - súgom. Látom csillanni a szemét a sötétben. A takaróra vetülő holdfény vakító.
-Meglátjuk.
-El kell menjünk előtte még a szövőhöz.
-El.
-Holnap este. Csengével és az Orral.
-Miért ragaszkodsz Csengéhez? - megrándulok kicsit. Csengének nincs dolga ezzel.
-Megjelölted. Joga van tudni kinek a jelét viseli. - hangja szelídebb, mint a szavai. Felé fordulok.
-Fáklya.
-Erről nem nyitok vitát. - felém fordul és néz. Hosszan néz. Bárcsak odaát lennénk. Az éhség marja a torkom. Megérintem a homlokát, tt ahol a királymágia szorítja neki is. Szusszan, mint aki megkönnyebbül. Az éhség pedig ezen a ponton veszi át az uralmat. a kezem rebben és ráfogok a nyakára. Fölibe kerülök, egy pillanat és már a derekán ülök a kezeim a torkán. a következő pillanatban már ismét mellette fekszem. Reszketve gömbölyödök az oldalához mint egy kutya.
Mozdulatlanná dermeszti a döbbenet és a rémület. levegőt sem vesz. aztán lassan elhúzódik és felül.
-Ne haragudj. - suttogom.
-Nem haragszom. - a keze lassan ér a hátamhoz. - Olyan vagy mint egy farkas akit ház körül neveltek. 

***

A Clarkon a híd gépészeti termében, lent a tér alatt a tüdőmnek is fáj a lélegzetvétel. a rozsda apró szemcséi úgy égetnek, mintha parazsat lélegeznék. a víz mellig ér, Csengének nyakig. Orr biccent Hong felé és úgy fogjuk meg egymás kezét, hogy karjainkból szőttes képződik közöttünk. Aztán lebukunk. Nincs talaj, csak a rozsdás keserű Duna víz. Próbálok feljutni mégis levegőért, de a többiek lehúznak. Mire átadnám magam a vergődésnek már vizet lélegzem. Egyetlen hosszú lélegzetvétel. A szemem kipattan és Hongot látom, ahogy fuldoklik. Aztán vége. Ott állunk a hártyában, a síkok közötti membrán csövecskéiben. A Szövő, vagy ahogyan mostanában hívják, a karma létsíkján. Minden sejtem reszket. nem hallok semmit. Hongot nézem. Ő engem. Bevérzett a szeme.

A nyálkás cső, amin indulunk a nyolcadik utas a halálban megénekeltetett már. Olyan mély áhitat van bennem, ahogy a lábnyomokat nézem, akik előttünk jártak itt. A Molnár nem hiszem, hogy így, klasszikusan besétálna. Akik valaha erre jártak megihlette őket a sors szövődése és számtalan alkotásban vitték hírét. Sokszor anélkül, hogy tudták volna mit is adnak át. A szövedék maga vesz minket körül. A szálak valaha volt minden létforma sorsát leképezik. Itt lépkedünk rajta. Ennyire fontos egy egy sors. Mosolygok. A fülem lassan újra működik.
Az őrzők olyanok, mint mindig. Az egyik szótlan, a másik fecsegős, az egyik erős a másik okos. kedvelem őket. kamaszkoromban idáig mertem eljönni. Megültem velük szemben és beszélgettem velük. Most Hongé a vezető szerep. neki kell szót értenie ezzel a két entitással. Én csomag vagyok, probléma csupán. 

A terem ugyanolyan. A falai a messzeségbe vésznek. A szövő idegen alakja, a két tetté szétszakadt egység most is hátborzongató. Szivárványos formámban vagyok. Tüskéim hosszúak. Színeim inkább zöldek és sárgák. Hong rám se néz. 

Nem emlékszem a szavakra, az érzésekre csak a döbbenetre. Ahogy odafagyok, ahogy felemel a nyakamnál fogva mint egy játékbabát. Hogy a kezembe nyom egy köteget a sors szálaiból. azt mondja az enyém, bogozgassam csak. Ott jelenik meg az orrom előtt a jelen pillanat, minden emberi és nem emberi lény, pókhálófinom szála, kötegekbe rendeződve, egymásba gubancolódva.
Tényleg mindegy, azt gondolom. Kezemben a köteg. nem számít. Közben a többiek szenvednek. Fizetnek az én semmimért. Ez rablás. Hátra nézek. A másik, a gombolyító belenyúlkál a lelkükbe. Kiveszegeti az emlékeket, az érzéseket, a félelmeket és örömöket. Orr mint valami mártír szinte térdre esik úgy folyatja ki a nővér elé a létét.

Elég ebből.
Felpattanok és kifakadok. Megloptak. Kinevetnek. Nem emlékszem a szavakra. csak a Molnár alakjára, ahogy kitessékel minket azzal, hogy ne feszengjek már ezen. teljesen összezavar.

***

Újra az ágyában fekszem. Újra besüt a hold.
-Nem félsz tőlem? - kérdezem halkan.
-Nem jobban mint eddig.
-Akkor nem nagyon.
-Nem.
-Itt alszom. - Tényként, ismét. Semmi parancs vagy kérés.
-Jó. - hanyatt fordul. a karja az enyém mellé simul. annyira nőiesen síma és szőrtelen, hogy megborzongok.
-nem vagy éhes?
-Nem jobban mint te. - rám néz. a fogai fehéren villannak. Elneveti magát és csak nagy sokára teszi hozzá, hogy felség.
-Tényleg bezárattad apádat?
-Kénytelen voltam.
-Biztos vagyok benne.
-Az az érzésem támadt, hogy mindegy.
Felé fordulok. az arca élén hajszávékony fénycsík.
-Mikor kifele jöttünk én is így éreztem. a Molnár szavai, hogy árad belőle a mindegy. akkor azt hittem, hogy azért mert úgyis elpusztulunk...
Felém fordul.
-... de most sokkal inkább gondolom azt, hogy össze kell olvadnunk.
-Nem. - keményen szakad ki belőle. Nem félelem hanem elhatározás hajtja. - Ez az amit csak te gondolhatsz így.
Felülök. Úgy érzem magam mint kit arcon csaptak. Ő továbbra is fekszik, csak hanyatt fordul. Feketéllik a teste a fehér ágyneműben.
-nem olvadunk össze. Nem lehet. Nincs ilyen opció. meghalnak ők is sokan, és az emberek hite ki fogja termelni az újabb generációt.
-Akkor miért mindegy neki? - nem értem. Őszintén nem értem. a kezem remeg a félelemtől. Örülök, hogy nem látja a sötétben. aztán kinyújtja felém a kezét. Megborzolja a sörényemet.
-Mert még egy félvér szivárványos is nagy érték.
Önkéntelenül is sóhajtok.
-Elsármoltál, bazmeg? - kérdezem nevetve. A keze az arcomon, lecsúszik a nyakamon a vállamra.
-Nem tudlak. - mondja halkan. szinte csak tátog  - sajnos.
Jakab kopog be. Sokszor voltam hálás a felbukkanásáért. Most azonban Hong is az. Látom a sietős léptein ahogy öltözik.

-Ha megbocsájt felséged. Sándort elküldtem információért a potensebb fáklyákról. Most ért vissza.
-Egy perc és követlek, felség. - kiszállok az ágyból és nem tudom leállítani az agyam, ami újracsoportosítja és értékeli az emlékeimet.

Kronológia 6

a királyok egy sor tanakodás után úgy döntenek, h mivel az emberek a zöld területekre húzódtak vissza (ahol lehet növényt-állatot tartani), a tündérek is kénytelenek követni őket, bármennyire is ígéretes volt a Balettintézet Apokaliptikus Kultúrcentrum terv. így Pistipali, Mika és Csenge elmennek felderíteni a város néhány pontját, út közben egy teherautókból álló, katonai konvojjal találkoznak, amit motorosok kísérnek. kettő közülük üldözőbe veszi a csapatot, Pistipali és Csenge csúzlival ártalmatlanítják őket. Végül a Városligetet választják (Kopaszi-gát, Margit-sziget és Hajógyári-sziget különböző okok miatt kiesnek). eközben Sándor Horatio kérésére megkeres a négy, még nem elfogott nagy hatalmú fáklyából kettőt. a Vajdának azt ígéri, elveszi a legszebb lányát (vagy valaki, ha ő nem), és úgy "macskajajosan" egy Trabantot és egy disznót ígér cserébe. a Vajda egy sípot ad neki (amitől asszem kifolyik az agya fülén át annak aki hallja??). a szőkeraszta harcművész Ákost illetve bújtatóit, a nem hivatásos kínai akrobatákat pedig meghívja a Balettintézetbe.
Pistipali, Csenge és Sándor a Wekerlére látogatnak. Csenge elmondja a családjának, h nem fog hazaköltözni, Pistipali viszont részben emiatt úgy dönt, elhagyja a tündérek társaságát, de előbb még segít Sándornak Trabantot szerezni.
a tündérek pakolnak a költözéshez, közben megérkezik Ákos és csapata. a kínai akrobatamutatvány után Hong és Ákos barátságos és profi harcművészeti összecsapását nézhetik végig az egybegyűltek. Hong győz, Ákos kilóra megvéve. Csenge eljátszik a gondolattal, h beáll Ákos mellé tanítványnak, de végül túl kötöttnek találja a hagyományos mester-tanítvány viszonyt.

Kronológia 5.

Orr ügynök, a kékeknél beépült kém a megváltozott helyzetre való tekintettel hazatér és felelősségre vonja a fattyút (Horatio) és a drogbáró fiát (Hong), majd mint királyoknak, hűséget esküszik nekik. (<-elnézést ha itt nem voltam pontos, ezt a ti elbeszélésetekből tudom). Horatio megbízza Csengét, hogy egy információkkal kereskedő fáklyától tudja meg, mi készül a paksi atomerőműben (fáklyák listája és az ingadozó technokrata pár). Orr feladata szintén felkeresni Lászlót ugyanebben az időben "kék színekben", és megfigyelni, lojálisabb-e az emberekhez (Csenge), illetve megtudni, milyen információk keringenek a szivárványos királyokról (eléggé sokatmondó pletykák). Hong hallgatja meg a visszatérőket, majd kommunikációs problémák és életszemléleti különbségek miatt Hong és Csenge összefeszülnek. A királyok az Árkádiából átmentett Népnek egy koncertet szerveznek az Operaház énekeseinek bevonásával, ahol a szivárványosok jóllakhatnak. Orr egy zenészfiúval múlatja az időt, majd rádöbbenve, hogy bármikor bárki felismerheti, felkéri Sándort, hogy alakítsa át az esszenciáját és ezzel együtt a testét is, hogy továbbra is hasznos maradhasson a királyok számára. Sándor vállalja a feladatot, némi emlék- és kapcsolati hálót metszve le Orról, aki eztán a Balettintézet egy zugában lábadozik. Itt talál rá némi kerestetés után Hong és királymágiával felgyógyítja. Csenge ezalatt egyedül kilóg deszkázni a környékre, és macska-egér fogócskába keveredik egy begyűjtő rendőrautóval, de sikerül meglógnia. A koncert remekül sikerül a körülményekhez képest, ám az elégedetlenkedő nemesek így is lázonganak. Csenge és Hong kibékülnek. Hong úgy dönt, ki kell deríteni Horatio származását.


Hong ki akarja deríteni Horatio múltját, ezért ők ketten, illetve a Sándor által jelentős és önkéntes testi-lelki átalakításon átesett Orr nevű, szivárványos kémnő és a fáklyai minőségben szerepet vállaló Csenge elmennek a Párkákhoz, akikhez némi rozsdás víz okozta "allergiás" sérüléseken és szolíd fulladásos halálon, majd egy sorsfonalakkal teleszőtt alagúton keresztül vezet az út, miközben találkoznak az őrt álló Basztettel és Anubisszal is. a Párkák femininebb tagjai, a Szövő és a Selyemgombolyító kezelésbe veszik a látogatókat, miközben Horatio megkapja azt a köteg sorsfonalat ami az övé, bogozgassa. a kirándulás nem sikerülne túl jól, mivel a két entitás nem akarja elereszteni Horatiot, végül a megérkező harmadik Párka, a Molnár tesz már-már szívélyesen rendet és kimondja (khm kvázi a szánkba rágja), ami eddig sejtés volt csupán: Horatio félig kék, félig szivárványos vér és van a sorsnak egy olyan iránya, amiben Hong levágja őt ezért. Hong felháborodottan hajítja el a kardját.
visszatérve a fizikai síkra Horatio tettvágytól hajtva szervezni kezdi a Balettintézet alternatív élménycentrummá alakítását. Hong megbízza Orrt (Orrot?), hogy segítsen Horationak megbirkózni félig kék mivolta gyakorlati és morális kérdéseivel. Csenge találkozik Horatio húgával, Sophie-val (amely találkozás majdnem rendkívül élménydúsra sikeredik), majd végighallgat egy nagyon durva párbeszédet Hong és édesapja között, amelynek végén a Drogbárót Hong egy hónap magánzárkára ítéli.

Korona-spicc

-Jó ez a koncert itt az épület előtt, de van ezer más éhség is amit ki kell elégítenünk. - Hong elegánsan keresztbe tette a lábait a nagy raktárban felhalmozott tonette székek egyikén. A raktár tele volt kávéházi kellékkel. Horatio mintákat rajzolt az ujjnyi vastag porba. Pár széket és egy asztalt gondosan letakaríttatott és most azok mellett állt a tonette szék-fal tövében, a félhomályban.
-Igények, mi? - vigyorgott. - Amit sikerül. Nem lesz mostanában szakácsverseny, Hong. Ezt valahogy meg kell velük értetni. - lovaglóülésbe ült le a szemközti székre. Közöttük a kis kerek márványlapos asztalka csupán karnyújtásnyira tágította a távolságot.
-Valami mást is kell szereznünk.
-Ügyességi deszka és bicikliverseny. Kaja díjazással?
Hong fújt egyet.
-Ebéd helyett rágógumi?
Horatio továbbra is mosolygott.
-Tele vagyok tervekkel. Arra gondoltam, drága felségednek talán nem lenne ellenére, ha kapuként létesítenénk palotát a Kapuk városában. Pillérek vagyunk, ha már így alakult. Legyünk akkor kapu is egyben. - Lazán támaszkodott a háttámlára és tetovált karjai felett előre nyújtott nyakkal magyarázott Hongnak. Végül Hong nem bírta tovább és ő is közel hajolt. Az arcuk szinte összeért. Hong most is borotvált és illatos volt. Laza eleganciája ugyanúgy megjelent mozdulataiban mint öltözékében. Horatio borostás volt és kócos. Szemei alatt karikák lilultak, de lendület volt benne így is bőven.
-Avasson be fenséged a terveibe, hogy azokat a lehető legsikeresebben adhassam szeretett népünk tudtára.
Horatio kacsintott.
-Nem fokoztalak le szóvivővé.
-Még megtörténhet.
-Az operából csinálhatnánk egy összművészeti központot, az operától az artistákig, performanszok és szinház és műtermek satöbbi. - legyintett a kezével mint aki szerint erre több szót nem is érdemes vesztegetni. - Itt pedig ebben a remek sok szobában exklúzív kávéházat, éttermet, bárt és bordélyt, diszkót és lumináriumot csinálhatnánk. -csettintett a nyelvével mint egy ínyenc.
Hong döbbenten meredt rá.
-Úgy érted hosszútávon arra rendezkedjünk be hogy kiszolgáljuk az embereket?
-Nem. - mosolygott Horatio, és kezét Hong karjára tette. Forró száraz tenyere érdes volt Hong bőréhez képest. -Nem, fenség, azt gondolom, hogy kéznél lenne a táplálék. Mi magunk pedig a legfelső emeletein élhetnénk a két épületnek. Bár hogy őszinte legyek, - még közelebb hajolt és súgta csak Hong fülébe a szavakat. Keze alatt Hong karján felállt a szőr. - kedvemre való lenne a lakás a szomszédos épületben is. Tudod abban aminek kapuit a hatalmas kőalakok őrzik.
Hong nyelt egyet.
-Természetesen. - mindketten hallották a másik lélegzetvételét. - Azt hiszem ez némi előkészületet igényel, de feltétlenül kellemes ötlet. Van itt metrómegálló is. Nem félsz, hogy beköltöznek nem megfelelő ízű személyek is?
-Öröm kell, nem? Diadaltól az emésztő életörömig minden. Orgazmus, jóllakottság, szomj oltása, egy illat, egy sport vagy tudásbeli megmérettetés diadala, hála és remény. - mosolygott.
-Hála és remény.  - Hong Horatio kezére fektette a sajátját. - Értelek. Kaput akarsz.Szerinted Árkádia elveszett örökre. Igaz?
-Új helyzet állt elő. Mi pedig csak mi vagyunk. Te meg én. A korcs és a drogbáró fia.
Hong félrepillantott.
-De élünk és élnek ők is. És itt van minden amire szükségünk van. - visszahúzta Hongtól a kezét. - Emlékszel, mikor kiszöktünk arra a katasztrófális Axl Rose koncertre? Annyira be volt szakadva a csávó, hogy két órát késett a koncert.
-Összeverekedtünk, igen. Sokat tanultam akkor az arányokról és a fizikai harc sajátosságairól. - megnedvesítette az ajkát. - Félmeztelenül rohangáltál az egyre mérgesebb nézők között és Gunst énekeltél egy félliteres ásványvizes palackba. - elnevette magát.
-Jah. És arra a falmászó csávóra emlékszel, aki homlokzatokat mászott és mi telefonon tartottuk benne a lelket, csak mert a fejedbe vetted, hogy szombat éjjel akarsz sportdiadalt a belvárosban?
-Olyan kihívás elé akartalak állítani, fenség, amit nem tudsz megoldani.
-Micsoda diadal volt. - megpaskolta Hong felkarját. - Próbáltál bukást hozni az életembe, Hong? Mit kell megtudjak rólad, testvér? - újra nevetett.
-Ilyeneket kell csinálnunk. Ha ebből sem tanulják meg hogyan maradjanak életbe, akkor fogalmam sincs hogyan mutassuk meg.
-Ezek szerint neked is jobban megy?
Hong vágott egy fintort. - Fogalmazzunk úgy, hogy nem halok éhen.
-Milyen ízre vágsz?
Hong felpillantott majd elkapta a szemét. Megigazította csinos karóráját.
-Jó ez a terv. Nekiállok kidolgozni a megvalósítást. Remélem fenséged is részt vesz a munkában.
-Kaput kell építenünk, Hong. Ez fontos.
-Az új világrendet hogy tartsuk távol?
-Megvesszük őket.
Hong majdnem leesett a székről a meglepetéstől.
-Hogyan? Mit mondasz? Horatio! - elnevette magát. - Most olyan vagy mint Miss Groove-val, mikor kitaláltad, hogy átveszed a boltját.
-Vittem neki egy macskát.
-Igen, emlékszem. - megtörölte a nevetéstől megnedvesedett szemét. - Mi a terved a húgoddal?
-Kap játszóteret valahol arrébb.
-Kiteszed a palotából? - Hong szemei elkerekedtek.
Horatio felállt és lepukkantsága komorrá és fenyegetővé vállt.
-Kezdetben biztosan. Nem akarom, hogy alapjaiban roncsolja szét bimbózó varázslatunkat.
Hong is felállt. Neki a bimbózó varázslatról egészen más jutott eszébe. Hálás volt a félhomályért, az őszinte nevetésekért és az érintésért. Esetlenül állt egy pillanatig aztán ember módra kezet nyújtott Horationak.
-Meglesz. - mondta halkan. De mire kimondta Horatio már megragadta a kezét, magához húzta és megölelte.
-Te vagy a családom, Hong. - súgta szenvedélyesen a fülébe. - Nincs a királyságban, akiben jobban bíznék. Tarts ki mellettem, bármi is történik. Ha ez a bizalom eltörik közöttünk, akkor a királyság törik szét.
-Nem is bízol senkiben. - próbálta oldani a komolyságot Hong. - Vakok közt vagyok félszemű...
-... király. - Horatio hátralépett még mindig fogva Hong kezét. A királymágia felizzott és bevonta őket az egység aranyos csillogásával. - Távozzunk. - Elnevette magát.

identitástudat

Enikő visszament a központba. A vakító üvegépületben volt rajtuk kívül egy bank és egy szoftverfejlesztő cég is. Most sem volt üres a hall és most sem működtek a liftek. Felmászott az irodájába és őszintén meglepődött a papírtengeren ami az asztalán tornyosult. Leült és módszeresen elolvasta mindet. Ez nagyjából két és fél órát vett igénybe. Ennyi kellett hogy összeszedje magát. Mikor végre újra rend volt kívül, elővette a nyomtatóból egy lapot és egy rég nem használt tollat és felvázolta szép táblázatba hogy mit is tud és mit is akar. A sorok és oszlopok  ezúttal is működtek, a relációk és logikai utak, sémák és érvelések ezúttal sem hagyták cserben. a papíron ott volt egy egyszerű kétismeretlenes egyenlet. Felnézett a rebegő neonra és letette a tollat. A kis detektor még mindig a zsebében lapult. Lassan húzta elő és először csak maga elé tette a papírra. Aztán bekapcsolta és maga felé fordította, hallgatta a neont ahogy pattog és csak nagy sokára nézte meg a kijelzőn a saját fertőzöttségi fokát.
20
Elsírta magát a megkönnyebbüléstől.

Beletelt egy újabb órába mire összeszedte a bátorságát. Akkor kiment a mosdóba és megmosta az arcát, megigazította a sminkjét majd lement a recepcióra. A terv teljes és tökéletes volt. A recepción fontoskodó fiatal tisztnek kissé zavartnak mutatta magát és azt kezdte magyarázni, hogy valaki feltúrta a holmijait, és szeretné megnézni a biztonsági kamera felvételeit. Majd miután ezt a biztonsági őr megtagadta ő komolyra váltott és Robi nevét sűrűn bevetve kiszadta a fickóból az igazságot. Megnézhetné a felvételeket ha lennének. Sajnos az irodák a hármas zónába tartoznak, és ott mindent ami nem a munka feltélen eszköze kikapcsoltak, így a kamerákat is. Ő felháborodottan sziszegett egy sort majd visszamászott a nyolcadikra, a felső vezetés irodáihoz.
Nem ment be azonnal. Csak állt kezében a detektorral és végigvette a terve részleteit újra.. Aztán mély levegőt vett és benyitott a céglogós tejüveg ajtón és egyenesen a statisztikus Halas Csaba irodájához ment. Az iroda rendezett volt és poros. Halas biztosan nem tette be ide a lábát egy hete. Az ő asztalán is volt pár jelentés, és a grafit szürke padlószőnyegen a jó megfigyelő láthatta is a lábnyomokat a lassan gyűlő belvárosi porban. Átlapozta a felgyűlt jelentéseket. Teljesebbé vált a kép, és benne ezzel sűrűsödött az aggodalom és a harag. Nem ült le Halas székébe, csak a kis usb hosszabbítót illesztette a detektorba majd Halas beépített gépébe. Remélte, hogy a személyes gépeik és a detektorok operációs rendszerének hasonlatosságai nem csak alakiak, hanem funkcionálisak is. Talán életet lehelhet bele, mint egy lemezről bútoló sima asztali gépbe a bútlemez.
Nem történt semmi.
Mély levegőt vett és a kis masina menüjét pörgette át újra. Vállat vont, mint akinek nincs mit vesztenie és bekapcsolta Halas gépét. A detektor kijelzője kialudt, Halas gépe pedig megelevenedett. A monitoron megjelenő látvány nem az volt, amire Enikő számított, de az alap funkciókat el tudta érni. Megkereste a megfelelő file-okat és gondolkodás nélkül lementette őket a detektor parányi memóriájába. Majd miután ezzel megvolt halas gépén megnyitotta mindet és átfutotta őket. Biztos-ami biztos lássa is a tényeket. A tenyere nedves és hideg volt. Homályos foltot hagyott a dizájn íróasztal makulátlan felületén.
Miután elhagyta az irodát átmasírozott az irattárba. A beléptető rendszert két MARK helyettesítette akik genoszkennert használtak az azonosításra. Enikő elborzadt az erőforrások ilyen kitekert alkalmazásától.
A máskor kihalt irattárban most vagy tízen várták a sorukat beszélgetve. Egyszerre négyen tudtak leülni és keresgélni az akták között. Enikő azon kapta magát hogy nem vesz levegőt. Alsó ajkát kicsit beharapva áll csak és bámul át a golyóálló üvegen, de az adattárba. Az irattár négy terminálja jól láthatóan működött, ahogy a nyomtatók is. A nyomtató szekrénye mellett a földön halomba gyűrt a nyomtatópapír burkolata.
Nyelt egyet és nyugodt arcot vágott, mint akit a világon semmi nem lep meg. A kollégái halkan beszélgettek, többnyire ellátási problémákról és családi drámákról.
Lassan sorra került. Rajta kívül senkine nem látszott meglepettség a működő terminálok láttán, hát ő is úgy viselkedett, mintha ez természetes lenne. Ahogy várta a lekért adatokat és nézte a monitoron a kis homokórát belegondolt a technológia múlandóságába.
Bár Robi azt mondta, hogy naptevékenység okozta a Föld mágneses terében azt a változást ami elég volt az összes chip és finom-elektronikai eszköz használhatatlanságához. A detektorok működtek és láthatóan ezek a gépek is kifogástalanul ellátták a feladatukat. A kért adatok lassan töltődtek majd a detektora jelzett. megtelt.
-Elnézést, kisasszony. - szólt az egyik ügyintézőhöz. - Szükségem van valamilyen adathordozóra. Tudna segíteni?
A kisasszony egy szó nélkül a nyomtatóra mutatott.

Robi irodája panorámás volt, tehát sokat kellett lépcsőt másszon, hogy beszélhessen vele. Amikor belépett az irodába még az ajtóban lenyúlt a lábához és lassan lehúzta az egyik magassarkúját. Robi kezében megállt a kávé és lassan elmosolyodott.
-Itt a vég, ha már hajlandó vagy az irodában is. - suttogta.
Enikő csábos mosollyal az arcán felemelte a cipőt a feje fölé és a sarkával befordított az ajtó feletti pici kamerát a sarokba. A mosoly eltűnt az arcáról, a cipő pedig visszakerült a lábára.
-Azt mondta az őr, hogy az nem működik, de attól tartok, hogy akik bent vannak, azokat azért figyelik.
-Akkor ezt is látták.
-De nem fognak szájról olvasni. - mondta hidegen és miközben a kinyomtatott anyagokat Robi elé tette az asztalra elővette a szolgálati fegyverét is és hátralépve Robira fogta. -Olvasd el kérlek, lassan, figyelmesen, gondosan értelmezve minden szót. Addig leülök ide és megvárom. Utána megbeszéljük mit gondolsz erről. - Lassan leült az asztal előtt álló székre és elvette Robi kezéből a kávét.

Minden olyan szépen ment. A karrierépítés is, a folyamatosan lazuló felsővezetés. Vagy az is lehet, hogy nem lazult az meg, csak ahogy ő egyre feljebb került a ranglétrán, már egyre közelebbről látta őket és a döntéseik rendszerét, a döntéseiket övező gondolatokat és helyzeteket. egyre nehezebben vette őket komolyan.
Enikő vak lojalitása segítségére volt lojális maradni. Az a nő bár döntésmechanizmusaiban kevésbé volt hierarchikus gondolkodó, mégsem kérdőjelezte meg soha a rövid és hosszútávú célok helyességét. Robi szeretett volna újra így érezni a Hivatal iránt.
Kiosztotta a parancsokat, megtervezte a labormunka legégetőbb szükségleteinek megoldásait. Végtelenül szerencsésnek érzete, hogy a labor a  kettes körzetben van, aminek mindentől elkülönített energiaforrásai vannak, áram, levegő és víz tekintetében is. a forrásjelentések szépen óránként befutottak a dekóderre. Robi nem is sejtette hogy az alapvetően analitikus kézi készülék mennyire sokoldalúan használható. A négyszintes menürendszerének közel száz pontjából alig négyet használt csupán. És bár volt egy olyan érzése, hogy a S88R egy feleslegesen istenített kis masina, sosem vette a fáradtságot, hogy végigböngéssze a lehetőségeit. Aznap hajnalban volt minek örülni, hiszen a labor működött. a rengeteg kóborló fertőzöttet behozták és nem történt pár elszórt ellenállásnál komolyabb csetepaté. Egy ügynököt vesztettek a sötét óta a begyűjtés alatt.
Robi elégedett volt és kellően fáradt ahhoz, hogy egy kicsit csak úgy üljön a város fölé emelkedő irodájában és kellemesebb dolgokra gondoljon, mint a lipóti mészárlás vagy a valóság-deviánsok szervezkedése.

Enikő sápadtan de mégis szinte harckészültségben lépett az irodájába. levette a az egyik magassarkúját és megvillantotta a ritkán látott domina-mosolyát. aztán ez köddé vált ahogy elfordította a kis fehér kamerát ami annyiszor szegte kedvét a munkahelyi szexel kapcsolatban. Látta Enikőn akkor már, hogy egészen másról van szó. a papírköteg a kezében nem sok jót ígért. A nő a kezébe nyomta és leült a szemközti székre. A fegyvere pedig nyugodt kezében Robira irányítva.
-Basszus mi ütött beléd? - szakadt ki Robiból a döbbenet.
-Olvasd el, aztán beszélünk.
Az anyag két részből állt. az egyik a saját kartonjuk magasabb titkosítási fokozatú verziója, ami sokkal több adatot tartalmazott róluk, mint az amihez ők maguk is hozzáférhettek. Robi ennek nem tulajdonítva jelentőséget átolvasás nélkül a kötegvégére tette ezt a két aktát. A többi print előrejelzéseket tartalmazott, valóság-deviáns likvidátorok és terror-elhárítósok különböző rajtaütéseinek jegyzőkönyveit. Néhány fotóval a helyszínekről vagy bizonyítékokról. Volt pár térkép és alaprajz is. az utolsó két lapon csak utalások, földrajzi és könyvcímek voltak takaros lajstromban. Robi ismét a saját aktáikhoz ért. Felpillantott Enikőre, aki ugyanolyan szenvtelenül ült, kezében a fegyverrel, mint addig.
-Nézz csak bele. Érdemes.
Robi beleolvasott, aztán újra elolvasta az egészet, megnézte a térképeket és újra a saját aktájukat. a homlokáról egy izzadtságcsepp az aktájára hullt és mint valami apró nagyítólencse felnagyította egy pillanatra egy betűt, mielőtt a lap magába szívta volna.
Hátradőlt és a keze automatikusan végigszkennelte a zsebeit. Húsz éve nem dohányzott, de most nagyon vágyott egy szálra. Enikő nem mozdult. A nap lassan sárgára szinezte az irodát.
-Jó. Értem. - vakkantotta a nőnek. - És most mihez akarsz kezdeni? Dezertálni akarsz? - a hangja egyáltalán nem csengett olyan magabiztosan, mint szerette volna.
- Jó ötletnek tartanád? - Enikő hideg volt, mint talán még soha.
-Nem. - megtörölte a homlokát egy zsebkendővel. kigombolta az ingujjat és felhajtotta könyékig. Meglazította majd levette a nyakkendőjét.
-Mit javasolsz?
-Figyeljünk.
-Meglapulás, passzivitás, jelentés?
-Igen. - köhhentett, hogy elűzze a reszelősséget a hangjából. - Ez megy, és ezt látom helyesnek. Informáljuk egymást és figyelünk.
-csak ezúttal nem csak kifele, hanem befele is?
-Igen. - kezdte megtalálni a magabiztosságát. Enikő kezében a fegyver nem moccant.
-Te részt vettél teszteken. Biztosan láttál ilyen proquin kitörést.
-Igen. - hangja élesebben csengett, mint szerette volna. Megértette mire megy ki a játék, és semmi kedve nem volt hozzá. -Mit akarsz tudni? -kérdezte a nőt és igyekezett bevetni mindent amit a tárgyalástechnikákról megtanult. Terroristákkal élesben sosem kellett kipróbálnia.
-Mi történik ilyenkor?
-Próbáljuk lenyugtatni a beteget, de az ellenáll és elkezd mutálódni... vagy olyan magasfokú proquin szaporulat alakul ki a szervezetében hogy megzavarja a gépeket. Minden... - elkezdett félni. ... minden esetben máshogy alakul. Nincsenek törvényszerűségek. - nyelt egyet, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát. - Nem tennéd le azt a fegyvert?
-Nem.
Enikő megnyalt az ajkát lassan, mint valami filmsztár.
-Semmi kiszámítható nincs benne, azt mondod?
-Semmi.
-csak az, hogy amint elkezdjük manipulálni az agyát beindul a folyamat.
-Hát ha innen akarod nézni, akkor igen.
-Ha széttörsz valamit, hogy megtudd mi az, letértél a bölcsesség útjáról. - mondta Enikő és felállt. - Gyerekkoromban olvastam ezt. Mélyen megrendített. Aztán elfelejtettem. Most jutott eszembe újra.
-Nézd Enikő, ez nem törhéntetett jobban. - Robi felállt és kinyújtotta a kezét a nő felé. - Kérlek... az ami velünk történt a legjobb vég.
-Jó vég? - Enikő arcán csodálkozás áradt szét. - Jó végről beszélsz?
-Ha nem leszünk a hivatal emberei akkor meghalunk. ahogy most is így van. akit nem lehet meggyógyítani az a szervlaborban végzi. Nagyon kevésnél várják meg a proquin robbanást.
-Tudtuk, hogy fertőzöttek voltunk. Azt is megmondták, hogy ez gyógyíthatatlan, csak szinten tartható mint a cukorbetegség. De azt nem mondták, hogy mi van ha nem szedjük a gyógyszert, vagy mi van akkor ha nem jutunk hozzá.
-akkor meghalunk.
-Nem.
-Hogy hogy nem?
-Magunktól nem halnánk meg, Robi. akkor levadásznak minket éppen úgy, ahogy minden valóság-deviánst levadásznak.
-Üldözési mániád van. - visszaült. - Mennyit aludtál?
-Hány tabletta van még a raktárban?
-Rengeteg.
Enikő bólintott.
-Oké. akkor én most elmegyek, te pedig nem követsz.
-Nem kellene így befejezni, Enikő. Kérlek. - a pánik lassan elborította. - Kérlek. Mihez akarsz így kezdeni?
-Te végig akarod ezt nézni? Ez népirtás!
-Nem, ez nem az. - nem tűnt meggyőzőnek.
-Nézd végig a névjegyzéket, hátha találsz köztük ismerőst.
-Nincs névjegyzék.
-ja bocs. - Enikő eltette a fegyvert és elnevette magát. - Persze hogy nincs, hiszen teljes agymosás van, ahogy velünk is tették. Te tényleg Varga Róbert vagy? Tényleg az ELTE-n végeztél? Valaha volt kutyád, valóban volt?
-Ez egy nagyon régi trükk. - Robi lassan csóválta a fejét.
-Igen, az. Én nem emlékszem rengeteg dologra. És nincsenek hivatalon kívüli ismerőseim.
-Ez szabály.
-Persze hogy az. De miért is?
-A magasabb rendű titkosítás miatt.
-Persze persze.
Robi kilépett az asztal mögül.
-Mit akarsz elérni?
-Hogy ne történjen meg. Egyszerűen ne csinálják ezt.
-Mégis hogyan?
Enikő elmosolyodott a ragadozók semmivel össze nem keverhető mosolyával.
-Velem tartasz?
-Ha tudom mit tervezel talán.
-A talán nem elég.
-Most azt várod, hogy legyek hozzád lojálisabb, mint a hivatalhoz?
-Igen. azt várom, hogy légy magadhoz lojálisabb, mint a hivatalhoz.
-Nem kérhetsz ilyet.
-De. - mosolygott. - nem lesz semmi Pakson. Semmi, érted? Ha velem tartasz jó. De ha nem, én akkor is megakadályozom. És ez esetben te és én ellenségek leszünk.
Robi bólintott.
-Értem. Adj egy kis időt.
-Lacin keresztül tudsz velem érintkezni.
Robi szemöldöke felszaladt a homlokára.
-Micsoda?
Enikő azonban az asztalhoz lépett és felkapta a papírhalmot. ahogy ellépett Robi mellett a keze végigsimította a férfi mellkasát.
-Ne okozz csalódást. - villant az ajtóból a domina mosoly.
-Jézusom. - hanyatlott a székébe Robi és a keze újra végigszkennelte a zsebeit cigarettát keresve.

vissza a balettba ugrálni

Pistipali letelepedett Len mellé a tekeredő lépcsősor karzatára. A harcos impozáns férfinak tűnt ideát is, de Pistipali továbbra is a már már idegen létformára emlékeztető eleganciájú tündért, aki odaát volt.
-Ha valamiben tudok segíteni, tényleg szólj. Fogalmam sincs mire lehet szükségetek, de nem akarok itt állni a tetemetek felett azzal a tudattal, hogy tehettem volna valamit csak nem tudtam róla.
Len csodálkozva nézett rá.
-Ez egy íz, Pali. Egy túlföldi íz.
-Mi?
-Amikor utólag kapod meg a rálátást az egészre, és beláthatod, hogy nagyon elrontottad.
-De nem tehettem mást, mert nem ismertem a teljes igazságot?
-Igen. Az ilyenkor érzett gyászhoz fogható bűntudat, amiben a lelkiismeret furdalás csak egy apró adalék, na ez.
-De mi ez?
-Túlföldi íz. Ez az amit nekünk hiába kínálsz, mi nem tudunk vele táplálkozni.
-Kínálja a fene. - nevette el magát Pistipali. - Nem akarom, hogy ez legyen a vége. Érted?
-Értem. - Len nem értette. Kicsit megrázta a fejét aztán tovább figyelte az aulában tétován vagy éppen haragosan beszélgetőket. Egy idő után azonban újra Pistipalihoz fordult. - Ketten már meghaltak. Ha a királyok nem tudják nekik megtanítani hogyan táplálkozzanak akkor a népem elpusztul.
Pistipali nyelt egyet.
-Azt hittem ezt mindenki tudja.
-Nem. Ez egy nehézség, amivel sokan sosem szembesültek. Sokan közülük - tiszteletteljes kézmozdulattal intett a lent ücsörgők felé. - soha ezelőtt nem tartózkodtak egy napnál többet ideát. A felnőtté avatási rítus megköveteli, de semmi más nem. - arcán megfeszültek az izmok. Mély levegőt vett úgy folytatta. - Olyan ez nekünk, mint valami kiképzés.
-Mint egy hajótörés. Újra meg kell tanulnotok vadászni.
Len lassan bólintott.
-Igen. Azt hiszem a legtöbb amivel segíteni tudsz az az ha hozol a közelbe boldog embereket. Nem tudom hogy ez lehetséges e, és azt hiszem már azzal felségárulást követek el, hogy megkérlek erre, de nem tudom, hogy királyaink, akik maguk birtokolják ezen tudást gondolnak e azokra akik nem.
-Len, ha nincsenek a közelben emberek, akkor senki nem tud életben maradni, nem?
-Igen, nem. Csak tudod neki elég ami belőletek árad. - mondta fejét szégyenkezve lehajtva a harcos.
-A társkirályt meg ő eteti mint fiókát a tojó. - lépett oda hozzájuk egy fáradt arcú nemes. Alakja ötvenes szikár férfié volt, világoskék szemekkel és nikotinos hanggal. - Len, fiam, méltóbb lenne ideterelnél embereket ezen ódon és nemes falak közé, hogy megfelelően ellássanak bennünket. A két király - savanyún elnevette magát - majd elrendezi a formaságokat.
Len felállt és kihúzta magát.
-Nemesvérű Narain uram, meg kell kérjem, hogy térjen vissza a pihenő terembe. Amint mód adódik azonnal értestem róla.
-Mód? Mód mindig van, fiam. Mégis éhezünk.
-A királyok koncertet szerveznek, uram.
-Nekem nem koncert kell, hanem elégtétel.ne dalnokokat hozz hanem üzeletembereket vagy sportolókat. - szemei kitágultak és a szeme fehérjébe vörös fecskendezett. Az orrcimpái penge vékonnyá feszültek, a fogai pedig csattanva zárultak össze Len arca előtt. - Ne akard hogy én utasítsalak, fiú. Menj és tedd a dolgod.
Len biccentett, majd ahogy a nemes hátat fordított neki leütötte. A testet átdobta a vállán és szégyenkező pillantással elvonult vele. Amikor visszatért rá sem nézett Pistipalira.
-Megvadulnak az éhségtől mint az emberek?
-Megvadulnak. Némelyik meg is őrül attól tartok. Négy napja nem ettek rendesen. Ez nem sok. A tudat azt hiszem, az ami gyilkos, hogy többé már nem laknak jól. Pedig lenne mit enniük, ahogy én sem halok éhen. Kimehetnének, akár... itt a környező utcákban is azért valamit lehet találni.
-De nem az volt a parancs hogy zárd el őket?
-De már feloldotta. Kimehet bárki. Elmehet bárki. Alapíthat saját királyságot...
-Korona nélkül.
-...királymágia nélkül.
-Van koronájuk? - pistilai szem felcsillant - Milyen koronája van a tündérkirálynak. - elnevette magát kicsit szégyenkezve - úgy viselkedek mint egy hatéves.
Len mosolygott udvariasan és nem értette.
-Van koronájuk, persze, de az itt nem látszik, hacsak ők maguk úgy nem akarják.
-Ki fogtok menni, mint valami horda. - Pistipali lemászott a mellvédről.
-Attól tartok igen.
-Mire várnak?
Len lenézett rá.
-Félnek.
-Ha ebben is olyanok, mint az emberek, akkor még nem éhesek eléggé.
Len sóhajtott.

Hong az elérhető legelegánsabb ruhájában állt a színpadon Horatio mellett. Úgy érezte magát mint valami felkínált áldozat. A nemesek a bársonyszékeken ültek, ami egykor a nézőtér volt. Éhségük állatiassá aszalta őket. Hong elmondott nekik mindent amit elmondhatott. Elmondta nekik, hogy a síkok egymásba csúsztak, és nincs többé asztrál és mentál sík külön. Hogy a túlföldiek uradalmai is összezsugorodtak, de ők át tudták formálni a falsaikat a megnövekedett nyomás igényeire, míg ők Horatioval nem voltak képesek erre. Elmondta nekik, hogy itt maradnak egy darabig. Hogy szabadon jöhetnek és mehetnek, de a hierarchiát nem tarthatják meg. Hogy az ifjakat sokkal szigorúbban meg kell tanítani a legendákra és mesékre, mert minden elvész amit nem tanítanak meg.
A Molnár ott állt a színpad szélén és őt nézte. Amikor kitört az üvöltözés és a nemesek a színpad fele törtek nyomást gyakorolni rá, akkor kardot rántott és bár fizikai teste nem volt olyan tökéletes mint a tündér forma, ekkor erről egyszerűen megfeledkezett. A csápok előrelendültek ás vissza lökték a nemeseket a nézőtérre. A kardok megvillantak és Horatio elkiáltotta magát.
-Minden tőlünk telhetőt megteszünk. Akkor is ha ezt nem nézitek ki belőlünk és akkor is ha nem hisztek az erőnkben. Megválasztottatok. Viseljétek a következményét.
-Meg is ölhetünk, korcs. - vakkantott felé Antallirion herceg. Megfakult szakálla fonataitól itt sem akart megválni.
Horatio egy ugrással termett előtte, a színpad szélére térdelt és villámgyorsan kapta ki a herceg kezéből a kardot. Majd feldobta, hogy annak nyele a herceg fele nézzen, úgy nyújtotta felé, miközben a hegyét a torkának támasztotta. Lassan széttárta a kezét miután a herceg automatikusan megfogta a kard nyelét.
-Tedd meg, ha meg kell tenned.
Hong tett egy lépést előre-es . Koponyája körül felizzott a királymágia vasalt abroncsa. A csuklóin a vastag mágikus bilincsek lassan testet öltöttek a fizikai valóságban is. Homlokáról vér csepegett és sült hús szaga kezdett terjengni a levegőben.
-Ne. Ne...- suttogta Hong.
-Nézzétek meg. Íme a királymágia a maga sötét és igazságos valójában. - míg beszélt meg sem rezzent, csak a homlokán megjelenő sercegő hús alól folyt a szeméhez valami lé. - Az emberek látták ezt hajdanán. Leképezték a maguk értelme szerint hegyes tüskékben végződő arany homlokpánttá. - nyelt egyet. -Ha a házad eztán a királyölő nevet is magáénak akarja, nyomd belém a kardod, Antallirion hercege. - halkan nevetett. - Ki emlékszik egyáltalán mi vagy hol van Antallirion?
Hong előrelépett, a herceg hátra. Minden kard visszacsusszant a hüvelyébe csak Hong kezében fénylett a sajátja. Horatio felállt. A 2009-es VOLT fesztivált hirdető póló csatakos volt az izzadságtól.
-Szeretne még valaki szólni a királyokkal? - kérdezte komolyan. A csend sűrű volt és mozdulatlan.
-Akkor az audienciának ezennel vége.
Hong leengedte a kardot és kinézett a függöny mögé a színpad belső oldalára. Végig állt ott két árny. Két nagyon is ismerős árny. Most csak egy alakot látott. Odalépett.
-Volt itt veled valaki? - kérdezte súgva Jakabot.
-Igen, felség. - jött a zavart válasz - A Molnár.

párhuzamos

Hong felpattant a Kis Trónterem visszafogottan díszített trónusáról. Ez volt az egyetlen hely a palotában ahol nyugodtan tudott gondolkozni, anélkül, hogy lépten-nyomon megzavarnák valami ürüggyel. Időnként felmerült benne a gyanú, hogy valaki határozott szándéka megakadályozni az elmélyült elemzésben. Ezt a termet a kettejüket is összekötő ősi király-mágiája szőtte, összeadva benne kettejük eszenciáit. Kevesebb volt a pompa, de nagyobb a biztonság is. Ha nem egyedül volt, akkor Horatioval tartotta itt titkos megbeszéléseit, a kis kerek asztal körül, vagy a nyugágyakban elterülve. Soha senki nem tehette be a lábát ide, és amennyire ők tudták, nem is lett volna képes senki erre, az ősi erejű varászlatok miatt.

A palota megnyikordult, mint valami öreg hajó. Hong mély levegőt vett és csápjait előreküldve lépett ki az ajtón. A Kis Trónterem homályos ablakai előtt az éjszaka feszült. Hiába is lesett volna ki rajtuk, kint nem égtek fények ilyen hajnali órán már.

A folyosón két őr állt harckészültségben. Hong nem kérdezett semmit, ők pedig hang nélkül kémlelték a folyosót minden érzékükkel. Intett az egyiknek, hogy induljon a csarnok felé, a másik automatikusan Hong mögé helyezkedett. A csápok megnyúltak és előre iramodtak a kanyarig. Az éjszakai palota hangos volt, a hajnali és a délelőtti halottan csendes.

Újabb nyögés és csikordulás reszketett végig a falakon. Hong csápjai rátapadtak a kanyar előtt a falra, mintha ki akarnának szívni belőle valamit. 

Mint egy satu, úgy nyomta össze a kialakított uradalmat a külső feszültség. Az asztrál sík teremtményei sikító várakozással feszítették magukat a többi síktól elválasztó hártyához. Az emberek világa változott, és ez magával rántotta a többit is. A palota és a bezárult Árkádia helyén létesült uradalmak mint valami lufbalon próbálta rugalmasságával túlélni a nyomást. A falak recsegtek, és Hong érezte ahogy az eszenciáik lassan kidifundálnak a szomszédos síkokra.

-A tükrökhöz! - kiáltotta - Mindenki a kapukhoz!

Az őrök azonnal futásnak eredtek a két irányba. Egy a Csarnok felé, egy pedig vissza a tróntermek és a szállások felé. 

Amikor az őrök eltűntek előhúzta a kardját és hegyével felnyitotta a tenyerét és teljes súlyával a falnak támaszkodott vele. Szivárványos ragyogó vérét úgy itta be a fal, mint egy szivacs. Ő megrogyott. A csápjai a keze körül cuppantak a falra és csak segítségükkel tudott újra szétválni az élő, szomjazó entitástól, akit a palotájuknak neveztek.

Kiabálást és lábdobogást hallott. Elvonszolta magát a Kis Trónteremig és vérével pecsételte le a szobát. Aztán nekilendült és ő is csatlakozott az evakuálást irányító katonáihoz. magas volt, aranyfényű és nyugodt. Kevés határozott paranccsal segítette a gördülékenységet, és vértje takarásába húzta azt a sajgó, hányingerbe hajló félelmet, hogy utolsó képviselőit menti fajának, egy olyan síkra ahol egyszerűen éhen halnak mind.

Horatio Balettintézeti kapuját is használták, főleg tárgyaik átmentésére. A tündérnép ellenkezve és megbotránkozva kapkodta magát át a tükrökön, miközben a katonák amit értek emeltek át mellettük. Hong végigjárta a termeket és szobákat, konyhákat és fürdőhelyeket. Gyerekkori barátjuk Jakab, a családjához képest óriás boggan hol mellette hol mögötte haladt és tette le a kavicsokat és csigaházakat a sarkokba és ablakokba, székek alá és szemöldökfákra, melyeket előtte finoman Hong megmetszett tenyeréhez illesztett.

Horatio felriadt. A technomágusnő érkezése és zavaros beszéde után úgy döntöttek Csengével és Sándorral, hogy átköltöznek a Balettintézet elhagyott épületébe. A nők, akiket ott bújtattak megerősödtek már annyira, hogy hazaengedhették őket. A védműveik azonban még aktívak voltak, alkalmas búvóhelynek ígérkezve. A nő úgy beszélt, hogy Horatio ereiben megsűrűsödött a szivárványos vére. Nem támadott meg senki senkit, mégis úgy érezte hogy súlyos sebeket kapott.  A balettintézetbe alig két óra alatt áthurcolkodtak. Lassan hajnalodott és a felállított tükrök háromszögeit már nem volt erejük felszabadítani a feltornyozott cuccoktól, csak letakarta őket egyesével egy-egy lepedővel vagy kabáttal. A bőre fénylett ideát is, és a szeme viszketett, mintha homok ment volna bele. Aztán a koponyájába ékelődött Hong kétségbeesett hívó kiáltása.

Felugrott, de kiszipolyozott fizikai teste nem akarta támogatni. A térde megbicsaklott. Kibotorkált a teakonyháig és megitta a maradék tejet. Utálta, de tudta, hogy egy időre használni fog. a zsebébe csúsztatott egy kis zacskó csokoládés drazsét és kibotorkált a Tükörteremmé keresztelt gyakorlóterembe. Lekapta a tükrökről a takarókat és átlépett. Alig egy órája cuccoltak át az Andrássy úti luxus kecóból, amit már több mint egy éve lőtt Hongnak. Hogy a barátja kényelmesen el tudjon bújni, ha elege van az akkor még Horatio apjának udvartatásából. Minden megváltozott azóta. Most azonban maga a világok szerkezete változott meg nagyon. Az Odaát, ami egykor magát Árkádiát is magába foglalta mostanra sárral tapasztott, mérgező tüskékkel összeakasztott, haragvó - mérgező réteggé zsugorodott, amiben az Uradalom mint valami utolsó lámpás világított. Most a tükrök túloldalán sercegő hártya feszült. Horatio állatias pofája belefeszült, mintha nyúlós hártyán próbálná átnyomni magát. Hong ott volt valahol messze a túloldalon. 

-Mi a franc van már? - kiáltotta. Aztán azzal a lendülettel átvetődött a nagyobbik tükrön. A hártya egy pillanatra ellenállt, de végül sercegve engedte át. Átérve Horatio a kietlen próbaterembe visszafordult és beállt a tükrök fókuszába. Lézerfényű tüskéi felizzottak és mint valami sebszélt feketére égették a tükrök körül a határvonalakat. Átszakítani a függönyt mindig nehéz volt. Azért használtak tükröket, mert a tükör ősi mágiája még működött a technikai rendszerekben is. De most valahogy nem ment. Nem működött ez sem, csak ha a tüskéivel, a saját erejéből, a saját húsával rágja át magát.

-Jöhettek. - üzente Hongnak majd újra, immár a túloldalon leült a ládára. Nem sokat kellett várjon a Mika vezette első csapat megérkezéséig. A nemesek morcosan és házsártosan cuccoltak át a mocskos tükrökön. nem szóltak hozzá. Mika meghajolt és jelentett, mintha Hongnak tenné.

-Királyom információim szerint sikerült minden személyt kimenekítenünk. Társkirályod és Jakab Bertolinius mester van már csak odabent, hogy lezárják a későbbi visszatérés reményében az Uradalmat.

Horatio csak biccentett Mikának. 

-Maradsz?

-Parancs szerint őrködök ennél a kapunál, míg az utolsó is megérkezik.

Horatio újra bólintott. Ülni is nehezére esett. A bőre darabkái vékony tenyérnyi hártyánként váltak le róla.

-Mi történt? - kérdezte a harcos nőt halkan.

-Biztosat nem tudok, felség. Csupán annyit észleltünk, hogy a síkok közelebb csúsztak, az Uradalom határaira olyan nyomás nehezedett, hogy társkirályod jobbnak látta az evakuálást.

Horatio bólintott.

-Mindent megteszünk, de nagyon kemény lesz. - a szavai úgy égették a tudatát mint a sav.

-Felség hűek vagyunk. - nézett meglepve Mika a kuporgó Horatiora. Aztán lehajolt és újra visszaegyenesedett. - Értem. - fűzte hozzá mint egy magának. - Kérem, felség ne engedje ennyire legyengülni magát. Szóljak a fáklylánynak esetleg?
-Nem vagyok éhes. - suttogta Horatio. - A tükrök... a tükrök nem működnek...

Az Andrássyn ekkor haladt végig másodszor a radaros autó. Már este is látták, ahogy figyelő szemeket helyezett el végig az Operaház oldalánál. Most a Balettintézet oldalán is elhaladt. Mika nem hallotta a király suttogását, és saját ösztönei is máshova mutattak. Beleszimatolt a levegőbe.

-Kérek engedélyt a környezet feltérképezésére.

Horatio bólintott, Mika pedig eltűnt a sötét folyosón. A nemesek háborogva préselték magukat át a tükrökön és undorodva szétszéledtek az épületben. Végül Mika és Hong is visszatért. Horatio többször elájult. Mire mond visszaléptek a fizikai síkra Horatio csont sovány volt és szürke. Reszelősen lélegzett és a színe rohamusan fakult.
-Mi történt vele? - döbbent meg Hong.
-Nem tudom, felség. A tükrök mellett találtam, mikor ideértünk, de valójában nem a tükrök adják ezt a kaput, hanem a tépés. Látja, ott - mutatott a megfeketedett sebszélekre a tükrök körül. - és ott is végig.
Hong követte a harcos ujját. Megrázta a fejét,mint aki nem hiszi amit lát.
-Őfelsége képes erre. - szögezte le Mika.
-Mindenki képes erre, Mika, csak aztán meghal.

-Szóljak a fáklyának? - kérdezte Mika Hongtól olyan halkan, hogy szinte csak egy sugallat volt, sem nem szavak.

-Nem. - Hong hangja erős volt. Hasra fektette Horatiot a poros parkettán és finom, ápolt kezeit szárnyakként fektette az ájult férfi hátára. Mika hátralépett és becsukta a terem ajtaját. 

Hong nem tudta mit is kellene csinálnia. Régebben Horatio számos alkalommal adta át neki saját életerejének egy részét. Ő maga is a végsőkig kizsigerelte magát a vérmágiával, de ennyire, mint Horatio mégsem volt rosszul. Csak abban reménykedett, hogy a királymágia tudja mit kell tennie. Semmi nem változott. Hanyatt fordította a barátját. Horatio karjai kitárva feküdt most előtte. Hong felnézett a harcos nőre.

-Felség?

-Hozd! - felpattant és kiviharzott a teremből.

-Csenge! Pali! - kiáltása végigzengett a kiüresedett épület visszhangos folyosóin.

A két fáklya álmos szemekkel, gyanakodva méregette a nemeseket akik arcát lemoshatatlan undor szinezte át.
-Játszotok valamilyen hangszeren?

-Nem. - Hangzott az egyöntetű válasz.

Hong válla láthatóan megrogyott.

-Hozd. - szólt hátra Mikának és elindult a kijárat felé.

-Felség nem mehet ki testőrség nélkül. - az apja hangja kényeskedő volt és sikamlós. Hong hátranézett de nem fordult meg. - Egyáltalán nem mehet ki e védett falak közül, az pedig hogy a haldoklót kiviszi saját és így a korona veszélyeztetését is jelenti. ahogy emberkirályok nem utazhatnak egy járművön, úgy javaslom királyainkat is szeparáljuk míg ez a kis intermezzo el nem múlik. Uraim? - nézett körbe a nemesek jóváhagyását keresve.

-Szívemnek melegség, és élni akarás, hogy tisztelt apámat aggódni látom szerény személyem épsége felett. De kérem, ne nehezítse a dolgomat azzal, hogy újra és újra emlékeztessem, hogy én vagyok itt aki döntéseket hoz, és ő tisztelt személye az aki feltétlen engedelmességgel tartozik. Kérem helyezze magát kényelembe és bocsássa meg elsőszülött fiának, hogy csak ilyen szegényes és kényelmetlen helyet tudott biztosítani az ő szeretve tisztelt atyjának. - Intett Lennek. - Amíg vissza nem tértünk mindenki biztonsága érdekében tartsátok becses vérű alattvalóimat a táncteremben. Senki nem teheti ki onnan a lábát míg mi máshogy nem rendelkezünk.

Len bólintott és már a kezében is voltak ikerpengéi. A vörös színek kibomlottak az arcán mint egy kendő és átkúsztak izmos karjaira mint valami szalagok.

Hong lépett ki az Andrássyra elsőként. Mika, a kezében Horatio egyre zsugorodó testével a nyomában. Hong úgy nézett ki a hajnalodó utcán, mint egy fotómodell valami nagyon elegáns katalógusban. Csenge és Pistipali egy lépéssel mögöttük. Csenge beszélt és kérdezett, de Hong nem hallotta, Mika meg nem ismerte a válaszokat.
Horatio résnyire nyílt szemmel vette vissza az öntudatát. A tagjai ólomsúllyal húzták lefelé. Mika teste feszes volt és ereje a kasztjáé. Érezte a nyugalmát és az aggodalmát is. Az Operaház mint királynő magasodott előttük. Egyenesen átvágtak az úton. Hong érezte ahogy a térfigyelő kamerák mágiája végigpásztázza őket. Nem érdekelte. Benyomta a kaput és szembe nézett a két fegyveres férfival. Mika megtorpant. a fegyveresek bámultak, ahogy a fegyvercsöveik vak szemei is.

-Kifele. - morrant az egyik.
Az aula arany színei elvakították Horatiot. A mennyezet díszítményei megelevenedtek és táncoló kaleidoszkóp forgásba kezdtek. Lehúnyta a szemét és megérezte a Selyemgombolyítót magában.
-Hova vitted a fényeket amiket rád bíztam? - vette elő a nőstény. - Most is benned vannak, igez e? megtartottad magadnak, ahogy az apád is. Mind egyformák vagytok, veszett vérűek.
-Nem tudom miről beszélsz. - makogta benőtt szájával.
-megmutatom mit fogsz tenni, ha valóban nem emlékszel, megtehesd. Az összetett szemek közelebb hajoltak és a sok fekete kupola összeadta a képet Horationak.

Hong előrelépett és pár apró könnyed mozdulatot tett. fejtartása változott, a szeme, a szája nyílása, a csípője billenése és a hangja. Az volt mind között a legfontosabb. Tündérmágia, elbájolás. A vérében volt, ó igen, abban a könnyen fogyó szivárványos vérében. A fegyveresek nem moccantak. Hong odalépett a nagyobbikhoz. 

-Vannak itt művészek? Egy művészre lenne szükségünk. Énekes lenne a legjobb persze.

A fegyveres szemöldöke a haja alá futott.

-Nem akarunk bemenni. az is jó, ha idejön és énekel a barátomnak. - mutatott Horatiora. Mika közben az aula vörös szőnyegére fektette a másik királyt és felegyenesedett. Emberi formája sportos volt és erős, csak a szemei voltak annyira mandulavágásúak és hatalmasak, hogy elvonják a figyelmet a tökéletes izomzatáról.
-Egy énekest akarsz?
-Igen. - Vágta rá Hong a lehető legtermészetesebben.
-És mit adtok cserébe? - kérdezte a kisebbik? a nagyobbik egy pillanatra rámeredt mint aki maga is meglepődik.
-Természetben fizetnénk. Mondta halkan Mika és átlépett Horatio felett.
-Ohh. - a nagyobb elröhögte magát. - Rendben. - majd intett a kisebbnek. - Morzsa, szólj a hölgyeknek, hogy akiben van szufla jöjjön fel énekelni valamit.
-Akármi nem lesz jó. - Mondta Hong halkan. - Olyan kell ami robban.
-Ezt majd megbeszélitek. Vonta meg a vállát a nagy, de a fegyvert nem fordította el róluk. Hong már nem izgult. Ennél többet nem tehetett.

Akármi nem lesz jó. - Mondta szinte magának.
-Rendben lesz. - suttogta Mika.

Két nő jötte feléjük a díszes lépcsősorokon. Farmerban és pólóban, vihavert hajjal, karikás szétsírt szemekkel.
-Nagyon hálásak vagyunk, hogy fáradoztok a barátomért. - kezdte Hong még mielőtt a nők közel értek volna. Térdet hajtott előttük és nem törődött a meglepetésükkel. Mika letérdelt Horatio mellé.
-szeretnélek megkérni, hogy valami iagzán kirobbanót énekeljetek. valamit amitől még most is lúdbörzeni lenne képes bárki.

A nők összenéztek.

-Neki? - mutatott az idősebb Horatiora.
-Igen.
-Nem tűnik operarajongónak.
-Nem az.
-Akkor minek?
Hong sóhajtott és megtörölte a homlokát a kézfejével. Kiesni látszott a szerepéből.
-Kérlek énekeljetek bármit amitől kiráz minket a jó értelemben vett libabőr.
A nő hümmentett és skálázott egy kicsit. Hong leült Horatio mellé, mintha a test csak valami zsák lenne mellette. Mika mögötte, felette állt. A nők elkezdtek énekelni. Először az idősebb, aztán a fiatalabb is csatlakozott. A hangok betöltötték az aulát, kiáradtak a kapu résein a néptelen utcára és beszivárogtak a szomszédos házakba. Lecsúsztak az opera öltözőibe és pincéibe is, végigfolytak a nézőtéren a színpadig. Hong tenyere lassan visszatért Horatio hátára és elhitte, hogy képes rá, hogy ha kell tudja irányítani. De nem történt semmi. Semmi nem változott majd egy félórányi egyre jobb hangulatú éneklés után sem.
Egy idő után Hong felállt és felemelte Horatiot.

-Nagyon köszönjük amit értünk tettetek. testvérem rendezi a tartozásunkat. - intett a fejével Mika felé. A nők meghajoltak, mintha színpadon álltak volna, de senki nem tapsolt. Mika odalépett a nagydarab fickóhoz.

-Hol?
-Ott hátul. - vigyorgott rá a fickó és megfogta Mika nyakét, hogy annál fogva húzza közel a nő száját a magáéhoz. Mika nem ellenkezett igazán, csak amennyi az évődésbe belefér. Hong ekkor már az utcán volt, karjában Horatio fénytelen testével. A királymágia nem kötötte őket össze jobban, mint amikor mindketten alszanak.
-Mit csináljak veled? Mit? - suttogta. - Mit kellene? Hogyan? Sosem tanítottál meg ezekre. Soha.
Az Andrássyn ott állt tanácstalanul Csenge és Pistipali. Azon tanakodtak hova tűnhetett Hong.

-Mit tehetnénk, - szaladt oda Csenge. Szeme könnyes volt. Sándor éppen ekkor lépett ki a Balettintézetből és egy cigit próbált meggyújtani. Odahajolt aztán és belefújta a füstöt Horatio arcába.
-Ennek reszeltek. - mondta szenvtelenül aztán a cigi mellett kiköpött. - Kár. 

Csenge felháborodottan meredt a démonra.
-Nem!

-De. - sándor elröhögte magát. - Ó így kell halottakat feltámasztani, Csenge. azt mondod NEM és már élnek is.
A radaros autó ráfordult az Andrássyra ismét. Hong megdermedt. az autó alig 50 méterre volt tőlük és most bekapcsolta a szirénáit is. Pistipali megpróbálta ugyanazt mint ami egyszer már Csengénél működött. Próbált fényt tölteni Horatioba.
-Mi lelte? - kérdezte elcsukló hangon Csenge Hongot, háttal a kocsinak. Nem érdekelte semmi más.
-Nem tudom. - vallotta be Hong és Letett Horatiot a Szfinx mellé a lépcsőre. Pistipali leült mögé és elképzelte, hogy a saját vére átfolyik a tündérbe. Hong lerohant az útra és kihúzta magát. A síkok összecsúsztak és Csenge hirtelen azon kapta magát, hogy látja Hong palástját ahogy belebrozol a szél a hosszú rojtokba. a rojtok pedig kinyúlnak a radaros autó felé. Mika kirontott az Operából oldalán az elégedetlenkedő fickóval.
-Szemét ribanc! Azonnal gyere vissza! - Elkapta a megpördülő nő csuklóját az egyik kezével és a torkát a másikkal. Mika kétségbeesve rántotta magát az út felé. Hong és köztük ott feküdt Horatio, Pistipalinak támasztva. Mika kirugta a fickó lábát és egyenesen rájuk esett. a férfi nyögött és égtelen dühbe gurult. A feje körül vörös permet szállt és az övébe tűzött késhez nyúlt. Pistipali Horatio mellé bukott a két alak súlyától. az idő megállt.
Mika arca Horatioé mellett volt, arca a király mellkasán nyugodott. A férfi teste Horatio és a Szfinx alapzata közé esett. Mika tágta nyílt szemmel meredt Horatiora, akinek megnyíló szájából, mint egy polip tekeredett elő egy tucat hosszú nedves nyelv, és talált utat a férfi köldökéhez. Ott benyomultak egy pillanat alatt a testébe. Mikának elég volt egy kicsit felemelnie a fejét, hogy meglássa a férfi döbbent arcát, ahogy az orrából és a szájából törnek utat a nyelvek. Próbált a fickó sikítani, de csak nyüszítésnyi szűrődött ki a nyelvek közti réseken. Mika elkezdett lejutni Horatio testéről. Pistipali pedig ebben a pillanatban emelte őt fel róla. így felszabadítva Horatio kezeit. Mika Horatio felett pontosan látta a felnyíló szemek mögött a kék csillanást, a száján kiáramló nyelvek finoman letapogatták a férfi arcát. Az egyre hevesebben rászkódott és nyüszített. Hotratio visszahúzta a nyelveket és felült. A fickó vért hányt. Horatio hátrapenderített Pistipalit és megindult lefele Hong felé.

Az autóból kipattant addigra két kommandós és elkezdtek lőni Hongra. A király kimozogta mint valami ázsiai Neo de nem jutott közelebb a támadáshoz. Horatio meg-megrogyva odamenetelt a kocsihoz és mielőtt a kommandósok felé fordíthatták volna a fegyvereiket a nyelvek újra előcsaptak belőle és rátekeredtek a katonára, majd alig egy lélegzetvételnyi idővel később letépte általuk a fejét.
Amásik kezében megállt a fegyver és rámeredt Horatiora. Hong pedig Mikával együtt ráugrott Horatiora. A másik rendőr bepattant az autóba és teljes gázzal eltépett a Deák tér felé. halkuló szirénája még hosszan viszhangzott. Horatio megállt és szembefordult Honggal és Mikával.
-Végre. - mondta. - Sokkal jobban vagyok, köszi. - felborzolta megnőtt taraját és megvakarta a borostát az állán. - nem nézek ki olyan jól, mint te, gondolom. Haza kellene mennem kicsit összeszedni magam, mielőtt hivatalosan is üdvözlöm a népet. - vigyorgott.
Hong szoborként állt előtte. Mika még mindig Horatio torkának szegezte a kardját. Pistipali még lefogta Csengét, hogy ne rohanjon oda.

-Délre itt leszek, ígérem. de ha jobbnak látod add velem Mikát. - arcáról leolvadt a mosoly. - Mi bajod? - Szemei olyanok voltak, mint máskor, a tetoválások táncoltak a karján. kicsit előrehajolt és fürkészőn vizsgálta Hong arcát. - Mi baj?
-Mi történt veled Hor? - Hong hangjában több volt az undor mint az aggodalom.
-Téptem nektek átjárót, de nagyon megviselt. - mondta lassan Horatio. Mika leengedte a kardot.
-Úgy viselkedtél... olyan voltál mint egy... mint egy túlföldi. - megragadta Horatio felkarját és megrázta. az csak csodálkozva nézte Hongot. - Magam kísérlek haza.
-engedelmével Uram... őőő... Felség. - hasított Mika szava a csendbe. - Attól tartok ezt nem engedhetem. Bár sejtettem, hogy ha kiviszem a fickót az esetleg magához téríti a királyt, de én a patrónusi ösztöneire akartam hatni. - Ketejük közé feszítette a pengét. Hong elengedte Horatiot, aki zöttyenve ért aszfaltot.
-Legyen. - mondta ki keményen Hong. de amint visszatér teszteknek vetem alá. Túl sok a nehézség így is. Nem férkőzhet közénk egy Túlföldi báb. az utolsó szavakat közelről fröcsögte Horatio arcába. - takarodj és királyként térj vissza, különben elengedem a vadászokat a fejedért.

Horatio mozdulatlanul várt, míg Hong visszatér a néphez.
-Te érted ezt? - nézett Mikára, de meglátva a harcos nő arcának kemény ridegségét inkább nem forszírozta a beszélgetést. Botorkálva indult az Írók boltja irányába.
Csenge Pistipaliba kapaszkodva sírt. Nem foglalkozott vele, hogy lassan elkezdtek ők is visszamenni az épületbe, ahogy az út közepén maradt fejetlen tetemmel sem, ahogy a Szfinxnél maradt testtel sem. Pistipaliban ismét felötlött a gondolat, hogy hazaviszi Csengét és nem engedi ki többet Wekerléről. Sándor Hong után eredt. Horatio a penge élén táncolt, és hogy éljen vagy haljon e azt most Hong dönti el. Ki más mellett lett volna jobb helyen, mint mellette.

A Selyemgombolyító nyikorgó hangja rázta vissza Horatiot a testébe. Ott volt még mindig az opera aulájában a két fegyver irányában, Mika karjaiban. Felemelte a fejét. a szája tapló volt a keze erőtlenül emelkedett fel. A hangja susogás volt, a szeme világítva veret vissza az aranyozás sárgáit.
-Azt hiszem rossz házba tértünk be, szeretett testvérem.
Mika majdnem elejtette meglepetésében.
-tetszik, tetszik. - lehuppant a saját talpára, de fél kézzel még Mikába kapaszkodott. - De az én ízlésemnek túl hivalkodó. Sokkal szimpatikusabb az a két fickó, de ha ilyen puccos kecóban élnek, úgysem barátkoznak a magamfajta egyszerű emberrel.
Hong úgy maradt. csenge a szája elé kapta a kezét örömében, úgy állt ott mint egy kislány.

Sándor lelépett az útra az Opera felé. Az utcát óarany ragyogásba vonta a kelő nap. A por megállt középen a levegőben. Sándor tett egy nagy ívet a lebegőben mozdulatlanul lebegő homály körül, aztán átlesett a függönyön túlra, a tükörszférába. A valóságok összecsúsztak és az idő kitekeredett magából, vagy soha nem is létezett. Minden estre mire visszatért a fizikai látványhoz áttetsző szellemalakokként látta ott magukat, ahogy lassítva lejátszódik egy jelenet, amiben Hongra lőnek, Horatio pedig valami polippal a szájában letépi egy kommandós fejét. az egész jelenet törékeny volt, porból csillant át csak a fények furcsa játékaként, mint szemzugban érzékelhető rebegése a neoncsőnek. Sándor megszemlélte benne saját dohányozva szemlélődő magát, Hong elszánt manga hős ábrázatát ahogy kimozogja a golyókat. Mikat ahogy elugrik, mint egy nindzsa és Horatio ahogy reflektorként világító szemeivel és a polipkarszerű nyelvekkel széttépi a kommandóst.
-Nahát. - Hümmentett Sándor és ott hagyta a levegőben lassan eloszló jelenetet.
Visszanézve a Szfinx mellől még látta ahogy Horatio elkotródik az Oktogon felé, Hong pedig dühösebben mint valaha vissza tér a balettba.
A kapuban Sándor eldobta a csikket és beállt Csenge és Pistipali mögé, aztán csak nézett körül és nem győzött csodálkozni..
-Azt a kibaszott mindenit. Ha az opera így néz ki, mi lehet a parlamentben? - szakadt ki belőle a csodálkozás.
-Mondom. Túl egyszerű srácok vagyunk mi ide. - Tette fel a pontot az i-re Horatio.