misztikum

Az utca savanyú szagú a majd egy hete elmaradó takarítástól. Nyári estéhez képest hideg van. A kémünket egyedül megtalálnom gyakorlatilag esélytelen. Még csak nem is találkoztam vele. Minden információm róla Hong emlékei és az elmondott szavakkal szűrt emlékezete a többieknek. Sándortól meg sem kérdezem miért eresztette el. Végülis mindegy. ha a Molnár tette volna nyugodt lennék, de Sándor csak nagy ritkán látja a Molnárt, így azt sem tudja megmondani, hogy démoni saját akarta, javulni vágyó emberszíve vagy a Molnár kérlelhetetlensége késztette a jótékonykodásra. A Duna felé fordulok. A Deák utáni árkádos alkalmas mindenre amire csak halhatatlan lelkemnek most szüksége lehet. Már a park mellett nekilendülök és teljes erőből rohanok be az árkádok sötét boltívei alá. Tükörterem - gondolom és elfordítom a fejem, hogy a kirakatüvegeken megcsillanó tükörképemet megláthassam. A tüskéim megnőnek. A függöny szétnyílik világaink határán.
A város odaát is éppen olyan stabil már, mint a fizikai síkon. Mégis az áttetsző falak mögött felcsendülő érzelmek folyamatos kakofóniája miatt fülsiketítő a zaj. A félelem ragacsos zöldje és rothadó barnái adják az alapot. Nehezen lélegzek. Körbenyalom magam körül a levegőt. Kinyújtózom a Duna parton mint valami gyík. Emberek haladnak át a hídon, mögöttük lebegő érzelmeik, mint valami ellustult kondezcsík. Fájdalmas minden levegővétel. Fekszem. Körmeim elvásnak a pikkelyeken, mire lekaparom magamról tulajdon húsomat. Láthatatlanná kell válnom, legalább egy kis időre. A húsba kötött lélek a hússal él. Meghalok enélkül, végleg és örökre, úgyhogy megbékéltem vele régen. De ha hatékony akarok lenni, ha ki akarom deríteni ki is vagyok én, le kell tegyem a hús, a zabálás és szaporodás körül pásztázó figyelmem, legalább egy kicsit. Mennyivel nehezebb az embereknek. Ők a víz alá buknak le így, visszafojtott lélegzettel. természetet kijátszó gépek segítségével, és egyszerű drogok segítségével próbálják maguk mögött hagyni fájdalmas testüket. Képtelenek rá.
A mi vérünk más. Mi letesszük a húst ha kell, de annál nehezebb lesz felvenni. Hong iránti elismerésem egyre nő. Micsoda kín minden átlényegülés.
Valaki belém rug. összehúzom magam.
-Á királyom. - lehel körbe. Felismerem az ízeit. Harcos család, rabolják a gyerekeket, többnyire farkasokat. Mikor felfedték kilétem, hosszan könyörögtem az akkori Gradamur fejének, hogy vegyenek magukhoz. Annyira röhögött, hogy félrenyelt, és végül engem vágott visszakézből szájon. Mindig nehéz volt cseregyereknek lenni.
Nyögök. A karmaim mélyen a húsomban, az utolsó pillanatban vett észre. A Duna vize sötét sár.
-Lehetnél elővigyázatosabb. - röhög és a hátamra köp egy vödörnyit savas nyálából. - Nem mindenki hódol ám be egy ilyen korcsnak. Azt beszélik a véred egy pani segítségével színes. vajon ha elég nagy slukkot szívok belőled megérzem a jellegzetes tavasz ízt benne?
Elengedem a szöveteket. Előhúzom a kezeim. Iszamosak. Fel sem nézek rá, csak elpattanok a talajtól. Szivárványos vérem ívesen fröccsen a széles sebekből. A tüskék pedig teszik a dolgukat. A farkam, mint egy oszlop, nyársalja fel a Gardamur páncélost. Fentről lefele szúrok, mint egy lecsapó villám. Ugyan elővigyázatosan maga fölé emelte a szárnyait, azokat a bogárfeketén csillanó ritkás szőrű teknőket, de hiába. Nem szól már. Megfogom robosztus testét és kicuppantom belőle a tüskét. A harag és a fáradtság szétfolyik bennem mint a méreg. Hirtelen mozdulok. A tüskék karmokká alakulnak és úgy fúródnak a bőröm alá, mint horgász horgai. Nem ordítok olyan hangosan, mint legutóbb. A húsom mint levedlett pulóver gőzölög a parti köveken. A csontjaim szétszóródtak. A koponyám és a bordakosaram van velem csupán. A fájdalomtól elvesztem egy-egy pillanatra az eszméletem. Kicsusszanok a testem szétmarcangolt maradványaiból. Valódi formám felragyog. A fájdalom velem tart. Minden emberi pedig ott marad a férgeknek és a halaknak a párhuzamos Duna partján. A Gardamur páncélját semmi nem képes megenni, a tüske okozta sokk a valóságaink szövetén hét réteggel feljebb és lentebb is megakasztotta, úgyhogy elvinni de felzabálni sem tudják majd. Jó útjelző lesz, ha vissza akarok majd menni.

A palota amit sietve emeltek a Gellért területén máris pompásabb mint jól esne. Az őrök őszintén tisztelegnek.
Ajánlom is. - gondolom, és tovább száguldok. a Kenderszövő és a Selyem gombolyító éppen olyan kérlelhetetlen, mint a Molnár. csak míg a Molnár valahogy a maszkulin formákat szereti ezek ketten nőiesebbek sokkal. A Kenderszövő durva, erőskezű világos forma. nedves és forró, de erős és kemény is egyszerre. A Selyemgombolyító légiesebb, tűnékenyebb. Fakóbb és sejtelmesebb. Éteri szépsége sokkal vonzóbb itt a szivárvány alatt, mint bármilyen hús-vér nő tud vonzó lenni odakint. Hatalmas szemei vannak, vékony teste rugalmas. Színei, ízei idegenek és éhséget ébresztők. Olyan régen párosodtam, hogy azonnal megkívánom.
-Egy kettős kémet keresek. A háborúban fogant. Erőszakos úton. - lövellem felé.
A Selyemgombolyító rám néz összetett szemeivel és hegyes nyelvével felém sziszeg. Én is kiöltöm a magam szervét, hogy találkozhassunk. Az esszencia közönséges. csalódott vagyok.Várok, mit kér cserébe. Már nem kívánom őt.
Lassan mozdul. kezei leteszik a gubót és felém indulnak. Megszilárdulnak és óvatosan belém nyúlnak, pont a közepembe. Undorodom, sikítanék, hánynék. Megerőszakol szinte, pedig testem nem fizikai. A kezeivel matat és tapogat. Öklendezem. Végül kivesz egy halom féregre emlékeztető gombolyagot belőlem.
-Miféle ár ez? - háborodom fel, de a szavaim mögött üres csend van. Magam sem gondolom komolyan. - Mi ez?
-Valaki más szíve.
-Nem az enyém?
-Nekünk adod vagy megtartod?
-Ez az ára? Undorítóan néz ki. Miért van bennem?
-Ez az ár.
Láttam már ilyet, de sosem hittem, hogy bennem is van egy. A Fáklyáké elképesztő fénnyel ragyog. Vannak éppen felcsillanó gyenge kis pislákolóak. De a legtöbben se fénye se formája. Akárcsak ezé, a párka kezében.
-Kié ez?
-Az ellenségedé. benned tartja, hogy biztonságban legyen. Gúny van a hangjában.
-Csodás. - nem tudok dühöt szítani magamban. A Párka felszisszen és én megérzem a Molnár hatalmas kezét a fejemben ahogy a gondolataimat újra ugyanarra a vágányra tereli.
-Megtartom. Mondj mást. - megkönnyebbülök.
-Nem vagy ember. - vár, mintha valami meglepőt mondott volna.
Valóban. Minek nekem az a szív? Undorító féreggombóc. Mozog és tekereg most is, a párka kezében, mégis.
-Most hogy a kezedben a szíve, haldoklik?
-Cseregyerek, akárcsak te. A haldoklás fázisaiban él, akárcsak te. Haldokolsz, Horatio Wishley?
-Nem vagyok halandó.
-Ahogy ő sem.
Nem értem. Összezavar. Az agyammal próbálok gondolkozni, de már levettem a fizikai testem. Nem is sikerül.
-Mondj más árat.
-Add akkor amid van, ami nem másé nálad, hanem a tiéd.
Mielőtt válaszolhatnék a párka kinyúl felém és megragadja a nyakam. Ha fizikai testem lenne már halott lennék. Odahúz és hegyes nyelvét az enyém mellett ledugja a mélyembe. Kiszívja a velőm. A színeket, a mintákat, mindent. Emlékeimet és érzéseimet amik a fizikai világba kötnek. Kapcsolódásokat, és neveket, amik emberekhez, egyszerű halandókhoz kötöttek. Számban a nyelvével rúgkapálok és sikítok. nem akarom odaadni, nem akarom megosztani senkivel. Egyszer csak eldob. Szinte kifordított.
-Elég ennyi. - hörgi felém. Odacsusszan és óvatosan, gondosan visszateszi azt a fura szívet belém. Nem bírom tovább. Összesem. Közelről nézem a végtagjaim kuszaságát. Otthon lennék? Mi közöm ehhez? Mi közöm ezekhez? Király? Minek? Kit érdekel? A párka sziszegő hangja térít magamhoz újra.
-Menj. Megtalálod a kémedet.