Nézőpont - Hong

Minden rendben halad. Lavante hercege a legnagyobb segítségem mióta Jakabot Horatio után küldtem. Mondtam neki, hogy kémnek született de csak nevetett és megveregette a vállam, hogy nem mindenki olyan feltűnő mint én, de ettől még nem lenne jó kém. Vele nevettem, de közben reméltem, hogy érti a célzást. Nem lenne hasznos, ha Horatio rájönne, hogy rajta tartom a szemem. Nem értené. Támadásnak venné. Pedig nem az.
Pedig nem az.
Levante ambiciózusabb, mint hittem. Len figyelmeztetett, de jobb ha Len és Mika a harcosokkal van, mint ha őrzi az ajtóm. Arra jó lesz egy hozzám hasonló elkényeztetett nemesficsúr is. Palástom is lett. Ő hozta. Nevetséges. Majd kitanulja a fontossági sorrendet. Addig is jól mutat a háza fénye a korona körül. Megbízható és nem sunyi. Manapság ennyi szinte sok is egyszerre.
Gyorsan összepakolunk. Valahogy mindenki feszeng. Pedig a Városliget, a fürdőépület megfelelő kellene legyen. Mégsem az. Hideg, minden stukkójával és csipkéjével együtt hideg.
Kint támasztom a pillért. Figyelem ahogy pakolnak, rendezgetik kevéske motyójukat. Nem mernek rám nézni. Embernek öltöztem. Bőrdzseki, farmer, bakancs. Pórias, de most jobb, mint az öltöny. Lavante egy sármos ácsnak öltözött. Mindig megmosolyogtat, ahogy legendás alakok képét ölti magára. Ma ő Harrison Ford, ács korából.
Elvittem vadászni tegnap. Horatio aludt. Engem is széttépett a szövő, de én valami elemi gyógyírre vágytam. Hívtam Lavantét és kimentünk a melegedőbe. Össze is szedtünk négyet. Három lányt és egy fiút. Koszosak voltak, éhesek és agresszívek. Csokoládét kaptak és valami üdítőt, karomnyomokkal a dobozon. Mindegy. Örültek. Eljöttek. Megetettek. A fiút végül az ágyamba is beengedtem. Nem laktam jól, de legalább erő költözött a tagjaimba.
Lavante az ajtónk előtt. Horatio talán alszik. Érzem őt. Érzem a feszültségét, ami lehet rémálom, de lehet szorongó forgolódás is. Átmennék, de nem tudnám helyesen tálalni. Nem akarok semmit, csak tudatni vele, amit a korona megtesz minden pillanatban, hogy nincs egyedül. Megteszi a korona. Talán nem baj, ha nem megyek át hozzá. Talán nem baj.
Felkel. Ébren van, érzem.
A balkonról lép be. Megáll az ágy előtt. Csupasz felsőtestén még bíbor csíkok a szövő tépései.
Kirakom a fiút. Lavante ért, biccent és már viszi is.
-Itt alszom. - mondja. Érzem a szorongását és nem hallom a szavaiban. Ugyan az a hanglejtés, mint mindig ha vét valamely törvény ellen. Ismeri mindet, jobban mint a legtöbbünk. Pontosan tudja mikor melyiket szegi meg. Elszomorít hogy még most is álarcok mögé bújik.
Felemelem a takarót. Becsusszan alá. A testem reagál ugyan, de nem vagyok hajlandó tudomásul venni. Nem érek hozzá, amennyire lehet.

-Nem vagy éhes? - kérdezi. Ő nem volt vadászni. Ő nem evett már megint két napja. Én voltam az utolsó fogása, de én is a túlföldi énjét etettem meg,
-Nem jobban mint te - válaszolom. Szavaim jelentése pont olyan félreérthető, mint amennyire szégyenlem magam. Kínomban nevetek. - nem tudlak megetetni - gondolom. - felség. - mondom ki, hogy ne nyúljon túl kínossá a csend.
-Tényleg bezárattad apádat?
Terel. Éhes és fél. Fél még mindig. Hol van a felszegett fejű, öntörvényű Horatio, aki fáklyákkal és farkasokkal barátkozik, aki síkok között mászkál és morzsákból elél vígan.
-Kénytelen voltam.
-Biztos vagyok benne.
-Az az érzésem támadt, hogy mindegy. - Szalad ki a számon. Szeretném megmondani neki, hogy mindegy miért olyan amilyen. Ilyen és én szeretem hogy ilyen, és a nép elfogadja, amig nem éhezik. Hogy mindegy milyen a formája amíg a döntései a népet szolgálják. Amíg mi vagyunk a korona teste, addig mindegy. Ennek pedig csak a halál vet véget.
Felém fordulvonásai a sötétbe vesznek.
-Mikor kifele jöttünk én is így éreztem. - Felcsillan a fénye. Izgatott a hangja. -  a Molnár szavai, hogy árad belőle a mindegy. akkor azt hittem, hogy azért mert úgyis elpusztulunk...
Felé fordulok.
-... de most sokkal inkább gondolom azt, hogy össze kell olvadnunk.
-Nem. - keményen szakad ki belőlem. Végig gondoltam ezerszer azóta. Erre készülök amióta csak királyá választottuk. Pont úgy történeik, ahogy vártam. A népünk érdekében. Nem lepődök meg és már nem ijedek meg. A túlföldi bábkirály itt érhetne legendává. De engem emelt maga mellé pajzsnak, vagy óvintézkedésnek. A szíve szivárványos, tudom. Ezt kell mondja, hiszen ez látszik logikusnak aki ő onnan nézve. Az ő vére is kevert. Miért ne keveredhetne szivárványos túlföldivel? De nem. Ez nem összeolvadás, hanem elnyeletés lenne. - Ez az amit csak te gondolhatsz így. - mondom ki őszintén, és remélem, hogy érti, hogy a szabadelvűségére gondolok, nem a kevert vérére.
Felül. Úgy néz, mint akit leköptek. Nem tudom, hogy erősítsem meg. Kimondom hát a véleményem. Annak őszinte voltát éreznie kell.
-Nem olvadunk össze. Nem lehet. Nincs ilyen opció. Meghalnak ők is sokan, és az emberek hite ki fogja termelni az újabb generációt.
-Akkor miért mindegy neki? -kérdezi kicsit nyugodtabban. A keze remeg. Érzem, hogy fáradt, hogy éhes és magányosabb, mint valaha. Önkéntelenül is kinyúlok felé, de nem merem úgy befejezni a mozdulatot, ahogy szeretném. Megborzolom a haját. A fejbőre borostás.
-Mert még egy félvér szivárványos is nagy érték. - mondom. Erősnek érzem magam. Most először valóban támaszának. Sóhajt.
-Elsármoltál, bazmeg? - kérdezi nevetve. A kezem az arcán, végigcsúszik a nyakán a vállára. Még jó hogy ilyen sötét van, és nem látja mennyire elvörösödök.
-Nem tudlak. - mondom, de nem jön ki hang a torkomon  - sajnos.
Jakab kopog be. Hálás vagyok a felbukkanásáért. Nem tudom hova fajult volna ez. Nem lenne helyes ha újra visszafordulnánk az erős Horatio - gyenge Hong rendszerbe. Szeretem hogy szüksége van rám, és mer rám támaszkodni. 

-Ha megbocsájt felséged. Sándort elküldtem információért a potensebb fáklyákról. Most ért vissza.
-Egy perc és követlek, felség. - válaszolja, mintha semmi nem történt volna, mintha nem egy ágyban feküdve beszélnénk meg életbevágóan fontos döntéseket. Kisietek.

A fáklya, akit hoznak egy harcművész. Csenge könnyedén kezeli. A fénye beragyog mindenkit. A férfi nyugodt, kicsit talán érdeklődő is, de nem kiváncsi. Laza öltözéke ruganyos testén kifejezetten hívogató. Csenge tereli a szót. Horatio távolabbról figyeli őket. Mindenki sürög-forog. Az artisták kellemesek voltak. Semmi extra. Az emberek mégis felragyogtak tőlük. Igen, az a kevéske ember akit magunkhoz édesgettünk. Furcsa így velük. Sok munka folyton újra és újra megerősíteni a szeretetüket. Horatio szerint sosem lesz olyan kényelmes mint odaát volt. Csenge csűri-csavarja a szót. Mögöttük állok pár lépésnyire. Megkéri a fickót, talán Ákos a neve, hogy tartson harci bemutatót. Érzem ahogy Horatio megfeszül és látom ahogy Lavante, Mika és Len érdeklődve vált pillantást. Ők benne lennének. A fickó mosolyog. Szelíd. Szép a maga módján. Szabadkozik egy mondatnyit, de az is csupán annyi, hogy egyedül nem olyan látványos. Horatio még jobban megfeszül. Mika és Lavante lép egyet előre, Len rám néz. Elég a pillantásom és a harcosok három legjobbja visszalép. Horatio mély levegőt vesz. Ő már tudja.
-Majd én! - szólok nyugodtan és a pillér mögött kettőt fordulva vérbordó barokk ingben, szűk fekete nadrágban indulok felé. Kezemben hosszú bot. Nem tudom és nem is akarom eltüntetni az arcomról az örömöt.
-Ó! - szakad ki belőle. Látom a ragyogásábólu, hogy kedvére való vagyok. Ó igen. - gondolom. Tündér vagyok, szép harcos, ha valamihez értek, akkor az az elbájolás.
A nép és az emberek teret adnak, ujjongva várják összecsapásunkat. Horatio mozdulatlan. Nyomja át belém az erejét. Meg kell állnom és mély levegőt venni. Hónapok óta nem éreztem ennyi erőt és életet magamban. Meg tudnám hágni az egész világot.
Meghajolok előtte. Ő is meghajol. Mozdulatai nemesek. Arca középszerű. A szeme nyugodt aranybarna.
Támadok.
Összecsapásunk hosszúra nyúlik. Mindannyian kiélvezzük minden pillanatát. Nem használ semmi offenzív mágiát, ahogy én sem. De tudása, profizmusa, kecsessége és eleganciája összemérhető az enyémmel. Helyzetfelismerő képességemet Horatio ereje adja, ahogy varázslatos reflexeimet is. Sokáig voltam az udvar legjobb bajnoka. Ez a tudásom nem egyszer  tartotta vissza apámat, attól, hogy kitagadjon. Harcolok, vigyázva nehogy kárt tegyek benne. Ő hasonlóképpen óv engem. A harcunk szépsége méltó egy társkirályhoz. Legyőzöm tucatszor. Ő nem tud engem egy alkalommal sem. Érzem benne, hogy ha akarna megölhetne, de azt nem ebben a harcmodorban tenné. Látom a mozdulatain, hogy orgyilkosként talán még jobb.

Horatio megkönnyebbül. Nevetve tapsol. Oda jön, gratulál. Meghajol. A szeme csillog. Olyan mint ifjú korunkban.
Eszembe jut egy alkalmat mikor tőrpárbajt vívtam helyette. A hölgy igen kacér volt, a férje igen szálas, és úgy ragyogott a közelemben, hogy magam is egészen rákívántam. Megegyeztünk, hogy ha nyerek elvitetem felápoltatni, de közben örömét is etetem. Míg Horatio a kedves nejének szerez újabb örömteli órácskákat. Végül egy ínycsiklandó orgia kerekedett belőle szomszédos szobákban ugyan, de nyitott kétszárnyú ajtókkal. A nőcske időnként átkiabált, hogy tanuldja meg a férje végre hogyan kell baszni. Megtettem ami tőlem telt. Ha jól emlékszem többé nem nézett nőkre. Akkor csillogott így Horatio szeme.
A fáklya is boldognak tűnik. Fényét óvatosan nyalogatják harcosaink.