járókelő

Lassan mozdult, mint az a macska, amelyik a kutya kenneljében lopakodik, míg a kutya alszik. Lassan mozdult, először csak a rekesz peremét fogta meg, aztán belecsúsztatta a kezét, közben kicsit félrebillentette a fejét, mintha a felső polc egyik dobozának feliratát olvasná. Aztán kihúzta a rekeszből a zsákmányt és kabátjába csúsztatta. Csak a keze mozdult villámgyorsan. Minden más tagja mozdulatlan maradt. Egyetlen villanás. A keze újra a rekesz peremét fogta hanyagul. A biztonsági őr tekintete füstölgő pontokat égetett a kabátjába. Nem törődött vele. Aztán levette a dobozt a polcról és elmélyülten tanulmányozta, aztán fejcsóválva csalódottan visszatette. A biztonsági őr tovább ment.

Később, mikor eladta azt mondta kapta, de már van egy másik. A boltos vállat vont. Kint hét ágra sütött a nap. A kabátja alatt ott lapultak a jegyek. Inge szaglott már és a farmerja is szétfeslett a combján belül. Kopasz fejét már megfogta az idei nap. Szemei élénken világítottak barnuló homloka alatt. Mosolyogva lépkedett,  hosszúakat és lendületeseket, maga sem tudta hova.

Reggel bedobta a felest és a pirulát. Gyönyörű kerek kis tabletta volt. Nem is igazán tudta mi. Egy lomtalanításkor találta egy kupac másikkal együtt. Igazából mindegy is volt, csak pirula legyen és feles. Jártában a tömeg úgy tapadt rá, mint a pókháló. nem csak szagok, hanem érzések és gondolatok is. Vitte őket magán tovább, néha felismerve, hogy ezek valaki máséi, máskor sajátjaiként szeretgetve lenyomatokat. Voltak emlékek, szerelmek, örömök is persze. De legtöbbször magány és félelem. Ezeket nem tartotta meg és rögtön felismerte, hogy valaki másé.

Aztán úgy gondolta biztosan tart valahova, egy kávézóba, biztos. Valakivel találkozik. Igen. Az aluljáróban aztán rutinosan tántorgott neki a jegyet vásárlók sorának és egy jó szagú nő tárcájából sebészi precizitással emelt ki egy kék bankjegyet a sok közül. Elnézést kért és mosolygott. Nem volt részeg. Nevetett a szeme. Aztán elment a kedvenc kávézójába és ivott egy kávét, míg várt. Várta azt a barátját akivel annyi közös ügyletük volt, aki most is tartozik neki, és aki persze késik. Hosszú lábait keresztbe téve, hanyagul könyökölt a szomszédos szék támláján, kint a napon. Inge hajtókája gyűrött volt, de sármos arcán nem sokat rondítottak az évek. Csak az árkok a szeme alatt, azok nem akartak múlni és a kézremegés.

Nem ivott sokat, Többnyire csak egy-egy felest, mindenképpen töményet, de csak egyet. Sosem volt részeg. Azt gondolta fiatalabb korában sokat  ivott és sokat nőzött, és mostanra, így túl ötvene már megállapodhatna.

Voltak szerelmei, ábrándos szép nők. Sötét hajjal és okos szemekkel. Szeretve óvó természettel. Több is. Elhagyták őt, nem értve a zsenit, aki keresi az útját.

-Hosszú az élet. - sóhajtotta mosolyogva, és hunyorgott az emberekre.

Úgy ült le mellé, mintha őt várta volna.

-Bocs a késésért. - mondta neki hanyagul és az itallapért nyúlt. Robosztus testének szűk volt a szék.

-Semmi gond. - jött a laza válasz. Meglepettségnek semmi jelét nem adta egyikőjük sem.

-Mi újság? Család? Lányok? Jól vannak?

A világoskék szemekben egyetlen csillanás volt csak, aztán újra a derűs szemlélődés.

-Felnőtt nők már. Nem lógnak folyton az apjukon.

-A kicsi csak 14, ne viccelj! - rá mosolygott és intett a pincérnek.

-Igen... - mosolygott elrévedve a másik.

-Jah és fogadd részvétem, cimbora. - nézett fel az itallapból, majd egy pillanat múlva megszorította a másik kezét.

-Mi? - tért vissza a jelenbe a másik és belekortyolt a kávéba, csak hogy kibújhasson a kézszorításból.

-Apád temetése, most volt kedden, ugye?

-Igen. - az arc összeesett. - Igen. Nem mentem el. Nem bírtam volna végignézni. - Szemei megnedvesedtek, remegő kezeivel babrált.

-Már csak a bátyád él, ugye?

-Igen. - majd felpillantott a nagydarab fickóra. - Ismerted apámat?

-Persze. Szelíd kis öreg volt. Mindig kihúzott titeket a szarból.

-Ki. - kiitta a kávét. - Hoztál pénzt?

-Ja nem. Pénzt nem, csak a kilakoltatási jött meg, meg egy kőrözési papír. - könnyedén nyújtotta át. aztán megköszönte a pincérnek a kávét és odatolta a másik elé. - Maradj még egy kicsit, rád fér a napozás, olyan sápadt vagy. - Azzal felállt és elindult a park felé.

A két rendőr összenézett és megálltak a kávéház előtt.

-Jó napot! - lépett oda határozottan az egyik, kezében egy kis szerkezettel.

-Jó napot. - mondta erre ő és hunyorogva próbálta kivenni a vonásaikat.

-Szabad elkérnem a személyigazolványát?

-Persze. - mosolygott ő és a belsőzsebéből előhúzta a személyiét. Meg volt már vagy két éve. Juditnál készítette igazán nagy gonddal. Négy másikból építette meg. Igazi remekmű volt. Judit mosolygott is rajta és azt mondta, ez az ő megkésett mestervizsgája. A rendőr nézte aztán visszaadta.

-Köszönöm, Kovács úr. Viszlát.

-Viszlát. - hagyta rájuk és eltette a személyijét. Aztán felbontotta a borítékokat, amik mind Szabó Tamás névre szóltak. Nézte a szöveget de nem látta a szöveget. Azt gondolta ezek szerelmes levelek az egyik régi nőtől, aki Amerikába költözött és most vágyódva ír neki.