Nézőpont - Horatio

Nem alszom. Már megint nem alszom. Az éhség is mar, a lelkiismeret is. Becsapom vajon őket? Nem érzem magam kémnek, de eleget néztem mindenféle lányokkal Battlestar Galacticát, hogy tudjam, hogy mindegy is. Ha elérkezik a perc megcselekszem amiért ott vagyok. Hong tökéletes. Pontosan úgy és azt teszi ami helyes. Fájdalmas a szépsége. benne van minden amit a népem tud.
Ehh.
Forgolódom. Lavante hercege az őr az ajtóm előtt, úgyhogy inkább a balkonon át mászom át Honghoz. Az ember aki mellette fekszik szinte ájult. Hong felnéz rám és apró mosoly suhan át az arcán.
-Felség?
-Felséged nem bánja ha a fiatalembert kivitetem?
-Majd én. - és már ugrik is.

Úgy állok, hogy az őr ne vehessen észre. A Hold ragyog. Hong evett de nem lakott jól. Felállok az ágyra. Mikor visszatér én ott magasodom mint egy szobor. Mosolyog. Félmeztelen embertestemen a Holdfény feltárja a sebeket.
-Itt alszom. - kijelentem, nem parancsolom, nem kérem és nem is kérdezem. Megállapítom, mint egy tényt.
De szigorúan csak fekve, felség. - válaszolja. Mindvégig meztelen. Felemeli a könnyű takarót és int. Bekuporodok. a takaró mint valami sátor. Megérkezik mellém.
-A fiatal ember ízletes volt?
-Az íze tökéletes volt, igen. - sóhajt és felém fordul - Attól tartok mielőtt levédünk magunknak egy területet rendesebben kellene táplálkozzunk.
-Ennél nem lesz sokkal rendesebb soha többé. - súgom. Látom csillanni a szemét a sötétben. A takaróra vetülő holdfény vakító.
-Meglátjuk.
-El kell menjünk előtte még a szövőhöz.
-El.
-Holnap este. Csengével és az Orral.
-Miért ragaszkodsz Csengéhez? - megrándulok kicsit. Csengének nincs dolga ezzel.
-Megjelölted. Joga van tudni kinek a jelét viseli. - hangja szelídebb, mint a szavai. Felé fordulok.
-Fáklya.
-Erről nem nyitok vitát. - felém fordul és néz. Hosszan néz. Bárcsak odaát lennénk. Az éhség marja a torkom. Megérintem a homlokát, tt ahol a királymágia szorítja neki is. Szusszan, mint aki megkönnyebbül. Az éhség pedig ezen a ponton veszi át az uralmat. a kezem rebben és ráfogok a nyakára. Fölibe kerülök, egy pillanat és már a derekán ülök a kezeim a torkán. a következő pillanatban már ismét mellette fekszem. Reszketve gömbölyödök az oldalához mint egy kutya.
Mozdulatlanná dermeszti a döbbenet és a rémület. levegőt sem vesz. aztán lassan elhúzódik és felül.
-Ne haragudj. - suttogom.
-Nem haragszom. - a keze lassan ér a hátamhoz. - Olyan vagy mint egy farkas akit ház körül neveltek. 

***

A Clarkon a híd gépészeti termében, lent a tér alatt a tüdőmnek is fáj a lélegzetvétel. a rozsda apró szemcséi úgy égetnek, mintha parazsat lélegeznék. a víz mellig ér, Csengének nyakig. Orr biccent Hong felé és úgy fogjuk meg egymás kezét, hogy karjainkból szőttes képződik közöttünk. Aztán lebukunk. Nincs talaj, csak a rozsdás keserű Duna víz. Próbálok feljutni mégis levegőért, de a többiek lehúznak. Mire átadnám magam a vergődésnek már vizet lélegzem. Egyetlen hosszú lélegzetvétel. A szemem kipattan és Hongot látom, ahogy fuldoklik. Aztán vége. Ott állunk a hártyában, a síkok közötti membrán csövecskéiben. A Szövő, vagy ahogyan mostanában hívják, a karma létsíkján. Minden sejtem reszket. nem hallok semmit. Hongot nézem. Ő engem. Bevérzett a szeme.

A nyálkás cső, amin indulunk a nyolcadik utas a halálban megénekeltetett már. Olyan mély áhitat van bennem, ahogy a lábnyomokat nézem, akik előttünk jártak itt. A Molnár nem hiszem, hogy így, klasszikusan besétálna. Akik valaha erre jártak megihlette őket a sors szövődése és számtalan alkotásban vitték hírét. Sokszor anélkül, hogy tudták volna mit is adnak át. A szövedék maga vesz minket körül. A szálak valaha volt minden létforma sorsát leképezik. Itt lépkedünk rajta. Ennyire fontos egy egy sors. Mosolygok. A fülem lassan újra működik.
Az őrzők olyanok, mint mindig. Az egyik szótlan, a másik fecsegős, az egyik erős a másik okos. kedvelem őket. kamaszkoromban idáig mertem eljönni. Megültem velük szemben és beszélgettem velük. Most Hongé a vezető szerep. neki kell szót értenie ezzel a két entitással. Én csomag vagyok, probléma csupán. 

A terem ugyanolyan. A falai a messzeségbe vésznek. A szövő idegen alakja, a két tetté szétszakadt egység most is hátborzongató. Szivárványos formámban vagyok. Tüskéim hosszúak. Színeim inkább zöldek és sárgák. Hong rám se néz. 

Nem emlékszem a szavakra, az érzésekre csak a döbbenetre. Ahogy odafagyok, ahogy felemel a nyakamnál fogva mint egy játékbabát. Hogy a kezembe nyom egy köteget a sors szálaiból. azt mondja az enyém, bogozgassam csak. Ott jelenik meg az orrom előtt a jelen pillanat, minden emberi és nem emberi lény, pókhálófinom szála, kötegekbe rendeződve, egymásba gubancolódva.
Tényleg mindegy, azt gondolom. Kezemben a köteg. nem számít. Közben a többiek szenvednek. Fizetnek az én semmimért. Ez rablás. Hátra nézek. A másik, a gombolyító belenyúlkál a lelkükbe. Kiveszegeti az emlékeket, az érzéseket, a félelmeket és örömöket. Orr mint valami mártír szinte térdre esik úgy folyatja ki a nővér elé a létét.

Elég ebből.
Felpattanok és kifakadok. Megloptak. Kinevetnek. Nem emlékszem a szavakra. csak a Molnár alakjára, ahogy kitessékel minket azzal, hogy ne feszengjek már ezen. teljesen összezavar.

***

Újra az ágyában fekszem. Újra besüt a hold.
-Nem félsz tőlem? - kérdezem halkan.
-Nem jobban mint eddig.
-Akkor nem nagyon.
-Nem.
-Itt alszom. - Tényként, ismét. Semmi parancs vagy kérés.
-Jó. - hanyatt fordul. a karja az enyém mellé simul. annyira nőiesen síma és szőrtelen, hogy megborzongok.
-nem vagy éhes?
-Nem jobban mint te. - rám néz. a fogai fehéren villannak. Elneveti magát és csak nagy sokára teszi hozzá, hogy felség.
-Tényleg bezárattad apádat?
-Kénytelen voltam.
-Biztos vagyok benne.
-Az az érzésem támadt, hogy mindegy.
Felé fordulok. az arca élén hajszávékony fénycsík.
-Mikor kifele jöttünk én is így éreztem. a Molnár szavai, hogy árad belőle a mindegy. akkor azt hittem, hogy azért mert úgyis elpusztulunk...
Felém fordul.
-... de most sokkal inkább gondolom azt, hogy össze kell olvadnunk.
-Nem. - keményen szakad ki belőle. Nem félelem hanem elhatározás hajtja. - Ez az amit csak te gondolhatsz így.
Felülök. Úgy érzem magam mint kit arcon csaptak. Ő továbbra is fekszik, csak hanyatt fordul. Feketéllik a teste a fehér ágyneműben.
-nem olvadunk össze. Nem lehet. Nincs ilyen opció. meghalnak ők is sokan, és az emberek hite ki fogja termelni az újabb generációt.
-Akkor miért mindegy neki? - nem értem. Őszintén nem értem. a kezem remeg a félelemtől. Örülök, hogy nem látja a sötétben. aztán kinyújtja felém a kezét. Megborzolja a sörényemet.
-Mert még egy félvér szivárványos is nagy érték.
Önkéntelenül is sóhajtok.
-Elsármoltál, bazmeg? - kérdezem nevetve. A keze az arcomon, lecsúszik a nyakamon a vállamra.
-Nem tudlak. - mondja halkan. szinte csak tátog  - sajnos.
Jakab kopog be. Sokszor voltam hálás a felbukkanásáért. Most azonban Hong is az. Látom a sietős léptein ahogy öltözik.

-Ha megbocsájt felséged. Sándort elküldtem információért a potensebb fáklyákról. Most ért vissza.
-Egy perc és követlek, felség. - kiszállok az ágyból és nem tudom leállítani az agyam, ami újracsoportosítja és értékeli az emlékeimet.