Politika - Horatio szavaival

Nem kellett sok hozzá, hogy ott hagyjam a fogam. Amikor begőzöltem, kb akkor éreztem úgy, hogy nincs tovább. Minden igyekezetem ellenére népem utolsó hírmondóit sem tudom megvédeni egy ilyen agyatlan véglény csapattól. Hol vannak legendás képességeink? - sikított bennem a félsz. Mert féltem ám. nem mutattam, de féltem, basszus. Hogy ne féltem volna. Ezek a mocskok mást sem akarnak, csak hogy félelmet érezzünk, úgy látszik nem csak a világi emberek, de mi a fénylények is.

Hogyan magyarázhatnám el hűséges, nem lankadó csodálatos ember barátaimnak, hogy amit belőlem érzékelnek az álca, az csalás, az káprázat csupán, amit az ő csodálatos elméjük vetít a népem, számukra felfoghatatlan formáimra. Hogy én vagyok a legkorcsabb mind között, én, akit emberek neveltek ebben a szerencsétlen nagyvárosban, amit a lakói Budapestnek hívnak. Hogy bár királyi vérem lehetővé teszi, hogy kedvemre járjam be a síkokat, hogy éppúgy megemésszem a meki kaját ahogy lakmározom az orgazmusunk hátborzongató szépségű ízeiből, vagy ahogy felfrissülök a velük együtt ugrálástól valami koncerten, vagy az örömüktől, mikor szerelmesük csókkal ébreszti őket.

Nem tehetem. Nincsenek rá megfelelő szavaim, nincsen amivel megértethetném velük, hogy bár élősködőnek tűnhetünk, a legtöbb örömüket éppen mi gerjesztjük szemben a félelemből táplálkozó seregekkel. Nem mondhatom nekik, hogy bábjai csupán eonoknak és felhőnyi lényeknek, amiket az ő félelmeik ébresztetettek és amik azóta is abból élnek, és amik éppen ezért félelemen tartják őket. nem mondhatom, mert nem hinnék el.

A csata befejeződött és mi túléltük. Kell e ennél több? Szerető családom, kik gondolkodás nélkül a Molnárnak adtak kicsivel születésem után, szinte mind egy szálig odaveszett. Húgocskám persze elbújt a legkisebb zugba. Ott várta ki mire elcsitul a zaj, s most ő kíván lenni az uralkodó. Vérsége okán persze.

Legyen. nem vethetek semmit a szemére, hiszen én magam sem voltam itt a sötét idején. Jó hogy kiebrudaltak a menedékből, és csak Hong volt, ki maradásra biztatott. De egyben ő volt az az egyetlen aki alternatívát kínált, mikor bezáródtak a kapuk az orrom előtt. Nem is értem mi vette rá ezt a kényes, jól helyezkedő piperkőcöt, hogy utánam jöjjön a neki épített luxusmenedékbe. 

-Cseregyerek! 

Nem hiszem, hogy valaha elfelejtem a félelemtől tágra nyílt tekintetüket, ahogy mint szitokszót nyálfröcsögve vágják az arcomba a lényegem.

Cseregyerek.

Milyen elképesztően távoli a gyerekkor.

Legyen csak Sophia a királynő. Vérség okán. Sem nem akarom, sem nem tudom ellátni azt a hivatalt. De azt meg fogom várni, hogy kit választanak.

Három ember és egy démon ül a szobám előtt a ledobált párnákon. A szolgák frissítőkkel járnak körbe, akad étel is. Ide süt a Nap. Már mindenki telefonált akinek volt hova. Most a tollak sercegése hallatszik csak és feszült sugdolózó várakozás. Meghalt a kirly és a királynő, meghalt az udvar apraja és nagyja. maradt három nemes ház és maradt egy kevés köznép meg hat szolga. Remek. Milyen szerencsés fickó vagyok, hogy hercegi vérem mellett cseregyerekként nem a palotában éltem. Tudok számos világi dolgot, ül rajtam a banalitás mint valami átok, de életek, és itt vagyok és pillanatnyilag én vagyok a legmagasabb rangú a díszes társaságban. Persze farmerban vagyok nem puccos cuccban, persze az oldalamon három atomfáklyaként világító felébredett ember és egy démon ül. Igen, egy démon, egy ember testében. Cigivel kínáltam, elfogadta. A bibliáról magyarázott nekem és azt kérdezte, ugye tudom mit tartalmaz a szerződésem Istennel?

Mit felelhetnék neki? Hogy most fog kiderülni?

Újabb kör. Eredménytelen szavazás. Még csak fel sem merül a nevem. Jól van hát. Itt ülünk ebben a szépséges szállodában amit egy mártírról neveztek el, a padló beitta szeretteink vérét és még nem sikerült teljesen eltakarítani az ellenségeink tetemeit sem. Mégis mit várok? Király nem akarok lenni, persze. De olyan nagyszerű lenne kimenni és az arcukba vágni, hogy én tettem fel az i-re a pontot. Hogy velem jöttek az emberek, akik nélkül esélyünk sem lett volna. de nem. Hallgatok. Próbálok uralkodni magamon.

Csenge összefeszül Sándorral. Kibékítem őket. Megmasszírozok egy vállat és mondok pár jól megválasztott szót Sándornak. Például, hogy bízom benne. Bízom benne. Benne is. Ahogy Hongban és ahogy Csengében is. Mi mást tehetnék? Nem asztalom a politika.

Néz rám. csodálkozik. Nem nevet, ahogy egészen tegnap estig tette. Megváltozott. Arra bíztatom, hogy valljon színt a többieknek, arról, hogy ki is ő. Nem tehetem hogy megzsarolom, de jobb lenne, ha ők is tudnák, hogy ki ül mellettük a színes párnákon. z a fohász ami tegnap nőtt a bőrébe istenhez könyörög. Azt énekli, hogy szánja meg őt és a pokolból, ha lejárt a büntetés emelje őt magához a fénybe.

A fénybe akar menni. Palástolom teljes döbbenetem. az emberek ismerik a sorokat, de nem ismerik a betűket. Nem látják Sándort, csak a testét.

Elmondom a kérésére ki is ő. Elmondom, hogy ahonnan ő jön ott a gonoszság a levegő amit belélegeznek, acsalás és a hazugság az étkük. Falvak felégetése Óvodás műsor és a hosszas kínzás csak ami férfihez illő munka. Elmondom nekik, hogy egyszer úgy találta nem jól van ez így. Vagy ha azt nem is, de hogy lehetne máshogy. Néha rápillantok Sándorra a jóváhagyásért, de ő csak figyel. Mondom hát tovább, hogy eljött tehát arról a helyről, bele az ismeretlenbe, idegen alakot öltött és most keres és próbálkozik. Nincs morálja, mert honnan lenne. Egyetlen mércéje is negatív. Minden, minden egyes döntést újragondol, mielőtt cselekedne, és abból választ amit az ő fajtája soha nem tenne. Ellene cselekszik a megszokásnak. Van e ennél nehezebb?

Nem figyelek a szavazásra úgy elragad a diplomata szerep. A biztos elém lép. Én felállok. Meghajol így én is. Csend van. a teremben mindenki minket néz. Észrevétlen a farmeromba törlöm izzadó tenyerem. Hongot keresi a szemem. Vissza néz rám.

-Megválasztottuk a királyt. Rád esett választásunk, Horatio Wishley.

Hangja szomorkás. Kínos ez neki. Neki és a többinek is.

-Elévülhetetlen érdemeim fényében. - Teszem hozzá kijelentő hangsúllyal. Bólint. Fasza.

Belépkedek középre. Az agyam lázasan keresi a megoldást. Lassan megyek, hogy tovább tartson.  Minden léptem kong. Az országunk romhalmaz, a nép csak egy szakadt kis horda. Senkik királya lehetek. Csodás. Beérek középre. Sosem akartam király lenni. Ott feszítenek pompás ruháikban a megmaradt nemesek. Köztük Han, a kereskedők legfényesebbike, Hong apja, aki lám, négyszer bukta el a megválasztását. A húgom duzzog  egy habos kávéval a kezében. A másik oldalon öreg mester, kihalt családja utolsó magtalan sarja. Ki lehetne nemesebb királyotok? Hű szív, eltökélt fej és bölcsesség. Ó, micsoda igények.

Középre érek és kimndom amit akkor hirtelen gondolok.
-Tudjátok jól, hogy nem készültem királynak. Bár vérem okán lehetnék, neveltetésem okán az emberek világához tartozom. Nem lenék jó királyotok.
Körbenézek, hatásvadász vagyok, nem vitás, de mit várhatnának mást egy satyrtól?
-Ezért magam mellé társkirálynak ideszólítom Hong Kam Tanirt, hogy rendelkezzen odaát, míg én az emberek világában értelmezhető problémáitokat fogom orvosolni.
Hong arca egy színház. a döbbenet úgy csorog végig rata mint az eső. Pír és sápadtság váltja egymást. Még a szája is kinyílik egy pillanatra. Nézem őt. lassan elindul felém. Mire mellém ér már délceg, gyönyörű, mint mindig. Imádni fogják. Gyakorlatiasnak és bátornak itt leszek én, helyette. Az újáépítés flemelő munkáját azonban bátran rá hagyhatom. 

-Ez az első szavam, mint királyotok.
Szólok, és a teremnyi túlélő meghajol.