Human - The Legend*

Lassan ment, szinte andalgott a forróságtól sárgás levegőjű nagyvárosban, szirénák és rádiók, motorzúgás és fékcsikorgás tompult a hallásküszöbe alá miközben ment. A kerthelység fonott székein csacsogó középvezetők és gyesen edződő anyukák pihentek. Könnyű söröket és limonádékat itt és természetesen felfigyeltek Hongra.
A figyelmük pókháló szálai szőttek bőrt fáradt csontjaira, szimpátiájuk és vágyuk töltötte fel húsát az acél kemény csontok és csinos bőr között. Vonásai nemessége volt csak sajátja és a fejében hordozott öreg tudata. Horatio felpattant mikor észrevette és olyan melegséggel kínálta hellyel, mintha csak az ő lugasában ülnének le egy mézsörre, nem pedig egy nagyváros koszos, büdös közepén egy középkategóriás kávézóban.
-De örülök, hogy ideértél! - vigyorgott rá Horatió. hegyes fülei külön mozdultak. Mohikán sörénye göndörödve bontotta a szigorú szabást. Hong megállt az asztal mellett és meghajolt Horatio előtt.
-Ülj le. Sört vagy limonádét, esetleg jegeskávét? Van kókusz koktél is. - Horatio közelebb ült, és miután a kisasszony távozott a rendeléssel hatalmas lapát tenyerét Hong hátára tette, mintha bizalmasan akarna súgni neki valamit, odahajolt.
Hong tutta, hogy a szavaknak semmi jelentősége nem lesz. Csupán az érintést fedik el, csak a kiváncsi szemek elől rejtik kettősüket valami bensőséges, kikezdhetetlen egység mögé. És míg Horatio össze-vissza marhaságokat beszélt súgva és kuncogva Hong fülébe, tenyeréből fájdalmasan forrón áradt vissza az élet Hongba. Aztán felbukkant a kisasszony a fagylaltokkal és mosolyogva letette őket.
-Minden föld bevetve, minden nő rendbe? - idézte Horatio a kispál slágert.
-Nem hagyom itt neked, te csillag vagy fecske. - vigyorgott vissza a kissé átírt sorokkal Hong. - Igen. Úgy tűnik mindenki megvan. - belekanalazott a fagyiba. - Remélem a szállásom tükrözi háládat.
Horatio vigyorgott.
-Olyan kényes vagy mint a húgom. Most egy kínai kereskedő fia vagy, jelentős vagyonnal, ingatlanokkal. Szereztem neked egy kecót, de cseppet sem bánnám, ha nem élnél a lehetőséggel.
Hong felpillantott Horatiora, még pont elcsípte ahogy a társa karján átrendeződik a tetovált minta. A dús növényzetben elrejtett hangszereket felváltották nimfák és fegyverek.Hong hátradőlt és lassan legeltette a szemét a kávézó közönségén. Rámosolyodott egy bámuló fickóra, mire az majdnem elejtette a kiskanalát. Ismerte ezt. És bár nem tudott volna élni nélkülük, néha kifejezetten fárasztotta a mindig rajta pihenő tekintet. Horatio elégedetten csettintett és mosolyogva nézett végig Hongon.
-Menj. Ismerkedj. itt maradunk pár hétig. Szerezz barátokat. Nosza.
-Alig egy napja vagyok itt, fels.. - a mondat vége beleragadt a szájába. Horatio szeme összeszűkült és a szinte folyton kedves arc kemény lett mint egy zsoldosé.
-Válassz olyat aki tetszik. - vetette még oda, majd intett a kisasszonynak, hogy fizetne.
-Pihennem kell.
-Megkaptad az erőm felét, herceg. Forgasd meg és hozz vissza kétszer ennyit. Ezért vagy itt. Ezért lehetsz itt. Ezért kaptad.
-Ne játszd a zsarnokot, nem áll jól. - dőlt hátra Hong is, de nem mert Horatio szemébe nézni. vett egy mély levegőt és felállt az asztaltól. Intett a kisasszonynak és átült a megszeppent fickó mellé.
-Ne haragudj. - mondta neki azzal a könnyed eleganciával ami nélkül még fingani sem tudott - Tegnap érkeztem  Budapestre - leült a fickóval szemközti székbe -  és máris eltévedtem. Tudnál segíteni?
-Ööö. Persze. Hova készülsz?
Te itt élsz? - hagyta figyelmen kívül a kérdést, és miközben a választ várta már látta jól, hogy emberére akadt. A fazon ápolt volt és megdöbbenés és szemüveg mögött értelmes pillantásokkal kereste a magyarázatot a történtekre.
-Igen. Hogyne.
-Pár hétre jöttem, kéne valami idegenvezető, de nem a historikus épületek és gazdag képtárak érdekelnek. - mondta mosolyogva és egy pillanatnyi szünet után folytatta. - Hanem az emberek, úgy az ő mindennapjaikban.

Horatio ott hagyta Hongot a rajongó fickóval együtt és az aluljáró felé indult. A bőrén a tetoválások visszahúzódtak a pólója alá, aztán a metró mozgólépcsőn, ahogy leült és a karjait a térdei közé ejtve ült lefolytak ismét a csuklójáig. Páncéllemezek és fogaskerekek, hevederek és huzalok bonyolult rajzolatával a testén szállt fel a metróra. A kijáratnál ücsörgő néni ráborult a virágaira mikor Horatio ellépett előtte. Ő megállt és lehajolt, az orra hegye szinte a néni hajához ért.
-Jól van? Segítsek?
-Túlvilági lény! Távozz tőlem! - suttogta halálra váltan a néni.
-Ja. Jó. - pattant fel Horatio és otthagyta a reszkető asszonyt.
a vadászok gyülekeztek. Még nem öltöttek alakot, még nem éheztek eléggé, de már érezték az inség idejének egyre forrósodó előszelét. Horatio pedig érezte őket.
A Molnár a talponállóban evett egy zsíros sültkolbászt. Kenyérbelet tépett hozzá és csak a szemével követte a lassan közelebb folydogáló Horatiot.
-Nem akarom megzavarni, uram. - kezdett bele.
A Molnár biccentett.
-Olyan kérdésem van amire igen vagy nem a válasz. Feltehetem?
A Molnár komótosan lenyelte a falatot és kidobta a zsíros papírokat. Aztán megállt Horatio előtt.
-Kijöttünk mind, kik képesek voltunk erre. Haldoklunk itt ebben a sárban. Tőlük kell vennünk az életet, pedig tudod te is hogy megárt nekünk ez így. Ha maradunk meghalunk, de éppen annyira belehalunk, csak lassabban.
Nyelt egyet a sült kolbász vastag szagában állva, nehezen figyelt a saját szavára. A Molnár robosztus alakja eltakarta Horatiot.
-Azok közül, akik odaát maradta, lesz aki életben marad?
a Molnár szemei felragyogtak.
-Igen. - Mondta hangosan és érthetően, majd ellépett a hegyesfülü fickó mellett és hátra sem gondolva távozott.
Horatio nagyot sóhajtott és elindult vissza a belváros felé.