Hong

Mélységi mámor. Olyan gyorsan harcolunk a végén, hogy az emberek nem tudják követni. Olyan a lépésünk mint valami őrült tánc. Ellépek a fröccsenés sugarából. A páncélom iszamos. Horatio bevadul. Felfénylik mint az izzó kihúnyás előtt. Érzem a fájdalmát, persze, a királyrituálé miatt. Amúgy is tudom min megy keresztül. Jobban figyelem őt, mint az egész udvar együttvéve. Kezd megkattanni. Az embereit figyeli és a démont. Az csak fekszik és vár. Odaát nem látszik jól a valója. Én nem ismerem azokat az erőket amik őt egyben tartják. Horatiot kell védenem, ez a feladatom. Kénytelen vagyok megfeledkezni minden egyéb kötelességemből agy ígéretemről. Horatio felpattan egy éppen dőlő monstrumra és elüvölti magát. A mozdulatai mintha egy farkastól tanulta volna, a vérszomja egy vámpíré, a tekintete okos és hideg, amilyen csak egy túlföldi tud lenni teste majdnem teljesen emberi. Ráugrik a rémre és leharapja a fejét.
Megállok, kezemben a családom kardja megremeg. Horatio feláll messze köpi a mocskot a szájából. Szélesen vigyorog. Szája feketéllik az átkozott nedvektől.
-Még! - üvölti és a csapatnyi szivárványharcos felkiált vele.
Apám jut eszembe a szavazás második körében, ahogy szépen formázta a betűket az egyik utolsó lúdtollal. Ahogy kanyarította a saját nevét elegánsan, jól begyakorolt könnyedséggel. A kezembe nyomta a tollat és jelentőségteljesen intett. Biztos volt benne, hogy az ő nevét írom. De hogyan is írhatnám?
-A királyság nem a király, vagy egy család. A királyság önálló entitás, akarata, iránya, ihlete és spontaneitása van. Buja és számító mint egy Madam. - vakantotta Horatio egy szétdorbézolt hajnalon, csatakosan és sörszagúan, valahol a nagy körúton bandukolva, hónapokkal ezelőtt. - Ha van egy kis esze, nem veszti el a meglévő királyát egy jó darabig, mert nem nevelte ki az utánpótlás csapatot.
-apám alkalmas lenne. - vetettem oda hanyagul, csak, hogy lássam, mennyire reálisak szerinte ezek az elképzelések.
-Apád egy pöcs. - Horatio mindig kimondta a nem volt tétje, amit gondolt. - ár ne is haragudj, drága lovagom.
szerettem, mikor lovagjának hív. Sokkal jobban harcoltam mindig is nála. sokkal könnyebben megtanultam az etikettet és a bölcselet énekeit is. Nyelveket, családfákat, bármit. Kivéve a zenét. Horatio született mókamester volt. És bár gyermekkorunkat távol töltöttük egymástól, ifjúi éveinkben elválaszthatatlanok voltunk. Legalábbis addig, amíg ki nem tagadták a húga miatt.
Ez jut eszembe, ahogy nézem őt, a kitaszított és visszafogadott, egyszer már elcserélt gyermeket. azifjút aki mára férfivá érett, és bár vérünk, de idegen is, érthetetlen reakcióival, vakmerő kivagyiságával egyben komolytalan is. Fittyet hány a tradiciókra, a szokásokra és rendekre. Betakarózik a magányával.
Most itt rohan el mellettem, csonkok jelölik útját, ajkai az álla és a fél arca vérmocskos és hangosan nevet. Tetoválásai, melyet annyira tiltottak neki szétrebbennek a kezeire. Hagyom magam és elengedem az érzelmeit magamban. Egy vagyunk. Mi vagyunk a király. Előlépek és magasra emelem a kardom. kiálltok én is és előre lendülök. Vértől iszamos a márvány, megcsúszom.

* * *

A zene messziről hallatszik. Lassan poroszkálok a Margitszigetre. Megállok a szobornál és nézem a kikapcsolt zenélő kutat. Hogyan vezessem elő neki, hogy szét kell váljunk? Hogyan magyarázzam el neki, hogy a nemesek fejei nem tűrik el, hogy odaát intézkedjen. Minden tradíciónk megcsúfolása volt engem maga mellé emelni. Csak olyan esetben lehetséges ez, ha a társ uralkodó a hitvese is egyben. Már pedig én nem vagyok az.
Felállok a kút széles peremére.
Pedig lehetnénk. Emlékszem mikor visszatért a palotába. Ifjú volt és csontsovány. Az embernő aki elvitte meghalt, és így jog szerint az ő élete visszaszáll a palotára. Sajnálatos, hogy a cseregyerek, az az embergyerek olyan hamar meghalt. Horatio mint egy kis vadállat bolyongott a termekben. Természetes volt, és a jó modor is azt diktálta, hogy mellé szegődjek. Nem terveztünk semmit, csak összenőttünk, mint folyton rivalizáló testvérek. Megismertem a harcmodorét, megismertem a porcikáit is. Azt az izmot a nyakán ami csak akkor feszül meg ha ideges. A szeme csillanásait, ha harcra vágyik vagy ha nőre. Mindenünket összemértük, a tehetségeinket a sármunkat és a testünk méreteit is. Most pedig ennyi évvel a palotabéli első hetei után osztozunk egymás terhén. Érezzük a másikat. Ebben is jobb. Sokkal előbb megért, mint én őt.
Elrohan mellettem ismét egy falka farkas. a nagyja ugyan ember, de színre azonosak. Összerezzenek a látványuktól, pedig nem foglalkoznak velem.
Körülnézek, és fel is ismerem azt a önfeledt zabálást amit csak ő tud. Minden alkalommal szégyenkezem miatta.
A lakás amit kialakított nekem, sokkal inkább kényelmes neki, mint nekem. A falak beitták az öröme ízeit. a lapadőn ott vannak a foltjai és a tükörbe zárva mind a nők, kikkel szórakozott és táplálkozott helyettem.
Most is ott ül egy lányka előtte. Ó, Csenge az. Fiatal lüktető élet. Megérem ha szereti körbevenni magát vele.
Apám nem büszke, hogy hitvesi címem van, de a farkam nem illette még Horatio királyi nyílásait. Ahogy elnézem nem is fogja egy hamar. Felnéz, üdvözöl.
A farkasok egyre jobban zavarnak.
Ő nyugodt. Megérinti a karom, a szíve felfénylik. Folyton etet.

* * *

Ez a farkas szövetség hátborzongató. Csak úgy a kezembe ugrott a kard is. A lakásból is kitúrt, és most mehetek vissza apám elé hogy beszámoljak. Király? Én? Ugyan. Ő valóban olyan mint egy reformer uralkodó. Egy gyors eszű, adrenalinfüggő hadvezér. Ma éjjel telihold. Jó lenne védett helyen átvészelni, ha már a lakásom az embereké lett.
Azok a kötések, amiket a húga pakolt ránk, nem voltak ilyen súlyosak. azokkal valahogy el lehetett távolodni egymástól. Ez a király kapcsolat azonban olyan mint valami kötél. Minden méterrel egyre jobban belém mar.
Remélem ő is ilyen húsbavágóan érzi a hiányomat.