Keresztesi Ákos

A kínai piac egy betévedőnek úgy tűnhet mint a dzsungel. Átláthatatlan, kiszámíthatatlan, tele csapdával és élőlénnyel. Az ott élőknek sajátos identitástudatuk van. Olyan összetartók mint egy szekta, és ugyan ilyen szigorú rendszereket is alakítottak ki. Egy kaukázusinak, még ha nem is magasabb sokkal náluk nagyon nehéz itt megbújnia. Kivéve, ha ők maguk nem hívják és bújtatják a fürkésző szemek és fülek elől.
Mester vagyok itt. Harcművészetet, magyart és emberismeretet tanítok 5-25 éveseknek. Az a szerencsém, hogy nagyon akarnak tanulni, és ezért aztán eredményes is együttműködésünk. Én megkapok mindent ingyen amit csak akarok, ruhát, ételt, szállást, szórakozást, és ha kell magányt is. Ők pedig felvértezik a fiaikat egy magasabb szintű védelemmel ami a test és az elme tökéletes összhangján alapul, és nem kell hozzá semmi sem. Pont ugyan olyan jól működik egy pusztában meztelenül, mint egy nagyváros emeletes zsúfolt piacán, csúcsidőben.
A sötétben olyan erőpróba volt megtartani őket, amit egyedül nem is lettem volna képes. Tanítványaim, akik az elmúlt nyolc évben zömében velem és egymással mérték össze tudásukat, eddig csak elvétve szorultak rá éles helyzetbeni alkalmazásuktól. Most valami olyasmitől kellett megvédeni magukat és szeretteiket, aminek létezését mesék és mítoszok őrizték csak, és a huszonegyedik század technológiát magasztaló emberi számára egyenesen elképzelhetetlenek voltak.
Megtettük ami erőnkből telt. Kevés családtagot vesztettünk és ép eszétől is csak négyen váltak meg. A tanítványok új fénnyel kezdtek rám nézni, ami felettébb zavart. Eltelt pár hét és újra keresni kezdtek a katonák és a rendőrök felváltva. Az ellenük felhasznált praktikák ezúttal is olajozottan működtek. Csak bennem támadt rendre olyan inger, hogy elmenjek innen, kijátszva a katonákat, a rendőröket és szeretett kínai fogadott családomat is.

Csütörtök volt. A férfi nem tűnt harciasnak, de volt benne valami metsző, valami amitől bárki hátán felállt volna a szőr. Belépett és engem keresett név szerint. Úgy mintha nem rejtőznék, mintha simán kereshetne bárki. A srácok akik őrt álltak azonnal leadták a jelet. Én nem messze álltam onnan. Lekio kisebbik lányával gyakoroltuk a helyesírást. Ő az enyémet ellenőrizte én az övét. Leiko meghajolt és kézjellel adta tudtomra, hogy valami kétes alak keres.
Kétes alak. Ez talán a legkifejezőbb a leírására. Mikor elfajulni látszottak a dolgok, egyszerűen eltünt a szem elől. Éreztem, hogy figyel, tehát jelen van, de a mód ahogy ezt tette nem trükk volt.
Beszéltem vele és megígértem neki, hogy felkeresem a megbízóját az Andrássy úton délután. Elégedettnek tűnt, mintha tudná, hogy nem hazudok. Felkeltette a kíváncsiságomat.
A világ odakint elhalni látszott. Pár hét elég volt, hogy a szemetet kupacokba hordja a szél és a gaz felverje a beton repedéseit. Az emberek szertehagyott autóinak üvegét valaki egészen az Orczy kertig kiverte. A benzintankok sapkái szerte a földön. Minden autót leszívtak már. Mentet közben újragondoltam a fickót, aki Sándorként mutatkozott be. Néztem a járását, ahogy ott hagyja a piacot és benne engem. Kemény kötésű inas harmincas fickónak tűnt. Jó nehéz élettel a farmerkabát alatt és meglepően élénk okos tekintettel. Nem éreztem fenyegetést. Személytelen figyelem volt csupán amit felém irányított.Mentem a belvárosban, kiégett vagy kirabolt boltok mellett, egy feldőlt villamost kikerülve. A szőr továbbra is állt a karomon. A legjobb tanítványaimat magammal hozom, csak mert tudom, hogy követnének. Azt mondtam akrobaták. Nem hazudtam. Megtanultak pár ügyes ugrást és rugást. Közepes cirkuszba elmennének.
A balettintézetet takarta a házszám. Össze sem keverhettem. Amit Sándor gondolataiból megéreztem az alapján itt valami tündérkirályság volt. Természetesen óvatosan kell kezelnem az ilyen, intuitív dolgokat. Az, hogy egy ex drogos lecsúszott katona tündéreket vél látni, lehet az elvonási tünetek, vagy a szimpla elmebaj része is. Nem tudom kik ezek itt a balettban, de tény, hogy a város többi részétől eltérően nagy élet van itt.
Egy lánnyal beszélgetek már egy ideje. Kis szőke. Maximum húsz lehet. Csenge. Aranyos ahogy megérzi a tudást. Míg tanítványaim rögtönzött cirkuszi előadását figyeljük finoman érdeklődik, hogy lehetne e tanítványom. Kill Billre hivatkozom és ő, ahogy várható volt el is bizonytalanodik. Ehhez elszántság kell, én tudom. Ő is tudja, hogy nem elég elszánt. De a személye napsugaras, a gondolatai tiszták, ahogy a tekintete is. Kicsit csipkelődik és arra biztat tartsak neki bemutatót. A többi ember tesz vesz ugyan, de érzem rajtuk, hogy csak tettetik. Pont ugyanúgy viselkednek, dobozokat és csomagokat pakolásznak, mint ahogy a piacon az enyéim szokták, ha éppen körbevesznek biztonsági karanténben valaki gyanúsat. Rámosolygok. Van valami otthonos ebben, ahogy beszél velem. Aztán ő is a tündérekkel jön. Elkapott, kicsúszott szó, amit próbál lazasággal elkenni. De meghallom. Megjegyzem, bár nem értem igazán. Varázslatról beszél, mágiáról, tehetségről. Próbálom lefordítani a szavait valamely másik általam ismert nyelvre, hátha valami értelme csillan.
Lassan dűlőre jutok, mint a teknősbéka, és onnantól nem téríthet el semmi. Lassan török utat mint a víz. Nyugalommal és idővel. Ha azonban megpróbálnak kész vagyok megállni a helyem. Bemutatót szeretnétek? Legyen.
Ellenfelet kérek és kapok. Meglepően magas ázsiai férfit. Úgy fest mint egy mesehős. Lenyűgözően elegáns, kecses és nemes. Önkéntelenül is meghajolok. Ő apró mosollyal a szemében viszonozza köszöntésem. Botot fog. Klasszikus lesz tehát a megmérkőzésünk.
Azon kapom magam, hogy szélesen vigyorgok és végtelenül elégedett vagyok. Kiváncsiságomat izgatott várakozás és az adrenalin áramlása váltja fel.
Megküzdünk. Hosszan, lendületesen. Használva tereptárgyakat az oszlopokat. Az a sok ember szinte együtt lélegzik velünk. Ellenfelem elképesztő, méltó ellenfél. Bátorsága és fizikát meghazuttoló lendülete és ügyessége lenyűgöz. Természetesn vagy egy tucatszor legyőz, de ezzel együtt is megajándékozottnak érzem magam. Felejthetetlen küzdelem volt. Rajongásom minden perccel egyre nő e férfi iránt. Tanulni akarok tőle, a közelében lenni és kipuhatolni, hogy ez a kettősség ami a harcmodorában jelen van, ez a fesztelenség egyszer és a zárt, kötött formalitás másrészt hogyan jelenik meg a viselkedésében amikor nem harcol. Ki ez az ember egyáltalán?
Végeztünk és a tömeg tapsol és ujjong. Nagyon szerethetik. Felsegít és meghajol, majd kezet fog és a szemembe néz valahogy úgy, mintha cinkostársak lennénk. Kissé zavarba is hoz ezzel. Ki ez az ember?
A tömeg utat enged egy másik alaknak. Kimosakodott punk, szétterülő páncélt imitáló tetoválásokkal. Hasonlatos Sándorhoz, de kevésbé szétesett talán. Adalép. Eddigre mindenki elhallgat kissé. A harcos nem lép félre előle. A punk gratulál neki. A szeme öreg és vidám egyszerre. Csillog mint valami gyereknek karácsony este és öreg és fáradt egyszerre. Megrohannak az érzések vele kapcsolatban. A kettősük bonyolult tánca bomlik ki elém. A harcost akarom mesteremnek, de ki ez a furcsa alak?  Ott hagynak. Csengét keresem a szemmel. Mosolyogva jön.
-Ki ez a harcos?
-Az egyik királya a tündéreknek. - mondja picit kipirulva.
-És a punk?
-Ő a másik.
Semmit nem értek. Tanítványaim némelyike hozzám lép.
-Menjetek haza. - mondom nyugodt hangon. A szívem hevesen ver. - Velük megyek.