Kronológia 1.

Végül kiültek a balkonra. Hong az egyik szélre a dizájn stokira, Pistipali a másik szélére a két üres sörös rekeszre. kint felgyűlt az éjszaka, sötétebb és sűrűbb volt, mint a tenger fenekén az iszap. A túloldali házakig sem lehetett ellátni. Csak egymás derengő fényét látták és a szobából kiáradó otthonos gyertyafényt. Órák teltek el. Néha egyikük kiment egy kis vízért vagy kis kolbászért, de alapvetően nem szóltak egy szót sem. A fényviszonyok nem változtak, pedig az órák teltek. Már rég hajnalodnia kellett volna, de a sötét még mindig betöltött mindent. A legvadabb órán sikoltoztak a falak és a korlát folyékonnyá válva lassan csepegett az Andrássy út járdájára. Pistipali keze remegett Hong pedig valami elképesztő bonyolultságú dalt dúdolt halkan. Horatio egyszer kinézett rájuk, de azonnal vissza is vonult a hálóba Hong ideges intése láttán. Ha hinni lehetett a faliórának reggel nyolc volt már mire tisztult annyit a mocsok, hogy a korlátvas újra korlát volt, az ismeretlen sikolyok és nyögések és rimánkodások is elhaltak. Valahol ugatott egy kutya és feltűnt az úton egy halványan derengő biciklista is. Az ő fényében váltak láthatóvá az éjszaka megelevenedett lényei.
-Az utolsó éjjel összesimulnak a világok. Arcotok fénye lesz csupán a Hold, mi árnyékot vethet benne.- suttogta magyarázólag Hong. - Az utolsó éjjel a világosaknak nem lesz hosszabb mint egy kilégzés. De a világ teremtményei számára végtelennek tűnhet. Olyan hideg és fénytelen lesz, hogy a démonok is elbújnak majd szivárványos szárnyaitok mögé.- mosolygott, de nem nézett Pistipalira.
-Mi ez, valami jóslat?
-Természetesen ez egy jóslat. Legendáink és meséink felölelik a múltat és jövendőt.

A biciklis lassított és hátrafordult. A mögötte egyre gomolygó füst lábakat eresztett és finoman megállt a biciklivázon. A fickó lepattant és futásnak eredt. A sűrűség pedig cuppanva tapadt a hátára mint egy porszívócső és szívta szívta ki a fényt a fickóból.
-Hé! - pattant fel Pistipali. - Te az mi és mit csinál vele?

-Nem tudom a nevét. - ráncolta kicsit Hong a homlokát, de nagy megindultság nem tükröződött rajta. - De azt az erőt szívja ki a lovasból... akarom mondani a biciklistából, amivel megvédhetné magát. - elgondolkozott - Mintha a kardot csavarná ki a kezéből.

-Be kéne mennünk. - pattant fel Pistipali. - Mit ülünk itt? Minket is megtámadhat.
-Nem akarlak megijeszteni, fényes kezű, de az éjszakánk mélysége az ilyenektől beláthatatlan. Hova akarsz előlük bújni? - Hong hangja inkább volt unott mint ideges. Pistipali megdermedt.
-Biztos vagyok benne, hogy ha meg akartak volna támadni már megtették volna. - fejezte be Hong. - Túlságosan ragyogunk az ő ízlésüknek. Nem mernek velünk kezdeni. Gyáva férgek.
-Nagyon magabiztos vagy. - Pistipali horkantott egyet - Remélem nem gondolják meg magukat. - visszaült a rekeszekre és tovább figyelte az utcát. A biciklis fénye vesztetten botorkált tovább. Lendülete megfogyott. Leginkább valami düledező részegre hasonlított onnan fentről nézve.
- Hol láttál te ilyeneket? - bökte ki végül.
- Ezek mifelénk élnek. Ha nem is láttam ilyen közelről, tudom hogy mik ezek. Ahogy te is tudod milyen egy oroszlán, bár sosem vettél részt szafarin. Nemde?
- Hol van az a tifelétek?
Hong bólogatott majd ránézett Pistipalira olyan komolyan és olyan keményen, hogy az autófényezőnek izzadni kezdett a tenyere.
- Tudod mi csak külsőleg hasonlítunk.
Pistipali jobbnak látta nem feszegetni a kérdést.

* * *

Csenge felébredt. A matt sötét és Pistipali hiánya kissé ellentmondott egymásnak. Sándor kékes zöld fényben derengett. Aludt. A balkonról Hong és Pistipali fénye sütött be a nyitott teraszajtón és az ablakokon. Beszélgettek. Csenge odament és megállt az ajtóban. Alig tett pár lépést, Anna is megjelent a hálószobaajtóban.
-Mennyi az idő? - kérdezte Csengét.
-Nem tudom. Fiúk, hány óra lehet, van már vonal?
Pistipali és Hong egyszerre fordult hátra.
-Kilenc lehet kb. - mondta Pistipali és rámosolygott Csengére.
-Basszus. Akkor miért van ilyen sötét? s miért világítunk?
-Hölgyeim. - Hong felállt a székről. - Jó reggelt. A fények miatt ne aggódjatok. Az természetes dolog. A valótok mutatkozik meg ezen a szépséges módon.
Csenge lenézett az utcára. Lent egy nő igyekezett, lapulva osont a fal tövében. A sötétség lényei őt is megrohanták. Anna és Csenge kővé dermedtren nézték végig a leszívását. A nő összeroskadt és ott maradt fekve pár percig a járdán. Aztán feltápászkodott és meg-megrogyó léptekkel tovább araszolt a Deák tér irányába.
-Anyuka. Édes anyuka! - Csenge tágra nyílt szemekkel behátrált a szobába, aztán megperdült és kirohant, majd megpróbálta feltépni a bejárati ajtót. Hong azonban gyorsabb volt és lefogta a lányt.

-Nyugodj meg. Most nem mehetsz. Most nem engedhetlek ki innen. - Hong hangja továbbra is nyugodt volt.
Csenge zokogott, rugdalózott és harapott. Hong rezzenéstelenül tűrte és nem engedett a fogáson, amíg
Csenge le nem nyugodott. Anna ott állt és egy pohár vizet szorongatott. Nézte Hongot. A dulakodásra előkerült Horatio és Sándor is.

Sándor vigyorogva konstatálta, hogy az úgynevezett világvége még javában tart. Nem hogy áram nincs, de jól láthatóan  a Nap sem kelt fel, amikor kellett volna. Kiállt a balkonra és a kavargó éhes fényszívókat leste.

Horatio szomorúan nézte Csengét.

-Nem engedhetlek ki, mert egyedül nincs elég fényed. Téged is felfalnának.

-De a mama és anyuka... kint vannak, otthon. - Csenge újra elsírta magát. Leült a földre és igyekezett nem hangosan felzokogni, mint egy kislány.

-Ha egy kicsit kiderül már elmehetsz, de addig nem. Addig ha kinyitjuk neked az ajtót, az azt jelentené, hogy megöltünk. Nem engedhetlek ki. - Hangja magabiztos volt, de még Csenge is érEzte belőle a valódi féltést és komolyan vett felelősséget.

-Mikor? - Csenge felnézett a mohikánfrizurás tetovált fickóra, akinek a szeme körül a ráncok folyton nevettek.

-Amint lehet azonnal.

-Én vele megyek. - szólt oda Pistipali. - Ketten csak vagyunk elég fényesek.

-Na ebből elég. - tette le koppanva a poharat Anna. - Ti láthatóan tisztában vagytok vele mi folyik itt. Tudjátok, hogy mi ez a sötét és hogy miért világítunk. Én meg látom, hogy egyikőtök sem százas. Úgyhogy lökjétek a rizsát, hogy képbe kerüljünk mi is, különben itt hagyunk benneteket, és ketten biztosan nem lesztek elég fényesek.
A három férfi rámeredt. Csenge szeme felcsillant Sándor pedig felkacagott. 

Horatio bólintott.

-Na jó. - sóhajtott egyet és a szeme rávillant Hongra. - Az általatok érzékelt világ mellett létezik egy síkja az érzelmeknek és egy másik síkja a gondolatoknak is. Ahol mi jól érezzük magunkat, az az érzelmek síkja. Képesek vagyunk itt a fizikai világban is létezni, de nehezünkre esik...
-Ti nem is vagytok emberek? - kérdezte Csenge döbbenten.
-Attól függ, honnan nézzük. - Horatio fáradtnak és csalódottnak tűnt. - Azokhoz a lényekhez képest, akik kint várják éhezve a fényeket, mi is emberek vagyunk, de itt ebben a szobában, ha csak minket hatunkat nézzük, akkor valóban nem tartozunk veletek egy fajba.

-Csodás. - vigyorgott Sándor.

-Pillanatnyilag a ti és a mi túlélésünket is segíti, ha együtt maradunk. a fényünk összeadódik és olyan erőssé válik, hogy nem mernek megtámadni. Ha szétválunk, egyesével biztosan nagyon kiszolgáltatottak lennénk.

-Mi vagy te? - kérdezte Anna szigorúan.

-Jaj hagyjuk már ezt. Kész rasszizmus. - fintorgott Hong.

-Rasszizmus? Ez? Ne viccelj. Érzelmeken éltek, igaz? - Csenge úgy érezte megvezették mint egy kisgyereket karácsonykor.

-Szigorúan véve igen. - Horatio hangja egyre szomorúbb lett. - Valójában nem veszünk el senkitől semmit, csak ott vagyunk amikor történik, és kisugárzik ránk is.

-Akkor nincs is kereskedő családod? - kérdezte Anna Hongot.

-A családjaink valóban Budán vannak, de nem kínai boltosok.
-Miért nem vagyok meglepve? - lépett ki a hálóajtó takarásából Tamás. - A szemetek sem áll jól.
-Jól értem? Nem is vagytok emberek? - Pistipali nehezen dolgozta fel a hallottakat.

Hong idegesen köhhentett.

-Horatio, ha megengeded. Ennyien akár biztonságosan haza is juttathatnánk a lánykát. Aztán elköszönünk. Addigra talán a Nap is felkel. 

-Igen. - pattant fel Csenge. - Bár én egyedül is elindulok, ha kiengedtek végre. - aztán ránézett annára. - Neked is haza kellene menned. Sándor? neked nincs családod?
Sándor megcsóválta a fejét. Árvaházi gyerek vagyok.
-Nem kérhetem hogy kísérjetek el, és valóban elindulok egyedül ha kell. - szögezte le Csenge.
-Nem mész te sehova egyedül. - morgott Pistipali. - Mik ezek a lények?

- Képzelj el egy többrétegű mosogatószivacsot, ami magába szív mindent. Az egyik fele a fizikai világ, a másik a szellem sík. A sok mocsok eloszlik ebben a szivacsban, egészen addig, míg a mosogató isten össze nem nyomja azt. Az összes mocsok igen szűk helyre összpontosul. A határok is elkenődnek. Nincs odaát meg szellemvilág. Egyetlen sík van, azon próbál túlélni minden. A sok mocskos vágy és gondolat, a sok szerteokádott teremtménye az öntudatlanságotoknak most konkrétan eltakarja a Napot. Össze van nyomva a világ minden síkja. Vagy ha úgy tetszik a világ nagy játszószőnyegét feltekerték, és minden cucc ebbe a végébe gurult. Ezt történik most. A Nagy Restart. A maják új naptárat akartak szerkeszteni a szivacsmosás utánra, de sajnos nem élték meg. Ti viszont igen. - Horatio elnézett mellettük, ki az ablakon. - És mi is. Menjünk. - nézett vissza Csengére. - Igazad van. Ha veletek is elveszünk, úgyis mindegy.

-Meg kéne várni... - kezdte Hong most már idegesebben, de Horatio elé lépett és az arcába sziszegett.

-Mostanáig elbújva vártam, ahogy tanácsoltad. Elég. Kimegyünk és felmérjük az erőnket. Valószínűleg szükség lesz még rá napkeltéig.
Hong egy pillanatra megrogyott majd kisietett a konyhába összekészíteni a csomagjaikat.

 * * *

Biciklit könnyen találtak. A fénykörük ezer színben játszott. Az utcák koromsötétek és teljesen kihaltak voltak. Az áramtalan matt sötétben alig láttak pár métert előre. Biciklivel tekerni orosz ruletthez hasonlított. A kátyúkon és szertehagyott tárgyaktól, tetemektől és fel-felbukkanó kutyahordáktól igen körülményes volt a haladás. A fénykörükön kívül mintha felbomlott volna a világ szövete. Dzsungel rikoltozó madarai, tengerzúgás, gépek súrlódó kattogó zaja, sült hús és hársfa illat keveredett ganészaggal és rothadó lomb szagával. Horatio ment elöl és semmi körülmény nem állíthatta meg. Se a motorosok felbukkanása nem késztette megtorpanásra, sem a vízesés párája ami az Orczy kertnél borított be mindent, a masírozó klónkatonák és az embereket marcangoló szörnyek nem vettek semmit stabil tempójából. Arca penge volt ami fényével kettévágta az éjszakát.

Az Europark előtti fények messziről hívogatták őket. A buszforduló közepén a füves kis placc szélén 20 centinként fáklyákat szúrtak le. A tüzes végű kerítésen belül sörpadok, hálózsákok és bográcsok látszódtak a sok vidám ember között. Valami ska zenekar játszott és összességében fesztiválhangulat uralkodott az őket körülvevő armageddon közepén. Horatio közelebb gurult.

-Emberek. - kiáltotta hátra. - Gaia gyermekei. Barátaink ezen a nehéz napon. - fülig ért a szája.
A legtöbb ember vörösen izzott, valami mély belső ragyogással, időnként ezüstös villanások futottak végig rajtuk. Csenge is közel gurult és fürkészte a vigadókat.

-Áron? - kiáltott be az egyik bőrruhás, rocker forma fazonnak. Az hosszú haját dobálva headbangelt éppen egy sörpadon ülve, kezében sörrel.
-Jah! - fordult felé abbahagyva a fejrázást. - Hé, te kicsi lány. Jössz be, de gyorsan! - mosolygott felé miután felismerte. - Gyere előre, a meki felől van a bejárat.

-Mit csináltok? - érdeklődött Csenge, eleresztve a füle mellett az invitálást miközben a többiek is a fáklyasorhoz gyűltek mellette.
-Fényt hozunk ebbe a kibaszott sötétbe, tudod. Együtt világítunk, hogy keljen fel a hold, együtt hívjuk a fényt. Mondjuk a hold az jó cél. - morfondírozott belegondolkozva a sörébe - Napot többen kéne hívni, na. - vigyorgott. - Hogy baszódjon meg az a sok kibaszott árny! Rajtunk nem fognak ki!

-Úgy van! - szólt Horatio és széles gesztussal meghajolt Áron előtt.
-Ez meg ki a faszom? - hunyorgott Áron.

-Jó arc. Hazakísérnek. - Csenge már indult volna, de aztán mégis megkérdezte. - Mamáról tudsz valamit?
-Nem tűntek el sokan. Ha a mamádnak baja lenne, tudnánk róla. Voltak itt is, de jobbnak látta hazamenni. Nálatok gyűltek sokan, nehogy sötéten találják a házat, akik nála akarnak maradni reggelig.
-Már reggel van, haver. - bökte ki Sándor, de nem foglalkoztak vele.
-Induljunk. Gaia gyermekei vigyáznak a fényre. - Mosolygott Horatio. Áron felállt és odajött egészen a fáklyák mellé, a kis társaság fénykörébe.
-Micsoda díszes társaság. Hódolatom. - mondta vigyorogva és esetlenül meghajolt ő is. - Jó kezekben vagy Csenge, ezekkel elengedlek. Na nézd csak, a Pistipali! Apád már égen földön kerestet. - kurjantotta vidáman.
-Mondd meg neki, hogy megvagyok. Majd hazamegyek, ha tudok.
-Jól van. - intett Áron és hátrébb lépet. Horatio már bele is taposott a pedálba. A konvoj befordult a Wekerlére.

 * * *

Miután mamát jó egészségben találták a konditeremből két vörös fényű sráccal és hat szomszéddal körülvéve, kedélyesen adomázgatva, Csenge megnyugodott. Eltelve a hálától, hogy a kis csapat hazakísérte kötelességének érezte hogy fényével segítse Anna hazajutását is. Gondolták ugyan, hogy a Wekerlétől Újpestig nem lesz olyan sima az t, de arra egyikőjük sem számított ami eztán következett.
Az Üllőin majd a Hungárián terveztek haladni, de a Stadion környékén előbb Hong majd Horatio is rosszul lett. Épp csak le nem estek a bicikliről, fényük pedig megfogyott.
-Mi a fasz van? - értetlenkedett Sándor, aki a sereghajtói poszthoz ragaszkodott addig.
-Nem látom, hogy bármi támadnak minket. - nézelődött a fejük fölé Pistipali. - Mondjatok már valamit srácok.
-Ütik a népet. - szólt Horatio és még jobban összpontosított, hogy beletaposhasson a pedálba.
-Merre? - kérdezte Anna. - ha az enyéimnek baja van, azon már úgysem lehet segíteni, ha meg tudunk nektek segíteni, tegyük meg.
Horatio megállt.
-Tényleg eljönnél? Ez harcot jelent. Konkrétan vérontást. Már ha odaérünk egyáltalán.
-Odaérhetünk. - morrantott Pistipali. - Csak mondd meg hova.
-Budára. - szólt Hong. Gellért szállóban vannak.
-Itt mindjárt? - vigyorgott Sanyi. - akkor tán induljunk.
-Anna? - Csenge félve pillantott az útitársnőjükre.
-Mehetünk. Tudnak magukra vigyázni. ahogy mondtam.

* * *

A szálló ugyanolyan sötétnek és lakatlannak látszott, mint az összes többi épület. A pirkadat tovább késett és a két szivárványosan fénylő társuk fakon homályló kóktag árnyékká aszalódott mire odaértek.
-Elkéstünk? - kérdezte Csenge, de közben a hátizsákjából a Hong által még a lakásban bepakolt késeket kezdte kicsomagolni.
-Még vannak életben páran. - Nyögte Hong. Horatioval bemegyünk és remélhetőleg megoldjuk.
-Aha. - bólogatott Pistipali. Nyilván ti ketten, akik alig álltok a lábatokon. - megvizsgálta a késeket. Remek konyhai acélkések voltak.
Horatio megállt előttük kezében egy húsvágó bárddal. Kihúzta magát.
-Bárhogy is alakul hálásak vagyunk neketek mi és a népünk hogy harcra szánjátok magatokat értünk.
-Hinnye de fennkölt lettél. - vigyorgott Sándor. Horatio nem törődött vele.
-Akkor lesztek a leghatékonyabbak ebben az összemosódó világban ha elhiszitek, kétségek és félelmek nélkül, hogy bármire képesek vagytok. Mert ez így van. - Horatio komolyan nézett rájuk, majd átadta a kardokat.
-Hát ez kibaszott bizarr. - vigyorgott Sándor.
-Az. - bólintott neki Hong aztán előrelendült a lépcsősor felé.

Nem volt hosszú az első összecsapás. A hollerek magas vézna alakja, irracionálisan megtáguló orrlyukai felett vaksin világító írisztelen szemekkel néztek le rájuk. Ők nem féltek az első percben. A hatlábú pokolkutyák másra számítottak és meg is szenvedték, hogy nem tekintették őket ellenfélnek. A hollerek azonban mások, azok értenek a mészárláshoz. Sándor mellkasán lassú kimért mozdulattal vágtak fel, az első mire Csenge egy üvöltéssel lefejezte a szörnyeteget.
Addigra leértek a harcosok az emeletről és befejezték amit ők elkezdtek. Az olajos tócsákban heverő tetemek körül ott voltak a megszáradt szivárványos fröccsenések, megannyi túlvilági szerzet élete, kioltva. Horatio előtt minden harcos térdet hajtott, majd felkapták a sebesülteket és felrobogtak velük az emeletre.
Sándor eszméletlenül feküdt a hevenyészett ágyon rengeteg hasonlóan súlyos sebesült között. Csenge és Pistipali tanácstalanul térdeltek mellette. anna vizet próbált szerezni. A mindenféle hétköznapi arc összemosódott egyetlen derengő masszává. Próbáltak figyelni, de a homályos teremben mindenkinek fájt valamilyen vagy éppen kötözött valakit. Nyöszörgés, jajgatás és megakadó lélegzet adott egységes zúgást a teremnek. Horatiot és Hongot valahova elvitték. a két férfi sok sebből vérzett és szinte eszméletlenek voltak már addigra. a folyosó ami a lépcsőházra és a liftre nézett négy páncélos, űrgárdista formájú harcos védte. Anna lassan vissza talált a mg mindig eszméletlen Sándorhoz. Mellkasán a hosszú seb kinyílt és most áradt ki belőle Sándor türkiz fénye. Anna megpróbálta megérezni Sándor gondolatait, ahogy az elmúlt napokban már annyiszor puhatolta ki. Sándor ott volt ugyan, de messze nem a testében. Tudata körbeölelte őket és knyelmetlenséggel harcolt.
-Kicsi neki. - mondta ki Anna meggondolatlanul.
-Mi kicsi?- nézett rá Csenge és Pistipali egyszerre.
-A teste. -Anna nyelt egyet. - Olyan mint egy penge. Egy obszidián penge. Nem fér sehogy sem ebbe a testbe.
-Emlékszel hogy gyógyítottál meg a rendőrautóban? - nézett Csenge reménykedve Pistipalira. - akkor a kezed világított és meggyógyítottál.
-Aha. - bólintott sután - Emlékszem, de nem csináltam semmit.
-csak nem akartad hogy meghaljak.
-Jah.
-Nah. gyere tedd a kezed Sándorra, ahogy én. Látod. És akard hogy éljen.

Sándor látta őket. Kis pondró emberek, alvó kis lelkek valami maszlag béna testben. Nézegetik a világot a kis zselés golyó szemükön át. Próbálják felfogni ami a szűk kis agyukba nem férhet bele. Ahogy ő sem fér ebbe a vézna kis testbe.
Akkor megérezte ahogy Pistipali és Csenge kinyúlt érte. Kezük a testen, a test energiáival matat, de a szívük, az a varázsszív, ami mindenkiben gubancos szikrázó fonál, de bennük valahogy élesebb. Az a szív ami kinyúlt felé, át a lagyma széttetovált agyongyötört testen elérte őt. Elkapták és úgy fogták, mintha a csuklóját és a bokáját fognák vasmarokkal. Sándor, illetve az ami Sándorként e testbe költözött pár éve már most elcsodálkozott.
-Miféle erő ez? Nem nyernek velem semmit? nem kellek nekik? Miért ragaszkodnak hozzám ennyire?
A szorítás nem enyhült. Sándor lényege pedig döntésre jutott. vagy magát változtatja meg vagy a testet, hogy beleférjen. magán folyton változtat. ha nem tette volna nem lenne itt. Halhatatlan lénye elhagyott valamit hogy felderítsen sosem látott utakat. a testet tehát. azt kell megváltoztatni. nem kell nagyon, csak hogy egyáltalán hordásra alkalmas legyen.
Megtette.
Csenge és Pistipali keze alatt Sándor alakja megremegett. A kb 180 centi magas vézna test megnyúlt, és immár inkább tűnt 190 cm nek. Karjain a pucérnő és a vursli a világ tetoválások köré idegen betűkből szöveg kunkorodott.
-na bazd meg - szakadt ki Csengéből. - Ezt mi csináltuk?
-Hát. - Pistipali felvonta mindkét szemöldökét, de a kezét nem vette le Sándor hegedő mellkasáról. - Nem hiszem.
Sándor újra a testében volt. Emlékezett hogy halhatatlan. Emlékezett rá, hogy ez csak egy test és égetően emlékezett arra az erőre ami magabiztosan és bonthatatlanul tartotta Csenge és Pistipali kezében, szívében.

* * *

A hollerek és a pokolkutyák mellé valami démoni póklények is betársultak. Az éhségük annyira mardosó volt, hogy néha az emberszerűek is érezni vélték. Tomboltak és örjöngtek. Bármilyen szabad bőrfelületet rátapadtak és extázisban gerjesztettek még nagyobb pánikot. Néha, amikor két ütés között egy levegővételre megálltak Csengéék is látni vélték ahogy a félelem vastag kocsányokkal öleli őket körül. Lefogja a karjukat és megbénítja a tulajdon gondolataikat és testüket. Ezt a félelemet legelik ezek a lények, de itt a fizikai világban a húsukkal együtt. A hollerek még ahgyján, de a pókokkal nem bírtak el. Ahol kettévágták őket ott újabb csápokat növesztettek pár pillanat alatt. Csak megsokszoroni lehetett őket minden vágással. Tűz söpört végig rajtuk, majd Horatio egy maroknyi harcossal a nyomában egyszerűen felfutott a szörnyekre és az ő harcmodorukban támadott. Elkapták a lények fejét és elharapták a nyakukat. A tengernyi láb rájuk tekeredett ugyan, de a pókok tapogató szívó szája nem érhette el őket. Horatio kezdte tombolva és énekelve rohant rájuk, és egy elképesztő harapással elválasztotta a kocsonyás testet a fejtől.
csenge leeresztette a karddá tett kést.
-Uram isten. - döbbenten meredt Horatiora aki már a következő pókra vetődött.
A felkelő nappal együtt elérkezett a csata vége is. Horatio népéből alig háromszázan maradtak. Őt magát eszméletlenül ezer sebből vérezve vitték el a mészárszékké változott folyosóról.
-Fordított spárta mi? - hörögte mikor meglátta a hordágyról Annát. - Köszönöm, hogy itt vagytok, fényességes emberek. -
Beszélt még, de azt Anna már nem hallotta, elnyelték szavait a Gellért hotel párnázott falai. Soha ennyire fáradtak nem voltak. Egyikük sem. És soha nem örültek még ennyire a város komor, ködös, füstcsíkos körvonalának, mint azon a reggelen.

Felkelt a Nap.