Vendégbejegyzés - Sándor

- Hé! – mondja.

- Hé! – mondom.

- Segítenél?

- Miben?

Bizonytalan kézmozdulatot tesz, a karján zörög a kabát.

-         - Nem kellene, hogy felismerjenek – megérinti az arcát, aztán maga köré int. – Se itt, se odaát.

Bólogatok, és ráharapok a sárgadinnyés Orbitra. Egy kislánytól loptam a Régi Zeneakadémia kapualjában. Mennyei íz, hatvan másodpercig. Aztán, mivel még mindig ott áll, megkérdezem.

-          - Mit tehetnék én?

Fanyar mosoly az arcán.

-         -Penge vagy. Láttalak.

-         -Ja – bólogatok. – Tényleg.

-          - Akkor? Segítesz?

Megrántom a vállamat.

-          - Miért ne? Gyere! – megfogom a csuklóját, és húzni kezdem magam után.

Ellenkezés nélkül követ.  Ráfordulunk a Paulay-ra, majd berúgom az Új Színház művészbejárójának ajtaját. Valakik már jártak előttünk, a pozdorja ajtót csak tessék-lássék támasztották vissza a helyére. Belépünk a sötétbe. Szürkülő falak, vékony, poros kőlapok.  Ő figyel, én dúdolok. Lassan elönt az öröm, hogy legálisan kaszabolhatok. Haj, azok a régi, ódon csatamezők! Haj, azok a tüskebokorra szúrt testek!  Oda már mind, oda. De most, hála Orrnak, újra megtölthetem az orromat a hús és a vér szagával. 

Felmegyünk a nagyszínpadra. A nézőtéri ajtók halványzöld exit figurái alkotják a tánckart. A kétszemélyes revű mi vagyunk: a művész, és eleven szobra.  Oda se figyelve kicsattintom a borotvát. Az arcát figyelem, egyszerre itt, és odaát. Mintha hologramos gyerekvonalzót néznék: jobbról az ázott, szőke punk csaj, balról az asztrál sárkánygyík-szörnyeteg. Alig bírok magammal, a vigyor szinte felmetszi az arcomat.

-         -Nahát- mondom, már rekedt a hangom – Nahát, és nahát. Mit vegyek el, és mi maradjon?

Megköszörüli a torkát. Megnyúlt orral szimatolok, de alig érzek félelmet. Nem is félelem ez, inkább az elkerülhetetlen veszteség feletti szomorúság.

-     - Maradjon a hűségem a királysághoz. Maradjanak a képességeim, és maradjon a tudat, hogy ki vagyok – tétovázik, aztán elhallgat. Rezzenéstelen az arca.

-          - Ennyi? Rám bízod?

Bólint. Még mindig nem fél. Lehunyja a szemét, és érzem, hogy leereszti a pajzsait. A bárány nekem adja magát, hejj.

Lenyúlok magamba, és mint iszapos sárlabdát terítem szét a mosolyomat.

-         - A Csitári hegyek alatt…

Közelebb.

Hozzá.

-         -Régen leesett a hó…

Megfogom.

Meginog a kezemben, mint egy rongybaba, ellen kell, hogy tartsak, nehogy a deszkákra boruljon. Lassan térdre eresztem.

-          - Azt hallottam…

Bizseregnek az ujjaim. Megnyitom a kaput, és miközben az anyagban csípővel tartom, az asztrálban   belekapaszkodom a szemgödreibe.

-         -Kis angyalom…

Megemelem a homlokcsontját, széthúzom az állkapcsát és a járomcsontját. Az esszencia recsegve tiltakozik, harmatként szitál a fájdalom párája.

-          -Véled esett…

Metszés a szeme alatt, és az állánál. Ruganyos és ellenálló a bőre, a vére sűrű és nehezen folyó.

-          - El a ló…

Kocogó hang. A fogai csattognak a reszketéstől.

-           - Kitörted a…

Átkötök pár ideget, megnyújtok néhány arcizmot. Alig néhány karcolás, mester vagyok igazán.

-         - Kezedet…

Hátralépek, megszemlélem. Az oldalára dől, feje a színpadnak koppan. A vér hártyája alatt is látom az arcát, az éles kaukázusiból holdvilágképű mongoloiddá kerekedett vonásokat.

-          - Mivel ölelsz…

A test hát megvan, már csak a szövedék marad. Betérek az asztrálba teljesen, és a lehanyatlott sárkánygyíkhoz lépek.

-          - Engemet…

Körbejárom, meg-meghajlok felé, mintha táncolnánk, és minden mozdulat, minden perdülés lemetél valamit a lényegéből. A mélyebb rétegekből választok, óvatosan húzva elő egy-egy fényszálat.

-          - Így hát, kedves kis angyalom…

Gyerekkor, szülők, barátok. Mehetnek a levesbe mind.

-          - Nem lehetek a tied.

A dal végeztével nagy lesz a csend. Az üres színpad kupolaként feszül fölöttünk. Én elégedetten zihálok, Orr alig lélegzik. Réges-rég elájult. Jobb is így neki. Már csak szöveg nélkül dudorászok, miközben összeszedem a levágott húscafatokat. Egy Smatch-es zacskóba gyűjtöm, és a hónom alá csapom.

-        - Rendbe jössz – mondom neki, és tudom, hogy így van. – Legális volt! – ezt már a Molnárnak szánom. Biztos, ami biztos.

Köszönöm, Orr. Igazából te tettél szívességet, nekem.