Mementó

A pince nyirkos volt és penész szagú. Az ázott újságpapírokon a hatvanas évek évszámai váltakoztak. Vizes lapjaik szétválaszthatatlanul lapultak egymáshoz. Pont úgy, ahogy a szűk helyre bezsúfolt fáradt emberek szaga. A férfiakat a pince végébe, a nagy kiöblösödő terembe terelték, míg a nőket az oldalsó vasrácsos cellákba ötösével. A húgyszag az izzadságszaggal keveredve ülte meg a levegőt. a penész pikáns csípőssége csak fűszer volt rajta. Olyan sokan voltak, hogy leülni nem lehetett, de a kisebb testűek nyugodtan alhattak, mert a körülöttük állók a rajtuk megoszló tehetetlen súlyukat elbírták. A nagyobb darabok, mint amilyen Pistipali is volt kiszorultak a fal mellé. Kezdetben egy fickó valaki elvesztette a türelmét és kiabálni kezdett. a mellette állók egyszerűen leütötték és kézről kézre emelve, mint valami bizarr bodysurfing kiadták. Kint aztán a szemük láttára végeztek vele az őrök.

Vizet páróránként locsoltak rájuk, slaggal. Olyankor mindenki helyet változtatott. Az elsők igyekeztek hátrább kerülni a metszően hideg vízsugártól, míg a hátsók szomjúságuktól hajtva igyekeztek közelebb kerülni a vízhez. a fal mellett állókat ilyenkor a falban maradt magányos szögek okozta fájdalmas sebek veszélyeztették legjobban, míg a beljebb állókat annak komoly esélye, hogy lecsúszva a lábak alá kerülhetnek. Az emberek hamar feladták az üvöltözést, a szitkozódást és mint valami leszedált nagytestű állatok némán álltak a sötét pincében. Nappal az egyetlen pinceablakból is csak tompán szűrődött be fény. Mivel üvege nem volt a levegő gáttalanul örvénylett közéjük.

Pistipali a falnak vetett háttal állt. Mellette egyik oldalról egy magas puha suhanc, másik oldalon egy kopaszodó vizes tekintetű negyvenes férfi volt. Előtte, a mellkasának préselődve egy nagyon lassan lélegző zsíros hajú alacsonyabb fickó volt.  Mindüknek zavaros volt a tekintete. Éhesek és fáradtak voltak.

Pistipali ruhája még mindig ázott volt az előző vizezéstől. Szerencsére alig ivott, így csak lassan vált a vizelési inger mardosóvá. Nem ette meg a bedobált kutyakaját. Próbált higgadt maradni és figyelni, amennyire telt tőle, az őröket.

Visszafele kapták el őket rendőrök. Addig nem is gyanakodott, míg csak a papírjaikat nézték. Aztán valami sokkolószerű cuccot nyomtak a nyakának hátulról, és sötétlilába fordult a világ. Annát nem látta azóta sem. A lábadozóba ébredezett. Nem kezdett tombolni. Finoman megfeszítette az izmait, de azok alig reagáltak. A lábát sem tudta megemelni, és egy szó sem jött ki a száján. Amint düledezve meg tudott állni, azonnal betolták ebbe a cellába, a többi lassan magához térő arc közé.Két nap telhetett el. Ennyi elég is volt az elvaduláshoz. Pistipali lassan a rács felé csúszott. Kezdett emlékezni dolgokra. A nevére például, ami mindig nevetség tárgya volt, ha be kellett mutatkoznia. És ezen mit sem enyhített a tény, hogy az apjának és a nagyapjának is ugyanezzel a névvel kellett élnie. Eszébe jutott a sötétség, és benne Csenge a biciklin, akire vigyáznia kellene. Ehelyett ő ott hagyta valami punkra hogy a másik lányt hazakísérje. Marta a lelkiismeret. Egyik nőről sem tudta, hogy él e egyáltalán. A rácshoz érve belekapaszkodott. Az őrök kártyáztak egy keskeny asztalka mellett. Rendőregyenruhában voltak. Rájuk sem néztek. A nők felől néha nyöszörgést, néha sikolyokat lehetett hallani. Könyörgést sosem. Pistipali az arcát a rácshoz nyomta. a mellette állók a hátukat vetették a rácsnak és aludni próbáltak. Pistipali próbálta felfogni mi történik.
Nem mondtak nekik semmit. Se követelőzésre se ígérgetésre se nagy nevekre hivatkozva nem. Válaszra sem méltatták őket, még csak fel sem néztek, csak a szigorúan összeszorított néma szájuk mutatta, hogy valójában hallják őket. Nem tűnt egyik fickó sem a foglyok közül olyannak, aki bűnöző lenne. vagy nem jobban, mint egy átlagember a metrón. Pistipali a sötétre gondolt és az abban folydogáló entitásokra, amik már rossz álommá fakultak a fejében. Valahogy érezte a hasonlóságot az őrök és a lények között.
Közeledett a slagolás ideje. A folyosó szürke homályában felbukkant a váltás. A két kártyázó megkönnyebbülve emelkedett fel a helyéről. Az egyik a csaphoz indult a másik a slagvéget kereste meg a hosszú koszos sárga tömlő végén. az újat hátrább maradtak a falnak támaszkodva. Az egyik szotyizott, a másik elégedetten méregette a kalickájukat. Pistipali szembefordult a ráccsal és megmarkolta. Nem látványosan, de elég stabilan. Az emberek morogni kezdtek. keresték a legoptimálisabb helyet a vizezéshez, és ettől mindenkinek pozíciót kellett váltani. Pistipali a csapnál álló őrt figyelte.Amikor a férfi keze ráfeszült az öreg csapra elképzelte a vízsugarat ahogy végigdübörög a slagon és mint valami energianyaláb szétmállasztja a rácsot. A víz meg is érkezett. A szokott megdöbbentően erős nyomással vágódott a testüknek. A mellette állók igyekeztek elfordulni. A vízsugár a ritkás rácson át bevágódott a nyílásaikba. az orrukba fúródva feltört szinte az agyukig. Pistipaliba bele nyilalt a felismerés. A Gellért halljában, annyira közel jártak a halálhoz, mégis az egyetlen jó tanács, és végül az egyetlen használható fegyvere a hit volt, hogy képes rá. Most a vízsugárral  az arcában, a hideg acéllal a kezében úgy döntött, hogy képes kijutni. Elüvöltötte magát és a valóság kenőcsössé vált. Az acél megnyúlt mint a gumi és kiengedte őt. Lehajolt a vízsugár elől és ellépve a slagot tartó rendőr mellett kiemelte annak pisztolyát. A tussal arcba verte a csapnál állót és mire a falnak támaszkodó kettő észbe kapott már csak a slagos állt közülük. Pistipalira szegezte a vízsugarat, ő pedig lépett kettőt felé. A rendőr így háttal a ketrecnek szemben vele állt, és ugyanúgy két lépést tette, de hátra. ahogy sejthető is volt, a férfiak átnyúlva a rácson elkapták a rendőrt. Ő volt az egyetlen aki meghalt. Pistipali kivette az egyik ájult zsebéből a kulcsokat és kinyitotta a fülkéket és a ketrecet is. a legnagyobb rendőrről leráncigálta a golyóálló mellényt és a sokzsebes rendőrkabátot. Lecsatolta a pisztolytáskát is és elvette a rendőrigazolványát is. Közben végig mozgott a szája, de hang nem jött ki rajta.A nők katasztrofális állapotban voltak. az hogy Anna nem volt köztük egyszerre töltötte el reménnyel és félelemmel.

Kilépett a belső udvarra. A többiek megdöbbentő csendben követték. Pistipali megértette a leckéket, megtanulta az alapvető fogásokat a Gellérteben. és bár álomszerű volt az emlék és ködös, mégis újra és újra felidézte magában, nehogy elfelejtse. Vagy most is álmodik, és azért vagy mert a valóság változott meg azért fontos tudás.
A belvárosban volt. Sötét mellékutcára lépett ki a vasrácsos kapu alól. Az emberek halálos csendben és elszánt iramban áradtak szét az utcán. Pistipali önkéntelenül is a híd felé indult. Meg akarta nézni a Gellértet, hogy újra tisztán emlékezzen. De előtte még az Andrássyn megnézi Csengét.

Az Andrássyn nem volt senki. A hűtőt feltöltötték, az ágyakban aludtak, minden rendben hagytak. Pistipali megvárta míg a telefonban megjelenik a búgás és felhívta az apját és Csenge nagyanyját is. Csenge még mindig a fura punkkal illetve valami ázsiai cimborájával volt. A mama állítása szerint önkéntesnek álltak. Pistipalit nem nyugtatták meg a szavai. Gyorsan megmosakodott tiszta vízben, evett és lefeküdt aludni egy keveset.
Álmában az utcákat rótta és Csengét kereste és folyton Annát találta meg. Aztán elbújt vele egy konténer mögé és összekötözte a kezeit a cipőfűzőjével és úgy lökdöste végig az utcán maga előtt, mint egy túszt. Közben végig azt suttogott a fülébe, hogy minden rendben. És minden alkalommal meglepődött, hogy ez nem a saját hangján szól.
Anna nem volt ijedt, bár vérzett a csuklója a kötés alatt. Aztán kóbor kutyák jöttek és lerágták a köteleket Anna kézfejével együtt, de a lány csak megvonta a vállát, mondván, hamar kinő.
Aztán felébredt és kiült a balkonra. az este sötét volt ugyan, de több ablakban látszott fény, mint az előző éjjeleken. Távolról kiáltozás és lövések is odaszűrődtek. Pistipali egyre idegesebb lett. A kamra tele volt új konzervekkel, amit azóta szerezhettek, hogy ő utoljára itt járt. Négy mustáros szardínia konzervet csúsztatott a zsebeibe.Feltúrta a konyhafiókokat mire talált egy filctollat. Miután zsebre dugta a lakás utolsó elemlámpáját a nappali ajtajára írta az üzenetét, hogy a lakásba lépve azonnal észrevegyék.

Elvesztettem Annát. Reggelre itt vagyok. PP
Aztán kiment a gangra és köpött egy hegyeset. Azonnal visszafordult, hogy kihúzza a hokiütőt kabátok alól. Nem hétköznapi ütő volt. Kopottnak kopott volt, de masszív fém penge volt az éle, mint valami korcsolyának, ami ráadásul komolyan meg is volt élezve. Az az ütő annyira idegen volt abban a puccos lakásban, mint ő maga.

-Fasza. - sziszegte elégedetten és nekiiramodott a lépcsőnek. A Sütőn ment a Szervita térig, onnan végig a Vácin és az Irányin a Duna felé. A sarkon a tetoválószalonnál állt csak meg. Próbálta a hokiütőt valahogy természetesen fogni, és nagyon örült hogy nem fejszéje vagy láncfűrésze van. A szalon sötét volt. Az ajtó üvegjét teljesen befedték a referenciaképek. Pistipali nemes egyszerűséggel benyomta az ajtót és azonnal meg is állt. A pisztoly kibiztosításának összetéveszthetetlen hangja pattant a füle mellett.
-Lassan emeld fel a kezed, úgy hogy lássam, hogy nincs benne semmi.
Pistipali az ütőt az ajtónyílásba támasztotta, hogy ne tudjon becsukódni mögötte és kitárt ujjakkal magasra emelte.
-Varratni jöttem.

-Aha.

-Hoztam szardíniát fizetségként. - lassan tagoltan mondta. - Mustáros.  - kivárt - Négy doboz.
A pisztoly elkerült a feje mellől. A fickó elvette a hokiütőt az ajtóból és becsukta az ajtót.
-Áram nélkül elég szar.

-Nem kell hogy szép legyen, csak ne fertőződjön el.
-Oké. - mondta a másik és szembefordult Piatipalival. - Mutasd.
Pistipali elővette a négy dobozt és letette a pultra.
-Mi kell?
-Szöveg. Úgy 10 mondat. ha adsz egy papírt leírom. Mindegy, hogy milyen betűvel vagy mekkorában, csak el tudjam olvasni, ha kell de ne legyen folyton szem előtt.

-Mementó? - a fickó szemében nem volt ítélkezés. Steril gumikesztyűt vett elő.
-Olyasmi. - hagyta rá Pali és leült. - Talán ide a combomra...

-Aha. Az ritkán látszik. Ott van papír. - bökött a pult fiókja felé. - Ha megvagy kezdhetjük is.