Andrea és András története

Az ablakban állt egész délután. Kezdetben vicces volt a sok kis rohangáló embert nézni. aztán elfogytak. Aztán beállt a Sötét. Persze Andi hozott kaját meg volt valami otthon is. A sötét izgalmas volt, kicsit ijesztő, de inkább izgatott lett tőle, mint félszeg. Andi nem törődött vele, mi van odakint. Besötétített és ott gubbasztott a kanapén, míg András az ablak előtt állt és nézte a világot odakint. Mikor aztán felhangzottak az első sikolyok, visszahúzta őt az ablaktól. Kicsit dulakodtak. András kiszabadította magát és ráüvöltött a nővérére.

-Nem lesz semmi bajom! Csak az ablaknál állok, basszus. Nem vagyok óvodás, aki kieshet.

Andi könnyes szemekkel húzódott vissza a szoba mélyére. 

-A nagyi egyik barátnőjét véletlenül lőtték le 56-ban, mikor kinézett az ablakon.

-Basszus Andi, ne légy hülye. Egy lélek sincs kint. Nem lőnek, hallod? Ugye nem hallod.

-Hallom a sikítást.

Beállt a csend. A nyöszörgés mintha az udvarról jött volna. A testvérek egymással szemben álltak a lesötétített szobában. Kint derengett valami még a Gellért előtt rakott máglyából. Kirajzolta András körvonalát a nyitott ablak előtt. Végül a nyöszörgés is elhalt. András megfordult és újra kinézett az ablakon a Bartók Béla útra. A kapujuk alól magas figura lépett ki és valami nagyobb köteg rongyot vonszolt maga után, ahogy átcammogott a villamos sínekhez. Ott sem állt meg, hanem végigment a nyomvonalon az étteremig. Ott átment a túloldalra. Hosszúakat lépett. A rongyok a földön vastag csíkot húztak. A magas fickóból sápadt fény sugárzott. Sápadt fakó kék fény.

András az ablakpárkányba kapaszkodott és figyelte a távolodó alakot. A Duna felé indult de a szálló sarkánál megállt. A kupacot elengedte és kilépett az úttestre. A szökőkúttól kis kékes fények indultak meg felé és úgy állták körbe mint valami fasor. András figyelte őket, még levegőt venni is elfelejtett. Andi lassan odalépett mögé és ő is a derengő alakokat nézte. A figurák mögött a Gellért első emeleti ablakaiban fény gyúlt. A nyitott ablakon kinyúlt valami és egy fellobbanó nyílvesszőt röpített a magas lénybe. A kék figurák, magas sudár alakok, egyként fordultak az ablak irányába. Közelebb léptek, valahogy úgy, mintha valami láthatatlan pók lábai lettek volna. A hórihorgas alak csak állt és lángolt. A többi megindult, mint valami áradat. Az ablakban közben fáklyák gyúltak, és a rájuk rohanó lényekre egyszerre záporoztak a lángoló nyílvesszők. Ahogy a tűz elérte a kékes alakokat azok sikítva kuporodtak össze, mint megégett papírgalacsinok.-Mik ezek? - kérdezte súgva Andi.-Rémek. - válaszolt András, de maga sem tudta honnan szedi a választ. - Nem emberek, ebben biztos vagyok.A hangjuk mint valami tekervényes fonal, leomlott az utcaszintre, visszhangot vert a falak között. A lángoló magas lény visszafordult és rájuk nézett. Nem zavarta a melléből kiálló lángoló vessző. András látta a megtáguló orrlyukakat. Hátrahőkölt a szobába. Andi felsikított. András ettől magához tért. Látni akarta mit tesz a rém, és visszament az ablakhoz. Lassan kukucskált ki. Óvatosan lesett a sötét utcára. A rém visszafordult és a kupacot hátrahagyva indult a házuk felé újra. A Gellért főkapuján éppen kirepült egy fickó. A rém nem vette észre, ő pedig feltápászkodott a földről és értetlenkedve meredt a sötét kapura. Aztán a rém felé nézett, és hangtalanul levágva a szökőkúttól ráugró két kék oszloplényt, utána eredt. Lassan, lopakodva ment utána. Szivárványos fény vette körül.András visszapillantott a szoba belsejében rettegő Andira. A nővére a szoba közepén állt és kicsit előrehajolva figyelte az öccsét. Narancsos ragyogás fogta körbe. Erős narancs fény, mint valami gyertyát. Sugárzóan szép volt. András nézte, és egy pillanatra meg is feledkezett a rémről. -Te világítasz! - vigyorodott el.-Te is. - válaszolt Andi halkan. - Mint azok odakint, csak te sárgán.-Te is.

Meghallották a kukákat a kapu mellől. Valaki arrébb húzta őket, mit sem törődve a vak és süket sötétbe belehasító zajba. András az ablaknál termett és lenézett. A kukákon ott állt a rém. Éppen kitépte a mellkasából a vesszőt és elkezdett felmászni a homlokzaton. A klasszicista homlokzat mint egy kezdő mászófal könnyű terep volt számára.

- Tűnés innen! - kiáltott András. - Nem a hangunkra jött! - sikított Andi. - A fény! A fényed hívta ide.-Hülyeség! - András az ajtóhoz rohant és feltépte. A körgang üres volt. Az udvar mélyén sötét tócsa éktelenkedett. - Míg ő kint mászik, addig mi lemegyünk. - adta ki a parancsot. A nővére értetlenül állt. Aztán a konyhába szaladt és magához vett két kést meg a hosszú szálú gyufát. Lefutottak a lépcsőn. A cselédkapu felől éppen akkor lépett az udvarra a fickó, a szivárványos kis lopakodó alak, amikor ők a főlépcső aljába értek. A testvérek megdermedtek. A fickó feléjük lépett. Úgy nézett ki, mint valami punk. Bakancsban volt, koszlott farmerban és egy sötét pólóban. Kopasz volt, csak a feje tetején volt valami csikó sörénnyi haj. Hokiütő volt nála, aminek az éle megcsillant a szivárványos tündöklésben.-Ne féljetek. - kurjantott oda. Szavai sokszoros visszhangot vertek a magas falak között. - Nem látnak és nem hallanak. Csak a félelem szagát érzik és a minden vetületét. Mindegy is. - vonta meg a vállát. - Ne féljetek, mert amíg nem féltek, nem vesz észre. - Fejezte be, és azzal a lendülettel felszaladt a lépcsőn. A rém ekkor lépett ki a körgangra. A fickó lekukkantott a körgangról. -Menjetek be a szállóba. - visszahúzódott, majd újra kilesett. -  Félelem nélkül. Persze. Ott biztonságban lesztek. - Azzal nekiiramodott és talppal ugrott a magas alak mellkasának. Miután hanyatt döntötte az ezüstös hokiütővel szétloccsantotta a fejét.

Andi felsikított. András pedig megragadta a testvére kezét és futásnak eredt, ki az utcára, egyenesen a Gellért a főkapuja felé.

A Sötétség leszállt. A Gellértben furábbnál furább alakok álltak össze kis csapattá. A szivárványos alakok az emeleten táboroztak le, ők pedig, a hozzájuk hasonlóan innen-onnan beesett emberek pedig fakó, derengő fényeikkel az aulában. Volt ott a Móriczon rekedt villamosvezető, egyetemista, portás, japán turista, német turista, szállodai személyzet,  pékárú fuvarozó és egy síoktató Ausztriából.András és Andi lélekszakadva rohant be. Az emberek felemelték a fejüket az új jövevényekre, de ezen túl nem foglalkoztak velük. A lépcső aljában strázsáló két jóvágású fickó végig mérte őket és kissé fitymálva köszöntek. András azonnal észrevette, hogy a nővére és a saját fénye messze lobogóbb és erősebb, mint a többi emberé.Leültek az egyik oszlop tövébe és kifújták magukat. A fáklyák fényében az egész történet fakóbb, álomszerűbb volt. Andi felhúzott térdekkel ült, figyelte az embereket. András felállt és elkezdett körbemenni. Megfigyelte az arcokat. Az egyik szállodai egyen szerkót viselő nő intett neki, és egy zacskót nyomott a kezébe, amiben szállodai zsemlék és kis vajak voltak, valami gabonás csoki és egy zacskó rizs. András makogott valami köszönöm szerűt és visszaballagott Andihoz.- Menekült tábor, basszus.- morogta, miközben lezöttyent mellé.- Jobb így, mint otthon egyedül.- Birka mentalitás.- Életben maradás.Az emeleten zaj támadt és négy elegáns fiatal vonult végig az emberek kupacai között. Rájuk sem néztek. A három fickóból kettő ázsiai volt, a nő és a harmadik srác kaukázusi, de nagyon finom, szép vonásokkal. Kimentek a főkapun. A lépcső tövében ücsörgő őrök csóválták a fejüket.Órák múlva a főkapu kinyílt és besüvített rajta az éjszaka. A bársony lábakon járó puha selyembe borított késpengék. Nyikorogtak a villamos felső vezetékek a híd előtt és nagy fröccsenésekben mosta ki a vizet a szél a márványra a kútból. Az emberek csendben vártak. A fáklyák fénye meglobbant. A lépcső aljában az őrök ismétlő gépfegyvereket húztak maguk elé. az ablakok résein a kitárt kapu mellől a sötétből előszivárogtak a fények. Tinta kék fények, amik oszlopba álltak. Az egyik japán lány elsírta magát. A féleleme mint vérpermet fröccsent szét. A hórihorgas alakok beléptek a kapu ívébe. A kék fények emberforma alakokká álltak össze. Magas sudár harcosokká, akik kegyetlenül elvágták a legközelebb ülők torkát és letépve a fejüket kiszippantották a bőrből a húst, mint előkelő üzletemben az elegáns étteremben a kagylóból a húst.

András és Andrea felpattantak. Fényük rávetült az előttük ülőkre. a gépfegyverek rákezdtek, miközben a lépcsőn lezuhogott több száz láb sietősen futó hangja. megérkeztek a harcosok az emeletről.

* * * 

Andrea nem gondolkozott, csak tette a dolgát. Órák óta mást sem csinált csak sebeket kötözött és nyugtató szavakat súgott fájdalmukban vergődőknek. Az aulában ücsörgő emberekből alig tízen maradtak életben. A szivárványos harcosokból se élték túl csak ötven egy-néhányan. Az emeleti bálteremben egymáshoz érve feküdtek a haldoklók és a sebesültek. Andreát nem kérte senki, hogy segítsen. benne fel sem merült, hogy tétlenül üljön és várja ki a sorát. Bekötötte a maga sebeit aztán feltépkedték az ágyneműket amiket a drága szobákban leltek és kötést csinált belőlük. A szivárványosok között voltak akik az embereket is ellátták, de a négy asszonyból, aki a sebesülteket ellátta, csak Andrea volt ember. Addigra Andrea és András láttak már eleget ahhoz, hogy tudják, sem a kékes színű rémek, sem szivárványos pártfogóik sem lehetnek emberek. Vérük nem vöröslik, tetteik és megjelenésük is idegen. A szaguk a nyelvük idegenebb bárminél, amit eddig láttak. Lenézésük is eltávolította őket a testvérektől. Andi segített és nem gondolkozott. Az öccse is ott feküdt, brutális sebekkel, de láthatóan viszonylag jól bírva a fájdalmat. Nem féltek. Más nem volt mitől. a rémek eltakarodtak, már csak a hajnalt kellett kivárni valahogy. A szivárványosok meg voltak róla győződve, hogy ha felkel a Nap, mind elkotródnak a rémek.

-Mint a mesében. - mosolygott fáradtan András.

-Persze. Mikor felkel a Nap mi felébredünk otthon. Te másnapos leszel és sík ideg. Hangosan megy majd a tévé és te nem teszed be a bögrédet a mosogatóba és nem viszed magaddal a szemetet mikor kilépsz az ajtón. - lepillantott Andrásra. 

Andás elnevette magát. A nevetése belehasított a csendbe. nem vették észre, mi dermesztett meg mindenkit. A bálteremhez vezető folyosón kis társaság bukkant fel. A megmaradt harcosok cipeltek két sérültet. Az egyiket odafektették András mellé. Vézna csávó volt, kivarrva mindenféle bazári cuccal. Kopasz fejét kiverte a borosta. A mellkasán széles tépett seb éktelenkedett. Patakzott a vére. A sebből vakító türkiz fény sütött. Egy lány térdelt mellé, majd egy melák a lány mellé. András érdeklődve figyelte őket. A fényük olyan erőteljesnek tűnt, mint az övé és Andié. Andi elkezdte összevarrni a sebet, nem törődve a két alakkal akik valami kézrátételes bárgyú hókuszpókuszra készültek.

-Emlékszel hogy gyógyítottál meg a rendőrautóban? - nézett a csaj a csávóra. - akkor a kezed világított és meggyógyítottál.-Aha. - bólintott sután a srác - Emlékszem, de nem csináltam semmit.-Csak nem akartad hogy meghaljak.-Jah.-Nah. gyere tedd a kezed Sándorra, ahogy én. Látod. És akard hogy éljen. András figyelte őket és nézte ezt a Sándort. Kiélt dacos arca volt, ezer történet csendült fel a tetoválásokban. András nagyon kiváncsi lett rá. Közben a nővére rezignáltan öltögette a sebet. nem gondolt rá, hogy van e értelme. Tette amit kellett. Egy idő múlva riadalom támadt a szivárványosok között. András feltámaszkodott. Andrea messzebb ült éppen. Sinbe tette valaki lábát. Az egyik oldalsó teremből két férfi lépett ki. Az egyik, az amelyik az élen haladt mint valami hadvezér az a fura figura volt, aki az őket támadó rémet végezte ki a lakásuk előtt a gangon.-Ne féljetek. - mondta András önkéntelenül is, aztán a mellette sóhajtozó idősebb úrhoz fordult.
-Az ott ki?
-A fattyú.
-Mi a neve? - Az öreg undorral legyintett.
-Söpredék. Mindegy mi a neve, holnapra halott lesz úgy is.
András vágott egy grimaszt és felállt. Andi háttal volt nem láthatta. Elvette az öregemberről leszedett alkarvédőket és a fegyverszobába robogott. A sebei fájtak ugyan, de tettvágy erősebb volt. Felkapott egyet az ottmaradt kis pisztolyokból és egy valakiről leszedett véres kötésből kötényt kötött maga elé. A kötényt teleöntötte lőszerrel és felült a nagy pálma cserepére a szobor takarásába. A pisztolyt pont ki tudta dugni a szobor válla mögül. A póklények ekkor értek fel a lépcsőn. András vigyorgott.
-Jobb mint a Doom III. - mondta magának és célzott.

-- 

Ami

http://amishael.wordpress.com/

Horatio Wishley

szerencsejáték

Laci bácsi lement kenyérért. Persze ez nem volt ennyire egyszerű. Összeszedni magát eléggé ahhoz, hogy lekapcsolja a Mónika show-t, vagy legalább levennie a hangerőt sosem volt könnyű feladat. Úgy tapadtak az idegvégződései az egész nap bekapcsolva hagyott tévére, mint éhes gyermek szája az anyja mellére. De az éhség is elég hangos tud lenni, ahhoz, hogy egy idő után nem sodorhassa félre a lustaság és a reklámblokk. Laci bácsi feltornázta magát az öblösre kiült kanapéról és nyögve tett pár lépést. Meggyőzte magát, hogy nem kell nadrágot váltson, csak egy kabátot elég lesz felhúzzon a sportingre, amit még a neje vett neki. Szegény Zsóka már vagy nyolc éve meghalt.
Kitapogatta a kabátzsebben a tárcáját és a botjáért nyúlt. Fejben végigvette a megtenni szükséges távokat és sóhajtva elindult. Lifttel ment le az elsőről a földszintre. Nyikorgó izületei lefele sem nyugodhattak. Az utca éles fénye hunyorgásra késztette. Lassan, topogva ment. Köszönt a kocsiját takarító szomszédnak és a legkisebb íven próbált lekanyarodni a mellékutcába. A bolt a szemközti sarkon volt, benne újságárus és lottózó is elfért. Leült a lottózóban, mielőtt bement volna a boltba. Nézte a színes magazinokat. Régen sokat olvasott. Verseket és regényeket is. Passuthot legszívesebben. Mostanában nem olvasott. A könyvlapok okkersárga maszatos cetlik voltak. Rég nem látta már a betűket. az orvosnő nem javasolt műtétet a szíve miatt. azt mondta szokja meg.
-Nem lehet ezt megszokni. - mondogatta minden alkalommal ha olvasni kellett.
Feltápászkodott és odament a lottózós ablakhoz.
-Jó napot! adjon egy egyheti szelvényt.
-Skandinávot, hatost vagy ötöst...
-Nem, nem... - vágott a szavába fáradtan. - Sima ötöst legyen szíves.
-Ki van téve. Ikszelje be én meg beviszem a gépbe. - darálta a hölgy unottan.
-Ja. - fordult körbe Laci bácsi.
Megtalálta a cetliket, aztán csak állt és nézte a színes szélű szürkés lapocskát. Valaki megállt mellette.
-Jó napot, Laci bácsi. - hallatszott az ismeretlen mély hang.
-Jó napot! Segítene kérem? - kérdezte bizonytalanul az öreg. A nagydarab férfi kivette a kezéből a cetlit és tollért nyúlt.
-Mondja csak, jelölöm.
-22. ez az én születési évem. 27 Ez szegény Zsókámé volt. 54 ez a lányomé és 59 a fiamé.
-Kell még egy.
-Maga mikor született?
A fickó megdermedt, aztán zavart hangon kinyögte.
-Ötvenben.
-Akkor legyen az. - mosolygott Laci bácsi és a zsebében kezdett kotorászni apróért.
-Hagyja csak. Meghívom erre, tanár úr.
Laci bácsi elmosolyodott. A szerelőműhelyben hívták így a fiatalabb kollégák, mert minden felmerülő nehézségre pontosan tudta a választ. Szerette, hogy így hívják. Tisztelet volt benne és szeretet.
-Az apjával dolgoztam, ugye? - kérdezte bizonytalanul. De a férfi nem válaszolt, hanem benyújtotta a szelvényt a kisasszonynak, a sajátjával együtt. majd visszafordult a bácsihoz és a kezébe nyomta az igazoló cetlit.
-Tessék. Minden jót Laci bácsi.- mondta és kilépett a boltból. A kezében kicsit forgatta a szelvényt, rajta a 22-es 27-es 54 és 59-es számokkal, aztán összegyűrte és kidobta. Tudta hogy a bácsi unokája pont a lottóhúzáskor fog érkezni, és ő fogja összeolvasni a számokat. A számokat amit ő jelölt be. A számokat amik nyernek.

munkamenet

Felismerte a mintázatot az utcák ritmusában és a lámpák villanásában. A taxis lassan fordult rá a körútra. az ósdi villamos éppen beállt a megállóba. Ketten átbújtak a korlát alatt, hogy átfutva az úttesten elérjék. Egy fiú és egy lány. A fiú előbb aztán két lépéssel lemaradva a lány. a lány a kezét nyújtotta a fiú felé, de az csak hátra nyúlt, nem is figyelve hogy merre van a lány. Nem is találkozott a kezük. Így futottak el a taxi előtt, egymástól két lépésnyire, kezeik között alig egy araszt tartva míg át nem értek.

A lelassult városban ugyan volt világítás, de csak a fő útakon. A házakban este 10 után elsötétítés volt. Így este felé, mikor már csak óránként egy villamos indult és csak lézengtek a napközben is ritka autók, volt igazán idegen a város.

A taxi befordult a Hegedűs Gyula utcába. Itt már nem égtek a lámpák. Csak a taxi lámpái világították meg térdmagasságban az utcát.

-Lassítson. - szólt előre az utas. - Ne álljon meg csak lassítson.

Az autó alig ment egy gyalogló ember tempójával. A használhatatlan autók átszerelését már megkezdték, így nem álltak az utakon mindenütt lerobbant gépkocsik. Az utca kihalt volt. Az utas figyelt. Szemében a város szürke volt és fakó, fekete-fehér öreg film csupán. Szín csak ott villant hova a dolga vezérelte. nem is kellett előre tudja merre menjen. Mint egy jó kopó a téli erdőn át, úgy követte a halovány színeket. Míg végre utólérte azt a ragyogó személyt akivel dolga volt.

A Molnár nem sietett, ezt mindenki tudta is róla. Ki tudta várni a tökéletes alkalmat, a megfelelő együttállást, ha úgy jobban tetszik. a Molnár célja a tökéletes pontosság volt, nem a mihamarabbi véghezvitel.

A Hegedűs Gyula utcában a lassan gördülő taxiban ülve körbenézett. A sötétben is jól látszott ahogy valaki szíve helyén nőtt gomolygó fonaltenger ide mutat. Átgurultak a helyen, majd megállította a taxit.

-Állítsa le a motort. Itt a fizetsége. Meg se moccanjon, ne gyújtson rá és egyáltalán, legjobb ha levegőt sem vesz. - mondta monoton nyugodt hangon és átadta a gondosan becsomagolt sült kolbászokat a sofőrnek. Kiszállt és visszaballagott arra a pontra ahol egyedül halvány szín csillant a bársonyfekete éjszakában. Csend volt. Az egyik házból emberek nevetése hallatszott ki, a másik oldalról mintha bútorokat tologattak volna. Pár szobából gyertya libbenő fénye szűrődött ki. Vidéki volt a csend. Az utca szintjén vágható a sötét. A Molnár az egyre erősödő színeket figyelte, ahogy mint valami kis szentjánosbogár közeledik egy fénypont a távolban. Minden négyzetcentiméterét jól látta mégis. A vakító színeket a srác pulóverén, a bicikli sárgáját és a fiú arcán a szeplőket. A homlokába tapadó haját és a kézfejére sietve tollal felírt szövegeket. A Molnár elégedett volt. Éhezte a színeket.

A biciklis gyorsan jött. Pár perce haladt el itt a körút irányába, biztos volt hát benne, hogy nem áll autó az út közepén. Suhant szinte nesztelen a sötétben. Dinamós lámpája fénye alig egy méternyit világított előre. A Molnár elhelyezkedett. Oldalt fordult az úttest közepén állva. Kitámasztotta magát és megigazította a zakóját, hogy ne akadályozza a mozgásban. A biciklis valóban csak az utolsó pillanatban vette észre őt. Mielőtt kimanőverezhette volna a Molnár kikapta őt a nyeregből. A lendületet használva át emelete a feje felett és óvatosan helyezte hanyatt az aszfaltra. A sisakja szilánkosan tört le a fejéről. Máskülönben teljesen épségben volt. Az arcuk közel volt egymáshoz, ahogy a Molnár a fiú fölé hajolva fejezte be a mozdulatot. Ott maradt. Nézett a srác döbbent szemébe.

-El fogok késni. - suttogta az.

-Már elkéstél. - dörmögte vissza a Molnár, majd előre cammogott a taxihoz. Az utca, a város és benne minden és mindenki újra fekete-fehér filmmé fakult. A srác sem volt már színes többé. Nem volt vele dolga.

-Hajtson ki a Lehelre, legyen szíves. - szólt a taxisnak. - A piac mögött álljon meg. Köszönöm.

Politika - Horatio szavaival

Nem kellett sok hozzá, hogy ott hagyjam a fogam. Amikor begőzöltem, kb akkor éreztem úgy, hogy nincs tovább. Minden igyekezetem ellenére népem utolsó hírmondóit sem tudom megvédeni egy ilyen agyatlan véglény csapattól. Hol vannak legendás képességeink? - sikított bennem a félsz. Mert féltem ám. nem mutattam, de féltem, basszus. Hogy ne féltem volna. Ezek a mocskok mást sem akarnak, csak hogy félelmet érezzünk, úgy látszik nem csak a világi emberek, de mi a fénylények is.

Hogyan magyarázhatnám el hűséges, nem lankadó csodálatos ember barátaimnak, hogy amit belőlem érzékelnek az álca, az csalás, az káprázat csupán, amit az ő csodálatos elméjük vetít a népem, számukra felfoghatatlan formáimra. Hogy én vagyok a legkorcsabb mind között, én, akit emberek neveltek ebben a szerencsétlen nagyvárosban, amit a lakói Budapestnek hívnak. Hogy bár királyi vérem lehetővé teszi, hogy kedvemre járjam be a síkokat, hogy éppúgy megemésszem a meki kaját ahogy lakmározom az orgazmusunk hátborzongató szépségű ízeiből, vagy ahogy felfrissülök a velük együtt ugrálástól valami koncerten, vagy az örömüktől, mikor szerelmesük csókkal ébreszti őket.

Nem tehetem. Nincsenek rá megfelelő szavaim, nincsen amivel megértethetném velük, hogy bár élősködőnek tűnhetünk, a legtöbb örömüket éppen mi gerjesztjük szemben a félelemből táplálkozó seregekkel. Nem mondhatom nekik, hogy bábjai csupán eonoknak és felhőnyi lényeknek, amiket az ő félelmeik ébresztetettek és amik azóta is abból élnek, és amik éppen ezért félelemen tartják őket. nem mondhatom, mert nem hinnék el.

A csata befejeződött és mi túléltük. Kell e ennél több? Szerető családom, kik gondolkodás nélkül a Molnárnak adtak kicsivel születésem után, szinte mind egy szálig odaveszett. Húgocskám persze elbújt a legkisebb zugba. Ott várta ki mire elcsitul a zaj, s most ő kíván lenni az uralkodó. Vérsége okán persze.

Legyen. nem vethetek semmit a szemére, hiszen én magam sem voltam itt a sötét idején. Jó hogy kiebrudaltak a menedékből, és csak Hong volt, ki maradásra biztatott. De egyben ő volt az az egyetlen aki alternatívát kínált, mikor bezáródtak a kapuk az orrom előtt. Nem is értem mi vette rá ezt a kényes, jól helyezkedő piperkőcöt, hogy utánam jöjjön a neki épített luxusmenedékbe. 

-Cseregyerek! 

Nem hiszem, hogy valaha elfelejtem a félelemtől tágra nyílt tekintetüket, ahogy mint szitokszót nyálfröcsögve vágják az arcomba a lényegem.

Cseregyerek.

Milyen elképesztően távoli a gyerekkor.

Legyen csak Sophia a királynő. Vérség okán. Sem nem akarom, sem nem tudom ellátni azt a hivatalt. De azt meg fogom várni, hogy kit választanak.

Három ember és egy démon ül a szobám előtt a ledobált párnákon. A szolgák frissítőkkel járnak körbe, akad étel is. Ide süt a Nap. Már mindenki telefonált akinek volt hova. Most a tollak sercegése hallatszik csak és feszült sugdolózó várakozás. Meghalt a kirly és a királynő, meghalt az udvar apraja és nagyja. maradt három nemes ház és maradt egy kevés köznép meg hat szolga. Remek. Milyen szerencsés fickó vagyok, hogy hercegi vérem mellett cseregyerekként nem a palotában éltem. Tudok számos világi dolgot, ül rajtam a banalitás mint valami átok, de életek, és itt vagyok és pillanatnyilag én vagyok a legmagasabb rangú a díszes társaságban. Persze farmerban vagyok nem puccos cuccban, persze az oldalamon három atomfáklyaként világító felébredett ember és egy démon ül. Igen, egy démon, egy ember testében. Cigivel kínáltam, elfogadta. A bibliáról magyarázott nekem és azt kérdezte, ugye tudom mit tartalmaz a szerződésem Istennel?

Mit felelhetnék neki? Hogy most fog kiderülni?

Újabb kör. Eredménytelen szavazás. Még csak fel sem merül a nevem. Jól van hát. Itt ülünk ebben a szépséges szállodában amit egy mártírról neveztek el, a padló beitta szeretteink vérét és még nem sikerült teljesen eltakarítani az ellenségeink tetemeit sem. Mégis mit várok? Király nem akarok lenni, persze. De olyan nagyszerű lenne kimenni és az arcukba vágni, hogy én tettem fel az i-re a pontot. Hogy velem jöttek az emberek, akik nélkül esélyünk sem lett volna. de nem. Hallgatok. Próbálok uralkodni magamon.

Csenge összefeszül Sándorral. Kibékítem őket. Megmasszírozok egy vállat és mondok pár jól megválasztott szót Sándornak. Például, hogy bízom benne. Bízom benne. Benne is. Ahogy Hongban és ahogy Csengében is. Mi mást tehetnék? Nem asztalom a politika.

Néz rám. csodálkozik. Nem nevet, ahogy egészen tegnap estig tette. Megváltozott. Arra bíztatom, hogy valljon színt a többieknek, arról, hogy ki is ő. Nem tehetem hogy megzsarolom, de jobb lenne, ha ők is tudnák, hogy ki ül mellettük a színes párnákon. z a fohász ami tegnap nőtt a bőrébe istenhez könyörög. Azt énekli, hogy szánja meg őt és a pokolból, ha lejárt a büntetés emelje őt magához a fénybe.

A fénybe akar menni. Palástolom teljes döbbenetem. az emberek ismerik a sorokat, de nem ismerik a betűket. Nem látják Sándort, csak a testét.

Elmondom a kérésére ki is ő. Elmondom, hogy ahonnan ő jön ott a gonoszság a levegő amit belélegeznek, acsalás és a hazugság az étkük. Falvak felégetése Óvodás műsor és a hosszas kínzás csak ami férfihez illő munka. Elmondom nekik, hogy egyszer úgy találta nem jól van ez így. Vagy ha azt nem is, de hogy lehetne máshogy. Néha rápillantok Sándorra a jóváhagyásért, de ő csak figyel. Mondom hát tovább, hogy eljött tehát arról a helyről, bele az ismeretlenbe, idegen alakot öltött és most keres és próbálkozik. Nincs morálja, mert honnan lenne. Egyetlen mércéje is negatív. Minden, minden egyes döntést újragondol, mielőtt cselekedne, és abból választ amit az ő fajtája soha nem tenne. Ellene cselekszik a megszokásnak. Van e ennél nehezebb?

Nem figyelek a szavazásra úgy elragad a diplomata szerep. A biztos elém lép. Én felállok. Meghajol így én is. Csend van. a teremben mindenki minket néz. Észrevétlen a farmeromba törlöm izzadó tenyerem. Hongot keresi a szemem. Vissza néz rám.

-Megválasztottuk a királyt. Rád esett választásunk, Horatio Wishley.

Hangja szomorkás. Kínos ez neki. Neki és a többinek is.

-Elévülhetetlen érdemeim fényében. - Teszem hozzá kijelentő hangsúllyal. Bólint. Fasza.

Belépkedek középre. Az agyam lázasan keresi a megoldást. Lassan megyek, hogy tovább tartson.  Minden léptem kong. Az országunk romhalmaz, a nép csak egy szakadt kis horda. Senkik királya lehetek. Csodás. Beérek középre. Sosem akartam király lenni. Ott feszítenek pompás ruháikban a megmaradt nemesek. Köztük Han, a kereskedők legfényesebbike, Hong apja, aki lám, négyszer bukta el a megválasztását. A húgom duzzog  egy habos kávéval a kezében. A másik oldalon öreg mester, kihalt családja utolsó magtalan sarja. Ki lehetne nemesebb királyotok? Hű szív, eltökélt fej és bölcsesség. Ó, micsoda igények.

Középre érek és kimndom amit akkor hirtelen gondolok.
-Tudjátok jól, hogy nem készültem királynak. Bár vérem okán lehetnék, neveltetésem okán az emberek világához tartozom. Nem lenék jó királyotok.
Körbenézek, hatásvadász vagyok, nem vitás, de mit várhatnának mást egy satyrtól?
-Ezért magam mellé társkirálynak ideszólítom Hong Kam Tanirt, hogy rendelkezzen odaát, míg én az emberek világában értelmezhető problémáitokat fogom orvosolni.
Hong arca egy színház. a döbbenet úgy csorog végig rata mint az eső. Pír és sápadtság váltja egymást. Még a szája is kinyílik egy pillanatra. Nézem őt. lassan elindul felém. Mire mellém ér már délceg, gyönyörű, mint mindig. Imádni fogják. Gyakorlatiasnak és bátornak itt leszek én, helyette. Az újáépítés flemelő munkáját azonban bátran rá hagyhatom. 

-Ez az első szavam, mint királyotok.
Szólok, és a teremnyi túlélő meghajol.

Kronológia 1.

Végül kiültek a balkonra. Hong az egyik szélre a dizájn stokira, Pistipali a másik szélére a két üres sörös rekeszre. kint felgyűlt az éjszaka, sötétebb és sűrűbb volt, mint a tenger fenekén az iszap. A túloldali házakig sem lehetett ellátni. Csak egymás derengő fényét látták és a szobából kiáradó otthonos gyertyafényt. Órák teltek el. Néha egyikük kiment egy kis vízért vagy kis kolbászért, de alapvetően nem szóltak egy szót sem. A fényviszonyok nem változtak, pedig az órák teltek. Már rég hajnalodnia kellett volna, de a sötét még mindig betöltött mindent. A legvadabb órán sikoltoztak a falak és a korlát folyékonnyá válva lassan csepegett az Andrássy út járdájára. Pistipali keze remegett Hong pedig valami elképesztő bonyolultságú dalt dúdolt halkan. Horatio egyszer kinézett rájuk, de azonnal vissza is vonult a hálóba Hong ideges intése láttán. Ha hinni lehetett a faliórának reggel nyolc volt már mire tisztult annyit a mocsok, hogy a korlátvas újra korlát volt, az ismeretlen sikolyok és nyögések és rimánkodások is elhaltak. Valahol ugatott egy kutya és feltűnt az úton egy halványan derengő biciklista is. Az ő fényében váltak láthatóvá az éjszaka megelevenedett lényei.
-Az utolsó éjjel összesimulnak a világok. Arcotok fénye lesz csupán a Hold, mi árnyékot vethet benne.- suttogta magyarázólag Hong. - Az utolsó éjjel a világosaknak nem lesz hosszabb mint egy kilégzés. De a világ teremtményei számára végtelennek tűnhet. Olyan hideg és fénytelen lesz, hogy a démonok is elbújnak majd szivárványos szárnyaitok mögé.- mosolygott, de nem nézett Pistipalira.
-Mi ez, valami jóslat?
-Természetesen ez egy jóslat. Legendáink és meséink felölelik a múltat és jövendőt.

A biciklis lassított és hátrafordult. A mögötte egyre gomolygó füst lábakat eresztett és finoman megállt a biciklivázon. A fickó lepattant és futásnak eredt. A sűrűség pedig cuppanva tapadt a hátára mint egy porszívócső és szívta szívta ki a fényt a fickóból.
-Hé! - pattant fel Pistipali. - Te az mi és mit csinál vele?

-Nem tudom a nevét. - ráncolta kicsit Hong a homlokát, de nagy megindultság nem tükröződött rajta. - De azt az erőt szívja ki a lovasból... akarom mondani a biciklistából, amivel megvédhetné magát. - elgondolkozott - Mintha a kardot csavarná ki a kezéből.

-Be kéne mennünk. - pattant fel Pistipali. - Mit ülünk itt? Minket is megtámadhat.
-Nem akarlak megijeszteni, fényes kezű, de az éjszakánk mélysége az ilyenektől beláthatatlan. Hova akarsz előlük bújni? - Hong hangja inkább volt unott mint ideges. Pistipali megdermedt.
-Biztos vagyok benne, hogy ha meg akartak volna támadni már megtették volna. - fejezte be Hong. - Túlságosan ragyogunk az ő ízlésüknek. Nem mernek velünk kezdeni. Gyáva férgek.
-Nagyon magabiztos vagy. - Pistipali horkantott egyet - Remélem nem gondolják meg magukat. - visszaült a rekeszekre és tovább figyelte az utcát. A biciklis fénye vesztetten botorkált tovább. Lendülete megfogyott. Leginkább valami düledező részegre hasonlított onnan fentről nézve.
- Hol láttál te ilyeneket? - bökte ki végül.
- Ezek mifelénk élnek. Ha nem is láttam ilyen közelről, tudom hogy mik ezek. Ahogy te is tudod milyen egy oroszlán, bár sosem vettél részt szafarin. Nemde?
- Hol van az a tifelétek?
Hong bólogatott majd ránézett Pistipalira olyan komolyan és olyan keményen, hogy az autófényezőnek izzadni kezdett a tenyere.
- Tudod mi csak külsőleg hasonlítunk.
Pistipali jobbnak látta nem feszegetni a kérdést.

* * *

Csenge felébredt. A matt sötét és Pistipali hiánya kissé ellentmondott egymásnak. Sándor kékes zöld fényben derengett. Aludt. A balkonról Hong és Pistipali fénye sütött be a nyitott teraszajtón és az ablakokon. Beszélgettek. Csenge odament és megállt az ajtóban. Alig tett pár lépést, Anna is megjelent a hálószobaajtóban.
-Mennyi az idő? - kérdezte Csengét.
-Nem tudom. Fiúk, hány óra lehet, van már vonal?
Pistipali és Hong egyszerre fordult hátra.
-Kilenc lehet kb. - mondta Pistipali és rámosolygott Csengére.
-Basszus. Akkor miért van ilyen sötét? s miért világítunk?
-Hölgyeim. - Hong felállt a székről. - Jó reggelt. A fények miatt ne aggódjatok. Az természetes dolog. A valótok mutatkozik meg ezen a szépséges módon.
Csenge lenézett az utcára. Lent egy nő igyekezett, lapulva osont a fal tövében. A sötétség lényei őt is megrohanták. Anna és Csenge kővé dermedtren nézték végig a leszívását. A nő összeroskadt és ott maradt fekve pár percig a járdán. Aztán feltápászkodott és meg-megrogyó léptekkel tovább araszolt a Deák tér irányába.
-Anyuka. Édes anyuka! - Csenge tágra nyílt szemekkel behátrált a szobába, aztán megperdült és kirohant, majd megpróbálta feltépni a bejárati ajtót. Hong azonban gyorsabb volt és lefogta a lányt.

-Nyugodj meg. Most nem mehetsz. Most nem engedhetlek ki innen. - Hong hangja továbbra is nyugodt volt.
Csenge zokogott, rugdalózott és harapott. Hong rezzenéstelenül tűrte és nem engedett a fogáson, amíg
Csenge le nem nyugodott. Anna ott állt és egy pohár vizet szorongatott. Nézte Hongot. A dulakodásra előkerült Horatio és Sándor is.

Sándor vigyorogva konstatálta, hogy az úgynevezett világvége még javában tart. Nem hogy áram nincs, de jól láthatóan  a Nap sem kelt fel, amikor kellett volna. Kiállt a balkonra és a kavargó éhes fényszívókat leste.

Horatio szomorúan nézte Csengét.

-Nem engedhetlek ki, mert egyedül nincs elég fényed. Téged is felfalnának.

-De a mama és anyuka... kint vannak, otthon. - Csenge újra elsírta magát. Leült a földre és igyekezett nem hangosan felzokogni, mint egy kislány.

-Ha egy kicsit kiderül már elmehetsz, de addig nem. Addig ha kinyitjuk neked az ajtót, az azt jelentené, hogy megöltünk. Nem engedhetlek ki. - Hangja magabiztos volt, de még Csenge is érEzte belőle a valódi féltést és komolyan vett felelősséget.

-Mikor? - Csenge felnézett a mohikánfrizurás tetovált fickóra, akinek a szeme körül a ráncok folyton nevettek.

-Amint lehet azonnal.

-Én vele megyek. - szólt oda Pistipali. - Ketten csak vagyunk elég fényesek.

-Na ebből elég. - tette le koppanva a poharat Anna. - Ti láthatóan tisztában vagytok vele mi folyik itt. Tudjátok, hogy mi ez a sötét és hogy miért világítunk. Én meg látom, hogy egyikőtök sem százas. Úgyhogy lökjétek a rizsát, hogy képbe kerüljünk mi is, különben itt hagyunk benneteket, és ketten biztosan nem lesztek elég fényesek.
A három férfi rámeredt. Csenge szeme felcsillant Sándor pedig felkacagott. 

Horatio bólintott.

-Na jó. - sóhajtott egyet és a szeme rávillant Hongra. - Az általatok érzékelt világ mellett létezik egy síkja az érzelmeknek és egy másik síkja a gondolatoknak is. Ahol mi jól érezzük magunkat, az az érzelmek síkja. Képesek vagyunk itt a fizikai világban is létezni, de nehezünkre esik...
-Ti nem is vagytok emberek? - kérdezte Csenge döbbenten.
-Attól függ, honnan nézzük. - Horatio fáradtnak és csalódottnak tűnt. - Azokhoz a lényekhez képest, akik kint várják éhezve a fényeket, mi is emberek vagyunk, de itt ebben a szobában, ha csak minket hatunkat nézzük, akkor valóban nem tartozunk veletek egy fajba.

-Csodás. - vigyorgott Sándor.

-Pillanatnyilag a ti és a mi túlélésünket is segíti, ha együtt maradunk. a fényünk összeadódik és olyan erőssé válik, hogy nem mernek megtámadni. Ha szétválunk, egyesével biztosan nagyon kiszolgáltatottak lennénk.

-Mi vagy te? - kérdezte Anna szigorúan.

-Jaj hagyjuk már ezt. Kész rasszizmus. - fintorgott Hong.

-Rasszizmus? Ez? Ne viccelj. Érzelmeken éltek, igaz? - Csenge úgy érezte megvezették mint egy kisgyereket karácsonykor.

-Szigorúan véve igen. - Horatio hangja egyre szomorúbb lett. - Valójában nem veszünk el senkitől semmit, csak ott vagyunk amikor történik, és kisugárzik ránk is.

-Akkor nincs is kereskedő családod? - kérdezte Anna Hongot.

-A családjaink valóban Budán vannak, de nem kínai boltosok.
-Miért nem vagyok meglepve? - lépett ki a hálóajtó takarásából Tamás. - A szemetek sem áll jól.
-Jól értem? Nem is vagytok emberek? - Pistipali nehezen dolgozta fel a hallottakat.

Hong idegesen köhhentett.

-Horatio, ha megengeded. Ennyien akár biztonságosan haza is juttathatnánk a lánykát. Aztán elköszönünk. Addigra talán a Nap is felkel. 

-Igen. - pattant fel Csenge. - Bár én egyedül is elindulok, ha kiengedtek végre. - aztán ránézett annára. - Neked is haza kellene menned. Sándor? neked nincs családod?
Sándor megcsóválta a fejét. Árvaházi gyerek vagyok.
-Nem kérhetem hogy kísérjetek el, és valóban elindulok egyedül ha kell. - szögezte le Csenge.
-Nem mész te sehova egyedül. - morgott Pistipali. - Mik ezek a lények?

- Képzelj el egy többrétegű mosogatószivacsot, ami magába szív mindent. Az egyik fele a fizikai világ, a másik a szellem sík. A sok mocsok eloszlik ebben a szivacsban, egészen addig, míg a mosogató isten össze nem nyomja azt. Az összes mocsok igen szűk helyre összpontosul. A határok is elkenődnek. Nincs odaát meg szellemvilág. Egyetlen sík van, azon próbál túlélni minden. A sok mocskos vágy és gondolat, a sok szerteokádott teremtménye az öntudatlanságotoknak most konkrétan eltakarja a Napot. Össze van nyomva a világ minden síkja. Vagy ha úgy tetszik a világ nagy játszószőnyegét feltekerték, és minden cucc ebbe a végébe gurult. Ezt történik most. A Nagy Restart. A maják új naptárat akartak szerkeszteni a szivacsmosás utánra, de sajnos nem élték meg. Ti viszont igen. - Horatio elnézett mellettük, ki az ablakon. - És mi is. Menjünk. - nézett vissza Csengére. - Igazad van. Ha veletek is elveszünk, úgyis mindegy.

-Meg kéne várni... - kezdte Hong most már idegesebben, de Horatio elé lépett és az arcába sziszegett.

-Mostanáig elbújva vártam, ahogy tanácsoltad. Elég. Kimegyünk és felmérjük az erőnket. Valószínűleg szükség lesz még rá napkeltéig.
Hong egy pillanatra megrogyott majd kisietett a konyhába összekészíteni a csomagjaikat.

 * * *

Biciklit könnyen találtak. A fénykörük ezer színben játszott. Az utcák koromsötétek és teljesen kihaltak voltak. Az áramtalan matt sötétben alig láttak pár métert előre. Biciklivel tekerni orosz ruletthez hasonlított. A kátyúkon és szertehagyott tárgyaktól, tetemektől és fel-felbukkanó kutyahordáktól igen körülményes volt a haladás. A fénykörükön kívül mintha felbomlott volna a világ szövete. Dzsungel rikoltozó madarai, tengerzúgás, gépek súrlódó kattogó zaja, sült hús és hársfa illat keveredett ganészaggal és rothadó lomb szagával. Horatio ment elöl és semmi körülmény nem állíthatta meg. Se a motorosok felbukkanása nem késztette megtorpanásra, sem a vízesés párája ami az Orczy kertnél borított be mindent, a masírozó klónkatonák és az embereket marcangoló szörnyek nem vettek semmit stabil tempójából. Arca penge volt ami fényével kettévágta az éjszakát.

Az Europark előtti fények messziről hívogatták őket. A buszforduló közepén a füves kis placc szélén 20 centinként fáklyákat szúrtak le. A tüzes végű kerítésen belül sörpadok, hálózsákok és bográcsok látszódtak a sok vidám ember között. Valami ska zenekar játszott és összességében fesztiválhangulat uralkodott az őket körülvevő armageddon közepén. Horatio közelebb gurult.

-Emberek. - kiáltotta hátra. - Gaia gyermekei. Barátaink ezen a nehéz napon. - fülig ért a szája.
A legtöbb ember vörösen izzott, valami mély belső ragyogással, időnként ezüstös villanások futottak végig rajtuk. Csenge is közel gurult és fürkészte a vigadókat.

-Áron? - kiáltott be az egyik bőrruhás, rocker forma fazonnak. Az hosszú haját dobálva headbangelt éppen egy sörpadon ülve, kezében sörrel.
-Jah! - fordult felé abbahagyva a fejrázást. - Hé, te kicsi lány. Jössz be, de gyorsan! - mosolygott felé miután felismerte. - Gyere előre, a meki felől van a bejárat.

-Mit csináltok? - érdeklődött Csenge, eleresztve a füle mellett az invitálást miközben a többiek is a fáklyasorhoz gyűltek mellette.
-Fényt hozunk ebbe a kibaszott sötétbe, tudod. Együtt világítunk, hogy keljen fel a hold, együtt hívjuk a fényt. Mondjuk a hold az jó cél. - morfondírozott belegondolkozva a sörébe - Napot többen kéne hívni, na. - vigyorgott. - Hogy baszódjon meg az a sok kibaszott árny! Rajtunk nem fognak ki!

-Úgy van! - szólt Horatio és széles gesztussal meghajolt Áron előtt.
-Ez meg ki a faszom? - hunyorgott Áron.

-Jó arc. Hazakísérnek. - Csenge már indult volna, de aztán mégis megkérdezte. - Mamáról tudsz valamit?
-Nem tűntek el sokan. Ha a mamádnak baja lenne, tudnánk róla. Voltak itt is, de jobbnak látta hazamenni. Nálatok gyűltek sokan, nehogy sötéten találják a házat, akik nála akarnak maradni reggelig.
-Már reggel van, haver. - bökte ki Sándor, de nem foglalkoztak vele.
-Induljunk. Gaia gyermekei vigyáznak a fényre. - Mosolygott Horatio. Áron felállt és odajött egészen a fáklyák mellé, a kis társaság fénykörébe.
-Micsoda díszes társaság. Hódolatom. - mondta vigyorogva és esetlenül meghajolt ő is. - Jó kezekben vagy Csenge, ezekkel elengedlek. Na nézd csak, a Pistipali! Apád már égen földön kerestet. - kurjantotta vidáman.
-Mondd meg neki, hogy megvagyok. Majd hazamegyek, ha tudok.
-Jól van. - intett Áron és hátrébb lépet. Horatio már bele is taposott a pedálba. A konvoj befordult a Wekerlére.

 * * *

Miután mamát jó egészségben találták a konditeremből két vörös fényű sráccal és hat szomszéddal körülvéve, kedélyesen adomázgatva, Csenge megnyugodott. Eltelve a hálától, hogy a kis csapat hazakísérte kötelességének érezte hogy fényével segítse Anna hazajutását is. Gondolták ugyan, hogy a Wekerlétől Újpestig nem lesz olyan sima az t, de arra egyikőjük sem számított ami eztán következett.
Az Üllőin majd a Hungárián terveztek haladni, de a Stadion környékén előbb Hong majd Horatio is rosszul lett. Épp csak le nem estek a bicikliről, fényük pedig megfogyott.
-Mi a fasz van? - értetlenkedett Sándor, aki a sereghajtói poszthoz ragaszkodott addig.
-Nem látom, hogy bármi támadnak minket. - nézelődött a fejük fölé Pistipali. - Mondjatok már valamit srácok.
-Ütik a népet. - szólt Horatio és még jobban összpontosított, hogy beletaposhasson a pedálba.
-Merre? - kérdezte Anna. - ha az enyéimnek baja van, azon már úgysem lehet segíteni, ha meg tudunk nektek segíteni, tegyük meg.
Horatio megállt.
-Tényleg eljönnél? Ez harcot jelent. Konkrétan vérontást. Már ha odaérünk egyáltalán.
-Odaérhetünk. - morrantott Pistipali. - Csak mondd meg hova.
-Budára. - szólt Hong. Gellért szállóban vannak.
-Itt mindjárt? - vigyorgott Sanyi. - akkor tán induljunk.
-Anna? - Csenge félve pillantott az útitársnőjükre.
-Mehetünk. Tudnak magukra vigyázni. ahogy mondtam.

* * *

A szálló ugyanolyan sötétnek és lakatlannak látszott, mint az összes többi épület. A pirkadat tovább késett és a két szivárványosan fénylő társuk fakon homályló kóktag árnyékká aszalódott mire odaértek.
-Elkéstünk? - kérdezte Csenge, de közben a hátizsákjából a Hong által még a lakásban bepakolt késeket kezdte kicsomagolni.
-Még vannak életben páran. - Nyögte Hong. Horatioval bemegyünk és remélhetőleg megoldjuk.
-Aha. - bólogatott Pistipali. Nyilván ti ketten, akik alig álltok a lábatokon. - megvizsgálta a késeket. Remek konyhai acélkések voltak.
Horatio megállt előttük kezében egy húsvágó bárddal. Kihúzta magát.
-Bárhogy is alakul hálásak vagyunk neketek mi és a népünk hogy harcra szánjátok magatokat értünk.
-Hinnye de fennkölt lettél. - vigyorgott Sándor. Horatio nem törődött vele.
-Akkor lesztek a leghatékonyabbak ebben az összemosódó világban ha elhiszitek, kétségek és félelmek nélkül, hogy bármire képesek vagytok. Mert ez így van. - Horatio komolyan nézett rájuk, majd átadta a kardokat.
-Hát ez kibaszott bizarr. - vigyorgott Sándor.
-Az. - bólintott neki Hong aztán előrelendült a lépcsősor felé.

Nem volt hosszú az első összecsapás. A hollerek magas vézna alakja, irracionálisan megtáguló orrlyukai felett vaksin világító írisztelen szemekkel néztek le rájuk. Ők nem féltek az első percben. A hatlábú pokolkutyák másra számítottak és meg is szenvedték, hogy nem tekintették őket ellenfélnek. A hollerek azonban mások, azok értenek a mészárláshoz. Sándor mellkasán lassú kimért mozdulattal vágtak fel, az első mire Csenge egy üvöltéssel lefejezte a szörnyeteget.
Addigra leértek a harcosok az emeletről és befejezték amit ők elkezdtek. Az olajos tócsákban heverő tetemek körül ott voltak a megszáradt szivárványos fröccsenések, megannyi túlvilági szerzet élete, kioltva. Horatio előtt minden harcos térdet hajtott, majd felkapták a sebesülteket és felrobogtak velük az emeletre.
Sándor eszméletlenül feküdt a hevenyészett ágyon rengeteg hasonlóan súlyos sebesült között. Csenge és Pistipali tanácstalanul térdeltek mellette. anna vizet próbált szerezni. A mindenféle hétköznapi arc összemosódott egyetlen derengő masszává. Próbáltak figyelni, de a homályos teremben mindenkinek fájt valamilyen vagy éppen kötözött valakit. Nyöszörgés, jajgatás és megakadó lélegzet adott egységes zúgást a teremnek. Horatiot és Hongot valahova elvitték. a két férfi sok sebből vérzett és szinte eszméletlenek voltak már addigra. a folyosó ami a lépcsőházra és a liftre nézett négy páncélos, űrgárdista formájú harcos védte. Anna lassan vissza talált a mg mindig eszméletlen Sándorhoz. Mellkasán a hosszú seb kinyílt és most áradt ki belőle Sándor türkiz fénye. Anna megpróbálta megérezni Sándor gondolatait, ahogy az elmúlt napokban már annyiszor puhatolta ki. Sándor ott volt ugyan, de messze nem a testében. Tudata körbeölelte őket és knyelmetlenséggel harcolt.
-Kicsi neki. - mondta ki Anna meggondolatlanul.
-Mi kicsi?- nézett rá Csenge és Pistipali egyszerre.
-A teste. -Anna nyelt egyet. - Olyan mint egy penge. Egy obszidián penge. Nem fér sehogy sem ebbe a testbe.
-Emlékszel hogy gyógyítottál meg a rendőrautóban? - nézett Csenge reménykedve Pistipalira. - akkor a kezed világított és meggyógyítottál.
-Aha. - bólintott sután - Emlékszem, de nem csináltam semmit.
-csak nem akartad hogy meghaljak.
-Jah.
-Nah. gyere tedd a kezed Sándorra, ahogy én. Látod. És akard hogy éljen.

Sándor látta őket. Kis pondró emberek, alvó kis lelkek valami maszlag béna testben. Nézegetik a világot a kis zselés golyó szemükön át. Próbálják felfogni ami a szűk kis agyukba nem férhet bele. Ahogy ő sem fér ebbe a vézna kis testbe.
Akkor megérezte ahogy Pistipali és Csenge kinyúlt érte. Kezük a testen, a test energiáival matat, de a szívük, az a varázsszív, ami mindenkiben gubancos szikrázó fonál, de bennük valahogy élesebb. Az a szív ami kinyúlt felé, át a lagyma széttetovált agyongyötört testen elérte őt. Elkapták és úgy fogták, mintha a csuklóját és a bokáját fognák vasmarokkal. Sándor, illetve az ami Sándorként e testbe költözött pár éve már most elcsodálkozott.
-Miféle erő ez? Nem nyernek velem semmit? nem kellek nekik? Miért ragaszkodnak hozzám ennyire?
A szorítás nem enyhült. Sándor lényege pedig döntésre jutott. vagy magát változtatja meg vagy a testet, hogy beleférjen. magán folyton változtat. ha nem tette volna nem lenne itt. Halhatatlan lénye elhagyott valamit hogy felderítsen sosem látott utakat. a testet tehát. azt kell megváltoztatni. nem kell nagyon, csak hogy egyáltalán hordásra alkalmas legyen.
Megtette.
Csenge és Pistipali keze alatt Sándor alakja megremegett. A kb 180 centi magas vézna test megnyúlt, és immár inkább tűnt 190 cm nek. Karjain a pucérnő és a vursli a világ tetoválások köré idegen betűkből szöveg kunkorodott.
-na bazd meg - szakadt ki Csengéből. - Ezt mi csináltuk?
-Hát. - Pistipali felvonta mindkét szemöldökét, de a kezét nem vette le Sándor hegedő mellkasáról. - Nem hiszem.
Sándor újra a testében volt. Emlékezett hogy halhatatlan. Emlékezett rá, hogy ez csak egy test és égetően emlékezett arra az erőre ami magabiztosan és bonthatatlanul tartotta Csenge és Pistipali kezében, szívében.

* * *

A hollerek és a pokolkutyák mellé valami démoni póklények is betársultak. Az éhségük annyira mardosó volt, hogy néha az emberszerűek is érezni vélték. Tomboltak és örjöngtek. Bármilyen szabad bőrfelületet rátapadtak és extázisban gerjesztettek még nagyobb pánikot. Néha, amikor két ütés között egy levegővételre megálltak Csengéék is látni vélték ahogy a félelem vastag kocsányokkal öleli őket körül. Lefogja a karjukat és megbénítja a tulajdon gondolataikat és testüket. Ezt a félelemet legelik ezek a lények, de itt a fizikai világban a húsukkal együtt. A hollerek még ahgyján, de a pókokkal nem bírtak el. Ahol kettévágták őket ott újabb csápokat növesztettek pár pillanat alatt. Csak megsokszoroni lehetett őket minden vágással. Tűz söpört végig rajtuk, majd Horatio egy maroknyi harcossal a nyomában egyszerűen felfutott a szörnyekre és az ő harcmodorukban támadott. Elkapták a lények fejét és elharapták a nyakukat. A tengernyi láb rájuk tekeredett ugyan, de a pókok tapogató szívó szája nem érhette el őket. Horatio kezdte tombolva és énekelve rohant rájuk, és egy elképesztő harapással elválasztotta a kocsonyás testet a fejtől.
csenge leeresztette a karddá tett kést.
-Uram isten. - döbbenten meredt Horatiora aki már a következő pókra vetődött.
A felkelő nappal együtt elérkezett a csata vége is. Horatio népéből alig háromszázan maradtak. Őt magát eszméletlenül ezer sebből vérezve vitték el a mészárszékké változott folyosóról.
-Fordított spárta mi? - hörögte mikor meglátta a hordágyról Annát. - Köszönöm, hogy itt vagytok, fényességes emberek. -
Beszélt még, de azt Anna már nem hallotta, elnyelték szavait a Gellért hotel párnázott falai. Soha ennyire fáradtak nem voltak. Egyikük sem. És soha nem örültek még ennyire a város komor, ködös, füstcsíkos körvonalának, mint azon a reggelen.

Felkelt a Nap.

két találkozás

Tomi lent ült a kapu előtt és várta Annát. A Gebét nézte. Szotyizott az idegtől, és már rá sem nézett az órájára. Anna nem jött. Aztán megjelent a pirkadat első halvány derengése a szemközti házak közötti kis résben és Tomi felállt. Zsebre dugta a maradék szotyit és felpattant a Gebére. Végigtekert az Árpád úton, majd a Vácin be egészen a Lehetig. Ott megtorpant a kiégett villamoskocsi mellett. Körbenézett, de nem látott ismerős ruhafoszlányt és a feljavított bringát sem látta sehol. Tovább tekert a Nyugati irányába. Ott viszonylag ép volt minden, az Arany János utcánál azonban elszabadult a pokol. A tetemek úgy hevertek mint valami robbanás után. Még mindig füstölt valami és halványan parázslott pár kideríthetetlen eredetű dolog az aszfalton. Kiégett autók és masszív sült hús illat.
Aztán meglátta Anna biciklijét.
Fogalma sem volt róla, hogy mennyi idő telt el. A tetemek lassan szétestek, mintha az idő meglódult volna. Tomi még fel is kapta a fejét, mert nevetést hallott. Aztán mintha egy idősebb nő mesélne valami vidám történetet, aztán mintha csecsemő sírt volna fel. aztán újra csend lett. Végül felült a Gebére és nyergét fogva kezdte maga mellett terelni Anna bringáját. Elindult vissza, Újpestre. A hangok elkísérték. Kb a Nyugatinál már tudta, hogy csak a fejében szólnak. Nem sírt, nem volt ijedt. A levegő sűrű volt és vastag mint a csokipuding. Rossz íze volt és vattaként tapadt a fülébe.
Aztán észre vette a gyereket a járdaszegélyen. Odakanyarodott hozzá. Tizenegy-két éves forma fiú volt. Füstös szétsírt fejjel. Lehorzsolt térdekkel rszketve ült a járda szélén.
-Gyere. - Intett neki Tomi. a gyerek pedig azonnal felkelt.
-Hogy hívnak?
A fiú kicsit megrázta a fejét.
Tomi bólintott.
-Nem baj, majd kitaláljuk. Gyere, elmegyünk innen. Tudsz bringázni, igaz?
A fiú megérintette a bicikli kormányát és bizonytalanul felült rá.
-Menni fog. - hallotta Tomi a saját hangját, de nem tűnt meggyőzőnek. - Hosszan megyünk egyenesen. majd belejössz.
Elindultak. A hangok elmúltak Tomi fejéből, aztán úgy a Duna plaza magasságában a srác elkezdett fütyürészni.

Pistipali a középső szobában állt a balkonajtó előtt. a függönyt elhúzta de kinyitni nem merte az ajtót. Kint a hajnal pirossága helyett valami lilás derengés erősödött lassan. Nem is egy pontból, sokkal inkább az ablakokból áradt kifele. Néha, ha egy magányos alak elsietett az Andrássyn annak is volt valami derengő aurája. Pistipali hitte is meg nem is amit lát. Aztán hátrafordult, hogy ránézzen az alvókra. Sándor tetovált inas teste úgy hevert a kanapén, mint egy szertehagyott rongybaba. Arca békés volt, szája nyitva. A lila derengés rajta zöldes-türkiz volt és úgy terjedt mint a füst, nem pedig úgy mint a fény. Csenge derengő pinkje egészen eltompult a zöld szorításában.
Pistipali közelebb ment Sándorhoz és úgy nézett le rá, mint aki abban sem biztos hogy élőt vagy halottat lát e. Valami megcsillant és ő hátrafordult a hálószoba ajtaja felé. a résnyire nyílt ajtóban Hong állt. az ajtó fehér lapja előtt egészen feketének látszott a fénytelen szobában. Őt egy sokkal konkrétabb fény fogta körül, néha pulzált és mintha a színek csapatban vonultak volna át rajta. csak a bőre tűnt nagyon sötétnek.
-Mi történik? - kérdezte Pistipali. Hong Halkan becsukta az ajtót maga mögött és úgy ahogy volt, meztelenül odalépett Pistipalihoz.
-Már nem kell sokáig várni. Ezt a kicsit még bírd ki. Mindjárt vége.
-Olyan mintha csak most kezdődne igazán.
Hong féloldalas mosolyt villantott.
-Hát igen. Nektek igen.
Pistipali értetlenkedve morcolta a szemöldökét.
-Horatio nem akar tőletek semmit, csak megbújni a fényetekben. De én azt gondolom, hogy kölcsönös szimpátiánk jeleként esetleg felderíthetnénk együtt az életben maradásunk esélyeit. Bár nem tűnünk valami harcedzett alakoknak. Hidd el, igazán jól meg tudunk magunkat védeni, így akár az oldalatokon ütőképes társaitok is lehetünk.
-Aha. - Pistipali tenyere izzadni kezdett. Megint eszébe jutott az a furcsa csúszósan szúró érzés, hogy bár szavakkal dicsérik, valójában lenézik éppen.Lenézett a kezére. - Én autófényező vagyok, nem katona. Érted.
-Autófényező?
-Igen.
-Az mossa a kocsikat?
Pistipali éppen elcsípte Hong zavartan félrekapott pillantását.
-Nem. Nem egészen. - Ismét a kezeit nézte amik egyre erősebb fénnyel világítottak. napsárga, arany fénnyel. - Szóval szövetség?
-Igen. - Hong visszazökkent az ismerős terepre.
-Oké. Én autófényező vagyok, ami egy nem túl harcias dolog, de jó fizikum kell hozzá meg anyagismeret. Te mihez értesz? -
Hong kinyitotta a száját hogy mondjon valamit. Láthatóan a meztelensége zavarta legkevésbé. Végül becsukta a száját és sóhajtott egyet. Vágott valami grimaszt aztán kibökte.
-Otthon diplomata voltam.
-Az hasznos. - Pistipali nem tudta elrejteni a mosolyát.- akkor mi aztán ütőképes csapat vagyunk. - csak a torka mozgott ahogy nevetett. A szája résnyire sem nyílt ki. Hongot Jaktvinra a smaragdgyíkra emlékeztette, ami annyiszor megmarta gyerekkorában, ha rossz választ adott egy kérdésre. Hátralépett önkéntelenül is egyet.
-Mi ez a fény?
Hong végignézett az alvókon.
-A hasonlóság és a különbség köztünk. Látod Sanyi mennyire más?
-Nem látom. azt látom, hogy mi négyen teljesen másmilyenek vagyunk. Mások mint a másik három és más mint akik az utcán járkálnak.
-Pontosan ez a helyzet. - Vigyorgott magabiztosan Hong. - Nem mondhatok erről többet. Ha maradt még kérdésed azt egyesség formájában beszéljük meg.
-Félsz tőlem. - állapította meg Pistipali.
Hong meghajolt.
-Minden félelmemmel együtt inkább állok melletted mint előtted vagy mögötted.
Pistipali megrázta a fejét.
-Nem értem a szavaid.
Hong meghajolt.
-Minden reményemmel és félelmemmel együtt azt kell mondjam, szövetségesetek lehetek, alárendeltetek nem és reményeim szerint ellenségetek sem leszek.
Pistipali morrant egyet.
-Nem vagy egy egyszerű figura. Nem igazán értem mit mondasz, de nem is kell más. Tehát mellettünk harcolsz ha megtámadnak, de békeidőben nem látunk és nem is szúrsz hátba. Igaz?
Hong elmosolyodott.
-Igen.

a ki nem hallgatott beszélgetés

Horatio és Hong kiültek a balkonra. A furcsa kis lakásfoglalók addig illedelmesen elfoglalták magukat a sajtokkal és szalámival. az egyik képes volt leülni gitározni.
Hong várakozón nézett Horatiora.
-Vannak kint vadászok. Kisebbek, nagyobbak. De hollerből kettőt is láttam ugyanannál a háznál, itt, nem messze. Öldököltek.
-Furcsa.
-Gondolom annyira kiéheztek, hogy csak úgy a nyers valójában tömik magukat, semmi finomkodás.
-Micsoda igazságosztó vagy te Horatio. - Csinos arcával grimaszolt.
-Hogyne. - Horatio felült a korlátra. - Simán nekimegyek két kiéhezett hollernek, ideát. Persze. Tudod elsődleges célom kiontatni velük a belem, valami teljesen alkalmatlan eszközzel, hosszú kínok közepette. - Nyitott tenyerével mellkason ütötte Hongot, aki annyira meglepte a támadás hogy nem is védekezett.
-Meg kell védened őket.
-Igen. - sziszegte Horatio. - Meg kell védenem az enyéimet, de nem az embereket.
-Hagyod, hogy a farkasok felzabálják a nyájad. Éhen hal a falu. Hm?
-Ennyi farkas jól lakhat, ha aztán, ha eljön a tavasz, hazakotródnak a hegyekbe.
-Ó de szép. Mint a népmesékben.
Horatio bólintott.
-Mint a mesékben. és ha már nyáj. Nagyobb biztonságban lennénk ezekkel a csillogó szépségekkel egy társaságban, mint széles ívben kőrözve a fészek körül, kettesben.
-Mit láttál még?
-Elválnak egymástól. Szétnyílik a valóság fehérre és feketére. Nem tarthat túl sokáig mert azt ez a világ sem bírja ki, de lesz pár perc vagy óra amikor bármi megtörténhet. Valamikor hajnalban, ha ebben az ütemben változik. Jó lenne abban az időben a lehető legpaszívabbnak lenni.
-Idehívod őket?
-Nem. Betereltem őket a Lebujba. Apámékhoz. Végülis én csak egy senki vagyok. - Horatio szemei elsötétültek. Keze ismét Hong mellkasán feküdt és áradt belőle az élet. - Egy szaros kis ivadék akit egy városi asszony nevelt.
-Hong elkapta Horatio csuklóját és egyetlen gyönyörű kecsességű mozdulattal térdet hajtott és a feje tetejére fektette Horatio kezét.
-Vagyok aki voltam. Vérem örök.
Valaki elkezdett gördeszkázni a nappaliban. Hong felpattant és anélkül, hogy Horatiora nézett volna mosolyogva lépett vissza a lakásba.

Mítikus szörnyek

a hollar lassan mozdult feléjük, kezdetben a kukák takarásából, később egyszerűen a lassúsága adta feltűnésmentességére hagyatkozva. A világítás hiánya természetes viszonyokat teremtett a vadász és a zsákmány közé. A két rendőr az autó mellett ácsorgott. Cigiztek. Lassan fújták ki a füstöt. Ahogy álltak, egymás hátát védték. Lassan hajnalodott. Épp csak kezdett  a fekete ég valami kékes tónust kapni. A hollar felegyenesedett és egyenesen a rendőrök mellé lépett, oldalról, egyikkel sem szemben. Mozdulataiban nem volt kecsesség, nem volt művészet. Precizitás volt és céltudatosság, a pontosság tévedhetetlensége. A két fejet egyszerűen összecsattantotta. Hang nélkül omoltak a földre. A cigaretták elrepültek. A hollar behajította őket a kocsiba. Ő maga előre ült és lehúzta az ablakokat. A két ájult rendőr szaga betöltötte az autót. az ülések között és a kesztyűtartóban vastagon állt a szemét. A holler beleszagolt majd mindet kiszórta a kocsi mellé. Végül beindította az autót és lassú doromboló üzemben gurult végig a kihalt utcákon.

A balkonkorláton ült. Nézte az utcán hömpölygő tömeget. A fáklyák libegő fénye régi emlékeket ébresztett benne. sokan voltak. Gyomorforgatóan sokan. A társának már rég vissza kellett volna érnie friss hússal. Ha így történt volna, ő nem ülne a korláton és nem csorgatná a nyálát a jóllakott pestiekre. Énekeltek. Valami virágról, később meg valami gyilkos szerelmesről.
a szomszéd lakás ajtaja kinyílt és egy idősödő úr feje jelent meg a nyílásban. Nézelődött. A holler mélyet szippantott a levegőbe és hangtalanul állt fel a korláton. A bácsi ránézett vastag szemüvege mögül és bizonytalanul elmosolyodott.
-Vigyázzon fiatalember, le ne essen.
Nem esett. Egy ugrással a bácsi mögött termett a vastag öreg szőnyegen. Megfordult és ő is mosolygott. Síma arca a legkisebb mimikára is ezer ráncba gyűrődött. Szeme fehérje derengett a sötétben.
-Vigyázok. - mondta és előrelépett az öreg felé. Az meg sem nyikkant, sóhajtani is elfelejtett. Még akkor sem adott hangot mikor kellett volna. Mikor az lett volna a dolga hogy sikítson, könyörögjön vagy imádkozzon. De az öreg akkor sem. Könnyei potyogtak ugyan, de nem szólt.
A holler szétverte a lakást miután végzett. Fusztrációja éktelen haraggal párosult. Kilépett a gangra. Az arca véres maszk volt. Pengévé szűkült ujjai végigkongatták a vaskorlátot..Kitátotta a száját és engedte előtekeredni hosszú érzékeny nyelvét.
Volt aki ott reszketett az ajtó mögött. Volt aki hallotta a tombolást és várta a lépcsőn lefutó lábak keltette jellegzetes zajt. De hiába várta. a holler ott állt az ajtó túloldalán, mélyeket nyalva a félelem szagából. Egyetlen penge ujja elég volt, hogy felpattintsa az ajtót, mint egy kagyló héjját. A benti gyertyfény megcsillant vértől nedves arcán. A végsőkig nyújtotta azt az első pillanatot. A szemét nézte ugyan de a szagát itta. Nem moccant nem tett egyetlen mozdulatot sem csak állt az ajtónyílásban és lassan dőlt előre. Mintha annak a lénynek minden félelme saját gravitációs mezőt generált volna. A nő sem mozdult, csak egy hatalmas konyhakést szorongatott és sikított.

a békés tüntetők helyet adnak a rendőrautónak. senki nem nézett rá akkor sem, mikor a két rendőrt a vállára dobta és elindult a kapu felé. Csak az ő kifinomult érzékei tudtak különbséget tenni a mögötte nyájban félők szaga és a házban lassan emésztődő nő félelmének szaga között.
-Elkéstem. - gondolta és megtorpant. A rendőröket a kukák mellé dobta és elengedte magát. Ha a társa elszabadult, miért maradjon korlátozva ő maga. az öntudatlan hús szinte emészthetetlen, nem úgy a nagyon is éber gyanútlan áldozat, akin akkor, a megfelelő pillanatban ömlik el a félelem, és édesíti meg a táplálkozás extatikus örömét. Megfordult hát és mosolyogva lépett be a tüntetők közé.

Kedd hajnal

Anna a hálószobában hasalt a hatalmas ágyon. Mellette Horatio hevert. A fickó keze bonyolult mintákat rajzolt Anna hátára. Az idő elfolyt. 

-Mennyire fura, hogy az emberek kifordulnak magukból és örjöngve pánikolnak, meg hisztériáznak, leöldösik egymást halomba úgy elvesztik maguk felett a hatalmat. Mi meg itt vagyunk nálatok és olyan közvetlenek vagyunk... jó... pofátlanok és kezdeményezőek és bátrak, amilyenek amúgy el sem tudunk képzelni. Alig ismerjük egymást de lám máris itt heverészünk nálatok, miután betörtünk és te cirógatod a hátam, és cseppet sem neheztelsz.

-Cseppet sem. van akiből a helyzetek a jobbik arcát hozzák ki. Vannak akiből a rosszabbat.

-Mivel foglalkozol amúgy?
-Bérbohóc vagyok. Születésnapokra meg céges rendezvényekre.
-Jáj. Krumpli orr és sikamlós viccek.
-Amitől jó kedvük lesz, csak az. Ha ezek sikamlós viccek meg piros orr, akkor az. Semmi máshoz nem értek, csak jó hangulatot tudok kelteni. Mindig egyel jobbat mint ami az érkezésemkor van.

-Ma is sikerült.

-Hong is tud ilyet. Azt hiszem megijedt tőletek.
-Nem látszott rajta.
-Még jó.

-A'szem ma már tényleg itt ragadtunk.
-Szerencsére.

Horatio duruzsolni kezdett valami történetet elbújtatott árvaházi gyerekekről, vasajtós pincékben pusmogó bábszínházról. Régi tárgyakról egy faragott szekrényben, de Anna annyira fáradt volt, hogy nem tudott figyelni. Később annyit észre vett, hogy Horatio egészen mellé simult és óvón ölelte át. Semmi kedve nem volt ellenkezni, és mert a fickó nem kezdett matatni rajta, nem is látta okát a komolyabb felébredésnek.

A középső szobában Tamás a szőnyegen ült, hátát a kanapénak támasztva. az ölében még ott volt a gitár, de már rég nem pengette. Hong se játszott már. A szép testü hangszert gondosan fektette maga mellé a szőnyegre.
-Nagyon kiborultál.

-Jah. - Tamás úgy egy negyed órája kezdett újra jelen lenni. Már nem bosszantotta annyira Sándor és ár tudott nem gondolni az emberekre az utcáról. Tudott csak Hongra figyelni, vagy a gitárra, vagy maximum egyszerre a kettőre. Hong mosolygott.
-Nagyon kényelmetlen farmerban ücsörögni, megbocsájtasz míg átöltözöm?
Tamás elszégyelte magát. Órákkal korábban megszállták ezt a lakását, Csengével és Annával, meg persze az őrült Sándorral. Az ajtó nyitva volt és egy ilyen penthaus jellegű lakásban forradalom vagy világvége idején nem is lehet jobbat tenni, mint csapatosan fürdőzni egy jót a jacuzziban. Aztán felvenni a házigazda márkás jó minőségű ruháit és felzabálni a kajakészleteit. Persze a házigazda, jelen esetben Hong közben hazaért és nem örült. Igazi úriemberként azonban nem verte őket ki, hanem borral kínálta és csak nyomokban éreztette velük neheztelését. Később mikor a bekattant Tamás mellé telepedett már egészen lenyugodtak a kedélyek.

Hong visszatért és felült a kanapéra Tamás mögé.
-Ne mozdulj. - mondta neki halkan. Szétvetett lábai között ott ült Tamás mozdulatlanul. Hong pedig elkezdte nyugodtan simogatni és maszírozni a nyakát és a vállát. - Jó ez? - kérdezte halkan.
-Jó.- suttogta Tamás és moccanni sem bírt, ahogy az izmai ellazultak és minden gondolat elpárolgott belőle, csak azok a kezek léteztek a nyakán és a karjaihoz simuló lábszárak.

Csenge Sanyival és Pistipalival ült a konyhában. Apró falatkákban ették a szalámit és Sanyi tetkóit elemezték.
-Sokan csak ilyen fura mintákat varratnak. Olyan hegyes szarokat. - Pistipali megrázta a fejét. - Na az olyan matyó hímzés. Semmi értelme csak fáj mikor varrják és nem lehet lemosni.
-Jah. Ha már varratsz akkor az valami olyan legyen amihez minimum egy sztori van amit nem akarsz elfelejteni. Vagy mondjon rólad valamit.
-De van hogy elég hogy jól néz ki, nem? Én ismerek olyat akin egyszreűen jól mutat. - Csenge lábai Pistipali ölében voltak. A férfi forró tenyerei valahogy energetizálták Csenge fáradt testét.
-Dekormatyó. Mondom. 

-Hát ez nem az. - pillantott a karjaira Sanyi. - Rajtam semmi nem pusztán a dekor miatt van. - Óriásít ásított.
-Le kéne tenned magad neked is, Csenge.
-Mamának kellene szólni, valahogy.

-Reggel hazamegyünk. Minden oké lesz. Holnap lesz áram is.

Sanyi csalódottan csóválta meg a fejét.

-Ha áram van, minden van. Van itt valami másik szoba is, ugye. Valami vendégszoba. Lányok aludjanak ott, mi meg a többi heverőn meg kanapén megosztozunk, nem? - elvigyorodott miközben benyitott a középső szobába.

-Mindkét szoba ajtaja csukva. - elröhögte magát. 

-Az a kanapé kinyitható. - fogta meg a nagyobb darabot Pistipali és kérdőn Csengére nézett.
-Nekem mindegy. - vonta meg a vállát a lány.

-Akkor te alszol belül. - mondta a férfi és már nyitotta is a kanapét.

Human - The Legend*

Lassan ment, szinte andalgott a forróságtól sárgás levegőjű nagyvárosban, szirénák és rádiók, motorzúgás és fékcsikorgás tompult a hallásküszöbe alá miközben ment. A kerthelység fonott székein csacsogó középvezetők és gyesen edződő anyukák pihentek. Könnyű söröket és limonádékat itt és természetesen felfigyeltek Hongra.
A figyelmük pókháló szálai szőttek bőrt fáradt csontjaira, szimpátiájuk és vágyuk töltötte fel húsát az acél kemény csontok és csinos bőr között. Vonásai nemessége volt csak sajátja és a fejében hordozott öreg tudata. Horatio felpattant mikor észrevette és olyan melegséggel kínálta hellyel, mintha csak az ő lugasában ülnének le egy mézsörre, nem pedig egy nagyváros koszos, büdös közepén egy középkategóriás kávézóban.
-De örülök, hogy ideértél! - vigyorgott rá Horatió. hegyes fülei külön mozdultak. Mohikán sörénye göndörödve bontotta a szigorú szabást. Hong megállt az asztal mellett és meghajolt Horatio előtt.
-Ülj le. Sört vagy limonádét, esetleg jegeskávét? Van kókusz koktél is. - Horatio közelebb ült, és miután a kisasszony távozott a rendeléssel hatalmas lapát tenyerét Hong hátára tette, mintha bizalmasan akarna súgni neki valamit, odahajolt.
Hong tutta, hogy a szavaknak semmi jelentősége nem lesz. Csupán az érintést fedik el, csak a kiváncsi szemek elől rejtik kettősüket valami bensőséges, kikezdhetetlen egység mögé. És míg Horatio össze-vissza marhaságokat beszélt súgva és kuncogva Hong fülébe, tenyeréből fájdalmasan forrón áradt vissza az élet Hongba. Aztán felbukkant a kisasszony a fagylaltokkal és mosolyogva letette őket.
-Minden föld bevetve, minden nő rendbe? - idézte Horatio a kispál slágert.
-Nem hagyom itt neked, te csillag vagy fecske. - vigyorgott vissza a kissé átírt sorokkal Hong. - Igen. Úgy tűnik mindenki megvan. - belekanalazott a fagyiba. - Remélem a szállásom tükrözi háládat.
Horatio vigyorgott.
-Olyan kényes vagy mint a húgom. Most egy kínai kereskedő fia vagy, jelentős vagyonnal, ingatlanokkal. Szereztem neked egy kecót, de cseppet sem bánnám, ha nem élnél a lehetőséggel.
Hong felpillantott Horatiora, még pont elcsípte ahogy a társa karján átrendeződik a tetovált minta. A dús növényzetben elrejtett hangszereket felváltották nimfák és fegyverek.Hong hátradőlt és lassan legeltette a szemét a kávézó közönségén. Rámosolyodott egy bámuló fickóra, mire az majdnem elejtette a kiskanalát. Ismerte ezt. És bár nem tudott volna élni nélkülük, néha kifejezetten fárasztotta a mindig rajta pihenő tekintet. Horatio elégedetten csettintett és mosolyogva nézett végig Hongon.
-Menj. Ismerkedj. itt maradunk pár hétig. Szerezz barátokat. Nosza.
-Alig egy napja vagyok itt, fels.. - a mondat vége beleragadt a szájába. Horatio szeme összeszűkült és a szinte folyton kedves arc kemény lett mint egy zsoldosé.
-Válassz olyat aki tetszik. - vetette még oda, majd intett a kisasszonynak, hogy fizetne.
-Pihennem kell.
-Megkaptad az erőm felét, herceg. Forgasd meg és hozz vissza kétszer ennyit. Ezért vagy itt. Ezért lehetsz itt. Ezért kaptad.
-Ne játszd a zsarnokot, nem áll jól. - dőlt hátra Hong is, de nem mert Horatio szemébe nézni. vett egy mély levegőt és felállt az asztaltól. Intett a kisasszonynak és átült a megszeppent fickó mellé.
-Ne haragudj. - mondta neki azzal a könnyed eleganciával ami nélkül még fingani sem tudott - Tegnap érkeztem  Budapestre - leült a fickóval szemközti székbe -  és máris eltévedtem. Tudnál segíteni?
-Ööö. Persze. Hova készülsz?
Te itt élsz? - hagyta figyelmen kívül a kérdést, és miközben a választ várta már látta jól, hogy emberére akadt. A fazon ápolt volt és megdöbbenés és szemüveg mögött értelmes pillantásokkal kereste a magyarázatot a történtekre.
-Igen. Hogyne.
-Pár hétre jöttem, kéne valami idegenvezető, de nem a historikus épületek és gazdag képtárak érdekelnek. - mondta mosolyogva és egy pillanatnyi szünet után folytatta. - Hanem az emberek, úgy az ő mindennapjaikban.

Horatio ott hagyta Hongot a rajongó fickóval együtt és az aluljáró felé indult. A bőrén a tetoválások visszahúzódtak a pólója alá, aztán a metró mozgólépcsőn, ahogy leült és a karjait a térdei közé ejtve ült lefolytak ismét a csuklójáig. Páncéllemezek és fogaskerekek, hevederek és huzalok bonyolult rajzolatával a testén szállt fel a metróra. A kijáratnál ücsörgő néni ráborult a virágaira mikor Horatio ellépett előtte. Ő megállt és lehajolt, az orra hegye szinte a néni hajához ért.
-Jól van? Segítsek?
-Túlvilági lény! Távozz tőlem! - suttogta halálra váltan a néni.
-Ja. Jó. - pattant fel Horatio és otthagyta a reszkető asszonyt.
a vadászok gyülekeztek. Még nem öltöttek alakot, még nem éheztek eléggé, de már érezték az inség idejének egyre forrósodó előszelét. Horatio pedig érezte őket.
A Molnár a talponállóban evett egy zsíros sültkolbászt. Kenyérbelet tépett hozzá és csak a szemével követte a lassan közelebb folydogáló Horatiot.
-Nem akarom megzavarni, uram. - kezdett bele.
A Molnár biccentett.
-Olyan kérdésem van amire igen vagy nem a válasz. Feltehetem?
A Molnár komótosan lenyelte a falatot és kidobta a zsíros papírokat. Aztán megállt Horatio előtt.
-Kijöttünk mind, kik képesek voltunk erre. Haldoklunk itt ebben a sárban. Tőlük kell vennünk az életet, pedig tudod te is hogy megárt nekünk ez így. Ha maradunk meghalunk, de éppen annyira belehalunk, csak lassabban.
Nyelt egyet a sült kolbász vastag szagában állva, nehezen figyelt a saját szavára. A Molnár robosztus alakja eltakarta Horatiot.
-Azok közül, akik odaát maradta, lesz aki életben marad?
a Molnár szemei felragyogtak.
-Igen. - Mondta hangosan és érthetően, majd ellépett a hegyesfülü fickó mellett és hátra sem gondolva távozott.
Horatio nagyot sóhajtott és elindult vissza a belváros felé.

Spotlight

A margitszigeti nagy réten színes vásznakat lebegtetett a nyári szellő. A Dunán állandó szelet a hatalmas fák szelídítették kellemes simogatássá. A vásznakat vidám fiatalok hozták, ahogy a hirtelen felállított több tucat bográcsot is. Plédek, takarók, távolabb sátrak és biciklik csoportosultak a fák között. a rét közepén színesedő laza építményben dobosok adtak valami lassan hömpölygő ritmust a délutánnak. A réten emberek beszélgettek, főztek, és megvalósítottak egy falatot abból  a hippiszellemiségből amit vagy negyven éve igyekeztek átélni. Kellett hozzá egy áramszünet. A megafonos rendőrök ide is eljutottak, így hétfő délutánra A margitszigeti hippimozgalom egy városi Ozora fesztivál és egy T-Com Gyereksziget egészséges keverékét adta, némi Sziget, Nulladik nap fűszerezéssel. Az itt-ott gitározó fiatalok közé mindenféle szeretet alapú vallások békés hittérítői is befértek, és a köréjük ücsörgő többé kevésbé lehiggadt embereknek szónokoltak.
Anna és Tomi végül itt kötöttek ki az egész napos hurcolkodás után. Reggel hatkor terveztek indulni. Addig még belefér a napba némi fesztiválhangulat, bográcsgulyás és némi könnyed romantika is. Le is telepedtek egy félreeső helyre és nagy nyugalommal nézték az embereket, mint valami zöld tengerparton a naplementét.
-Olyan furcsa ez. - kezdett bele Anna, amit már egész nap ki akart mondani, de valahogy nem találta a szavakat. - Sosem voltam ennyire magabiztos és nyugodt.
-Mintha mostanáig erre vártunk volna?
-Igen. Mintha valahogy erre készültem volna mindig is. Pedig ha belegondolsz a világon semmi használhatót nem tudok mint müvtöris. Érted. - lehajtotta a fejét és kuncogott. Tomi megsimította Anna nyakát hátul ahol a haja szétvált.
-Vannak nem élelem és házépítés körüli ismeretek is. Te sokat tudsz a művészetekről, a miértekről, arról hogy a művészet miért és miben fontos.
-De ha visszasüllyedünk a középkorba akkor mindegy lesz.
-Azért viszünk ennyi mindent, könyvet, mert nem akarunk a középkorba visszasüllyedni.
Egy fickó ült le melléjük. Sötét öltönye gyűrött volt. Ingnyaka kigombolva. Zsebéből cigit halászott elő és komótosan rágyújtott.
-Van egy mondás, miszerint az emberiséget a vaskortól egyetlen hoszabb áramszünet választja el. Szerintem egyenlőre jól vizsgázott ez a város.- a cigifüst is pamacsokban szállt el, ahogy a szavaivel szabadoneresztette őket.
Annának nagyon ismerős volt a fazon.
-Reméljük, hogy eztán sem bukik el. - mosolygott Tomi.
-Találkoztunk már, ugye? Olyan ismerős.
-Sokszor - mondta a fickó és feltápászkodott. Megállt felettük és hosszan nézte annát. A szeme öreg volt, az arca barázdált.
-Ne felejtse el, hogy nyolckor találkozója van a Nyugati téren. - mondta és elindult a legközelebbi bogrács felé.


Csenge a kerti nyugágyban ült. Nem fájt semmije. Pistipali szembe vele a lugas alá tolt fonott székben egy limonádéval a kezében.
-Biztos? - kérezte Csengét, előre hajolva, halkan.
-Biztos. Más sem tudna jobban újraéleszteni, ha teljesen megáll a szívem.
-Én meg addig pumpálom, míg meg nem gondolja magát? Ne menj sehova egyedül, na. Az a lényeg.
-Te nem láttál semmit az autóban? - kérdezte Csenge halkan.
-Mit?
-Fényt?
-Nem figyeltem. - motyogta Pistipali.
Csenge újra felidézte az emléket, ahogy az ég összezsugorodik és mint egy nagy felmosórongyból minden koszos lé befolyik a házak közé. A szíve lassan, ütemtelenül vert, Pistipali pedig fogta a kezét és beszélt hozzá azon a szomorkás hangján. Csenge emlékezett ahogy a polippókok vagy mik rájuk tapasztották a csápjaikat és arra is emlékezett hogy volt valami Pistipali kezével, amitől ellobbantak. Valahogy a fickó keze melege átszivárgott a bőrén, és a fény befolyt a fülén keresztül a szavaival. Aztán érezte ahogy a vérébe oldódik és a szíve lassan visszatalál az ütemhez. A dolog olyan bizarr volt, hogy nem bírta elmesélni.
-Nyolcra kell ott lenni.
A rendőrautóban Csenge emlékezett a vonatra, a kupéra, a nyomozásra és emlékezett az újra és újra felbukkanó Mezőkövesdre és a soha el nem érhető távolságba lebegő Füzesabonyra. De ami ennél sokkal megrázóbb volt, hogy emlékezett a fickóra a vonatból, és emlékezett rá a templomból is. találkozni akart a kupéban megismert fura alakokkal, mert csak akkor lehet biztos benne, hogy nem őrült meg, ha ők is emlékeznek.
-Elviszlek  a faterom öreg Csepeljén. Az elbír kettőnket is.
-Tudok én tekerni.
-Francokat tudsz. - morrant rá Pistipali. - Minden erődet ki fogja venni, hogy rábírd nagyanyádat hogy elengedjen.
Csenge megértette, de magában biztos volt a sikerben.
-Aszem veled, ezek után, bárhova elenged.

Tamás elbóbiskolt a hófehér kanapén. Csörömpölésre riadt. Álmában szárnyai voltak, de nem bírták el őt. Apró galambszárnyak voltak, négy pár, egymás alatt rendben, sorban. Nem viszkettek és nem fájtak, és tudta is rebegtetni őket, de felemelkedni, azt nem tudott. Végül valami rossz arcú csávó lelökte a teraszról, le a Pósa Lajos utcában a gesztenyefa lobjába, hátha nem törik össze és közben megtanul repülni. Csörömpölésre ébredt. Kibotorkált a teraszra és lenézett. Álmában ez a terasz sokkal magasabban volt. Most az előkerten túl, a fa takarásában álló autóra figyelt, amin feküdt valaki. A nő szürke tréningben volt. Hosszú barna haja szétterült az autó hátsó szélvédőjén. Az arca lefele nézett, abból semmi nem látszott, csak a hátsó szélvédőn lassan folydogáló vércsíkok utaltak a roncsolódásra. A karjait széttárta. Pont középen feküdt. Mindkét csuklója lelódott az autó tetejéről.
-Micsoda kép lehetne. - futott át Tamás agyán a bizarr gondolat, majd hátrahőkölt. A nő tréningje alatt, a hátán, szabályosan ismétlődő dudorok látszódtak. A nő kézfejei meg megrándultak, a hátán a dudorok pedig együtt mozogtak a kezekkel, mint a szövet alá szorított kis szárnyak.
Visszamenekült a szobába és elővette a szekrényből a töményet.
-Kurva életbe. - körbe járkált a lakásban. Ivott majd megmosta az arcát. Újra kinézett. A nő még mindig ott feküdt, de a dudorok már nem mozogtak. Páran odamentek. Valaki a mentőket akarta hívni. A naptevékenységről beszélő szomszéd srác éppen eltekert. Az anyja még ráordított, hogy gyorsabban menjen, hátha talál rohamkocsit időben.
Tamás leült a hófehér kanapéra és eszébe jutott minden. A vonat, a polipok, a köpet, a pókok és a Lehel téri templomban az entitás.
-Miért higgyek magának? - kérdezte akkor a papnak öltözött figurát.
-Nem kell hinnie nekem. - válaszolta az minden indulat nélkül.
-Elfogadom. - mondta akkor Tamás. Valójában viszont akkor dőlt el minden.
Hitt neki.

Sándor a Nyugatinál ült, az egykori óra alatt a pályaudvar lépcsőjén. Nézegette a világot így az apokalipszis utolsó óráiban.
-Adj már egy kibaszott nagy restartot, uram. - vigyorgott magában. - Folyton finomkodsz velük.

Hétfő

Tamás ücsörgött a teraszon. A vasárnapi kaladjain töprengett. Próbálta mérlegelni, hogy kilépjen e lakásból.

Ugyanis a katasztrófaturizmus végül sikerrel járt. Egy Mach mellett haladt el mikor valaki füttyögni kezdett az egyik kivert ablak mögül. Tamás csodálkozva fordult oda. A fickó egy kartont tartott a kezében.

-Figyu, haver. Vedd már ezt, tedd le az ablak alá, aztán megosztozunk. - sziszegte ki Tamásnak. Napbarnított tenyeres-talpas fickó volt. Zöld munkaköpenyben, a szíve felett kis MACH emblémával.

Tamás zavartan körülnézett, mint aki azt nézi figyelik e. Nyelt egyet. Úgy érezte magát mint valami B kategóriás film szereplője.

-Basszus.

-Én voltam az üzletvezető. Már ki akartam osztottam  a lányoknak, de nem jöttek. Lassan megromlik, nekem meg elfogy a hangulatom folyton elzavarni a fosztogatókat. Már nagyon hazamennék.és ennyit nem tudok biztonságosan kivinni. Ha segítesz bepakolni a Ladába akkor adok belőle. Ok?

-Ha olyan lennék el is vehetném.

-Két órája szobrozok itt mire jött valaki akinek elég becsületes feje van hogy szóljak.

-Hány éve vagy boltos? - Tamás végigmérte a fickót.

-Idén ősszel lesz 29 éve. na fogd eszt meg és tedd le a lábadhoz amit kiadok még.

Tamás másfél órát pakolt a fószerrel a Ladába. Az volt igazán cifra amit felkötöztek a tetejére. Aztán beültek és a fickó hazafuvarozta. Kapott négyféle halkonzervet, kompótot, egy kis sóletet és száraztésztát. Kínai mártásokat a cukkinisből meg a narancsosból. Ezt a kettőt Jocó, a boltvezető ehetetlennek minősítette. Kapott egy rekesz citromot, cukrot és lassan zöldülő két rúd felvágottat. Két rúd sajtot és egy egész láda joghurtot.

Kint ült a teraszon az aznap reggeli friss kiflikkel a bankszámlájára gondolt, és az egyre értéktelenebb készpénzre. Hétfő reggel volt. Bár ezt sokan inkább hívnák délelőttnek. A Pósa Lajos utca kellően félreeső volt, hogy semmi komoly ne történjen benne és se bolt, se bank se üzem nem volt benne, csak csinos házikók és kis kertek széles füves sáv választotta el az úttesttől a kerítéseket, rajta vékony járdacsík futott. Madarak, macskák, középvezetők s zongorázó nagymamák, meggyes süteményillat és halk üzemű autók világa. Nem egy Rózsa domb, de megteszi. A Nagy Lajoson persze már más volt a helyzet. Nem akarta kidugni az orrát. Persze vicces lenne meg vagány találkozni a srácokkal akikkel megismerkedett azon a nagyon hosszú vonatúton, de már emlékezett miért is kellene neki összefutni velük. Mi köze ehhez a szedett-vedett összeverődött csapathoz. A bibliás punktól hidegrázást kapott. Valami hülye neve volt, Lali vagy Miki? A lányok is furák voltak és az egyik túl csendes volt a másik túr harsány. A punk meg túl volt már a kellemesen borzongató kategórián is.
Kortyolt egyet a hideg kávéból.

-Isteni szerencse, hogy víz azért időről időre van. - gondolta. a lakás tele volt lavórokkal meg műanyag flakonokkal, amikbe vizet töltött. Ki tudja mi várható. Aztán megérkezett a megafonos rendőrautó.

-Korai még a kijárásihoz, fiúk. - mosolygott a kis erkélyén a rendőrökre gondolva. A megafonba egy korrekt hang erősödött olyan hangossá, ami egy normális napon éppen eljutott volna Tamáshoz, ebbe a nagy csendbe úgy hasított mint egy gránát.

Anna felpattant a bringa nyergébe. Tomi sugárzó mosolyától kísérve. az öreg bringa a szerető és értő gondoskodásnak hála pár óra alatt egy suhanós pille csoda lett. Előre és hátra is felműveltek egy egy műanyag bevásárlókocsit. Egy vonszolható barnát pedig stabilan mögé kötöttek, mint valami utánfutót. Tomi Gebéje is hasonlóan fel volt szerelve. Éppen egy túra outletet fosztottak ki. Hálózsákokat és bakancsokat vittek el. A második körben sátrakat és dzsekiket terveztek vételezni. reggel már voltak egy vasboltba kézi furdancsért, szögekért és kalapácsért, huzalokat és rengeteg damilt is hoztak. Tomiéknál volt a főhadiszállás. Répássy Zoli szerzett valahonnan egy teli tankú dobozos teherautót. Abba pakoltak bele mindent. Zoli ott ült mellette egy napernyő alatt, szivárványosra batikolt pólóban, napszemüvegben és pakolást ellenőrizte. Jucusék rengeteg könyvet hoztak ki a könyvtárból. Főleg építési, agrár és népi kézműves technikákat tárgyalóakat. Jucus pasija a fizikus Martin, akinek persze a vezetékneve volt Martin, de innentől senki nem volt kíváncsi a keresztnevére ragaszkodott egy teljes sorozat SH atlaszhoz is. Szóval pakoltak rendesen. Tomi és Anna is egy előre gondosan végig gondolt és összeállított listáról hoztak beszerezni valókat. A lista hosszú volt és prioritási kategóriákra is volt osztva azon túl, hogy téma szerint oszlopokba rendezték a tartalmát. Egy teherautónyi tartós és friss élelem már lement a telekre. Egy furgonnal vetőmagokat vételeztek ott valahol a telek környékén és a Zoli unokaöccse pedig sportcsúzlikat és íj szetteket szerzett, rengeteg nyílvesszővel.

Anna már rég nem lepődött meg semmin. Anyának szólt, hogy költözés lesz. Szólt a húgainak is, de azok éppen befüvezve vihogtak a kertben a Rajkóék két fiával meg azok csajaival. Ott volt a szemben lakó Lippai Solt is, akibe az egyik húga szerelmes volt gimiben. Anna nem kívánta kommentelni a dolgot, úgyhogy felírta azzal a szar kínai rúzzsal a szekrényajtójára, hogy reggel hatig pakoljanak össze. Anya kissé mintha megnyugodott volna, hogy a lánya átvette a vezetést. 

Tomi szépséges vádliai voltak legtöbbször a látóterében és érzett valami csodálatos megkönnyebbülést mellé. Valami nagy újrakezdés szerű boldogságot, amire nem is tudta, hogy vágyik. Nem érdekelte a többi fosztogató. Összevigyorogtak a rendőrautóban csókolózó páron és nem keveredtek beszédbe senkivel. az ő célüzleteiket és raktárcélpontjaikat más nem akarta kifosztani, és nem is nagyon védte senki. Könnyű volt és látszólag veszélytelen. anna száguldott a napsütésben és élvezte az erőpróbát és a tilosban járást, a kifordult világot és a romantikus összekacsintást Tomival.

Csenge a két fiúval áttekert a fél világon. Hoztak tyúkot és hoztak zöldséget. szereztek lisztet is, bár nem könnyen és kicsit üldözték is őket. a KöKi magasságában látták amint egy csapat férfi botokkal felszerelkezve vonul valahova. a tekintetük nagyon ijesztő volt. Átnéztek a három bringáson, és nem beszéltek egymással. Nem voltak lelkesítő üvöltések, csak a zord férfiak néma menete volt ez csövekkel és husángokkal a kezükben.

Úgy tervezték, hogy az Üllőin, a Dobó Katicán majd a Hungária utcán mennek haza. De Csenge már a Nagysándornál kész volt. Leszállt, kitámasztotta a bringát és levedlette a degeszre tömött húszkilós hátizsákot. A csomagtartóján banános dobozt egyensúlyozott amiben a három tyúk kiabált töretlenül. Csenge leült egy fa alá és végignyúlt a gyér füvön. Lábai kilógtak az úttestre, égette a vádliját az aszfalt. Mélyeket lélegzett de megszólalni nem tudott. Az izmai betonkeményre álltak be. Pistipali melléült és vízzel kínálta, de ő csak elfintorodott. Marci nyugodtan várta őket, néha körbekémlelt, mint aki hirtelen beinduló forgalomtól tart. aztán fel is bukkant egy megafonos rendőrautó. Csenge érezte ahogy Marci szája elkeskenyedik.
-A'szem a pészmékerem nem működik jól. - suttogta.

-A micsodád, kislány? - Pistipali egészen Csenge arcához hajolt. Nagy szomorú barna szemeivel Csenge szájára összpontosított, hogy leolvashassa a halk szavakat.
-A pészmékerem.
-Olyanod van?
-Aha. - Csenge mosolygott. nem sötétült el semmi, a fények sem jelentek meg, csak a szíve hagyott ki, azt tisztán érezte. Olyan gyenge volt, mint egy kisbaba, de nem fájt semmije.
A rendőrautó melléjük gördül. Két fiatalember ült bent, egyenruha nélkül, civilben, pólóban-farmerben.
-Jól vagytok? Hűsöltök?
-Aha. - bólintott Marci.
-Azok tyúkok?
-Jah. A nagyitól hoztuk a kurva messziről.
-Kemény. - a srác az anyósülésen Csengét bámulta. - Vele mi van?

-Gondolom a meleg. - vonta meg a vállát Marci.

-Pészmékere van. - mondta Pistipali nagy komolyan. - Basszus. nehogy meghaljon. - komoly arcával lehajolt, a térdeire támaszkodva. A feje egy magasságba került a kocsiban ülőkével. - Figyu. Nem vinnétek haza?
-Nem gondolod?! - Marci lepattant a bringáról. - Nem tudjuk kik ezek. Az sem biztos, hogy rendőrök, csak mert egy rendőrautóban vannak, baszdki. És ha még azok, akkor sem bíznám rájuk Csengét.

Pistipali felegyenesedett aztán oadahajolt Csengéhez.

-Hogy vagy?

Csenge gyenge volt és észre sem vette hogy beszélnek hozzá. Becsukta a szemét és befele figyelt. azt akarta megtudni, hogy meg hal e most vagy sem. Úgy érezte hogy nem hal meg, csak a teste lett kicsit nagy neki most valahogy.

Pistipali feltépte az anyósülésnél az ajtót.
-Te most kiszállsz, és segítesz bepakolni a lányt hátra. aztán lefekszel a helyére a fűbe, mi meg addig a cimbiddel hazavisszük. - hadarta a megdöbbent fickó arcába. Azok ketten összenéztek és mindketten kiszálltak.
Az egyik a csomagtartót nyitotta ki a másik valóban beemelte Pistipalival a lassan ájulásba csúszó lányt. marci egyik lábáról a másikra állt, aztán a Csenge cipelte cuccot bedobta a csomagtartóba, mi közben a szája a Mi a faszt csináljak? - mantra szavait tátogta. Egy perc sem telt bele az autó már fordult is Wekerle felé. A másik fickó leült a fa tövébe és elmesélte a még mindig remegően ideges Marcinak, hogy hogy lett rendőr.

Sándor a Károly kertben aludt egy falka galamb társaságában. Beszélt és kefélt addigra már vagy három kurvával. Felment hívatlan ebédvendégnek két lakásba is, ahol persze nem szívesen fogadták a vadidegen vendéget aki lelkesen prófétál. Kis híján megverték Kristnások az Oktogonon és sikerült rábeszélnie pár fekete srácot a Nagymező utcában hogy torlaszolják el az utcát az Instantot védendő pár égő autóval. Benézett egy kórházba is és provokatív kérdéseivel tartotta az élet közelébe a verekedési sérülteket. Az ébredése a parkban keserű volt és gyűrött. a bringáját addigra lenyúlta valaki, úgyhogy egy másik után kellett nézzen. Hétfő reggel volt. Hétfő estére, nyolcra beszélték meg a kupétársasággal a Lehel térre, hogy találkoznak. Hátha addigra valamelyikük kieszel valamit. Messzinek tűnt az este nyolc. Addig még leéghet a város. Sándor nem reménykedett. A polgárok rendben túléltek nagyobb atrocitás nélkül.

Hétfő reggelre elfogytak a szabad bringák a városban, úgyhogy kénytelen volt elnyerni egy job darabot egy suhanctól a Rákóczy térnél. a lányok már nem voltak sehol. A bringa hasított. aztán meghallotta a megafont. megállt és bevárta a lassan gördülő rendőrautót.
-Most komolyan? - nézett csalódottan a rendőrökre. -Ennyi? Holnap reggelre helyreáll minden?
-Hát ha minden nem is, tesó, de áram lesz. és ha áram van, akkor hirtelen nagyon sok minden is lesz.
Sanyi csalódottan bólogatott. 

-semmi apokalipszis?
-Semmi. Tied ez a bringa.

Sanyi elröhögte magát.

-Itt a piros, hol a piroson nyertem egy sráctól úgy egy órája.
-az igen. Eddig a legjobb sztori a kaptam egy szopásért meg a cserébe kaptam egy videóért. 

-Ne felejtsd el azt sem aki egy hajtányt szerzett a vasúttörténeti parkból és kikotort vele a villamos sinre és most kajáért cserébe hurcolja a népet mint valami századeleji villamos.
Együtt röhögtek, aztán a rendőrök tovább álltak, lelkesen beolvasva ugyanazt a szöveget.

Értesítjük a lakosságot, hogy az áramellátás kedd reggeltől helyreáll. Kérjük a lakosságot, hogy tartsa távol magát a jogtalan viselkedéstől és bűnözéstől. Élelmiszer mentőcsomagot minden nagyobb csomópontban lehet személyi igazolvány felmutatásával vételezni.